A rendezőben volt kurázsi
Brecht bemutató a kecskeméti Katona József Színházban
A kecskeméti Katona József Színházban múlt héten mutatták be Bertolt Brecht
Kurázsi mama és gyerekei című darabját Zsótér Sándor rendezésében, Ungár Júlia
új fordításában
A dráma a harmincéves háborúban játszódik. Egy asszony történetét meséli el, aki
egyszerre akar megélni a háborúból s túlélni azt gyermekeivel együtt. De ahogy a
szerző írja, "aki az ördöggel akar reggelizni, annak legyen elég hosszú a
kanala." Mert nem lehet egyszerre kint és bent is fogni egeret. Kurázsinak sem
sikerül. Gyerekei sorra meghalnak, s neki egyedül kell tovább élnie, a háború
folytatódik.
A színre vitel egyik központi kérdése, hogy miképpen ítéli meg a rendező a
főszereplő
alakját. Közismert Brecht elmélete az elidegenítésről, a nézői
távolságtartásról, de ettől függetlenül fennállhat az esélye a melodramatikus,
netán túlzottan elítélő ábrázolásnak. Zsótér sikeresen kikerülte a zsákutcákat,
de ennek természetesen ára van. A közönség talán harsányabb előadásra számított
- aminek lehetősége ugyancsak kódolva van a szövegben -, Zsótér viszont az
elvontabb, laboratóriumi utat választotta. Színészi helyzetgyakorlatokat állít
elénk, miként lehet minél szilárdabban, minél absztraktabb módon bemutatni egy
szituációt. Így is születnek kivételes pillanatok, csak bírjuk türelemmel!
A díszlet a Palermo régi belvárosában ma is működő, pusztuló barokk színház, a
Teatro Garibaldi képe, kulisszafalak formájában. Ami így egyszerre jeleníti meg
a színház pusztulását, és annak okaként a háborút, a romlást. Kurázsi tragédiája
sem más, minthogy a romlásból akar építeni.
Brecht technikája az, hogy szépen lassan bevonja a nézőt a játékba. A rendező
pedig követi ezen az úton. Nem a darabra rárakódott közhelyekben, előítéletekben
gondolkodik, hanem a szöveget pontosan elemezve mutatja be a jeleneteket. A
statikus és hosszabb első felvonás után, ahol szinte kimerevített állóképekben
fogalmazott, a második részben lendületbe jön a színpad. Az egész teret
bejátsszák a színészek (a szélső, felső páholyokban és a karzaton is
felbukkannak).
Az egyik legradikálisabb megoldás a kocsi hiánya, egy asztal helyettesíti, a
mozgást pedig a forgószínpad. Az asztal, amely mellett játszanak a színészek,
fokozatosan lecsupaszodik, ahogy alakul a történet és egyre beljebb megyünk a
mocsokba, a kompromisszumokba. Az emberi kapcsolatok üresek, idegenek, a
szereplők sokszor kifele, a nézőtér felé néznek, nem egymásra. Mintha egy eleve
elrendelt történetet látnánk.
A kérdés az, hogy milyen áron éri meg élni, mit lehet és kell feláldozni azért,
hogy tovább, esetleg jobban élhessünk. Kurázsi Zsótér elképzelésében egy fanyar,
megélt asszony, aki úgy érzi, ő csak a dolgát teszi. Valami tragikus vakság
homályosítja el a szemét, s ez okozza vesztét. A címszerepben Vörös Eszter
visszafogottan, szenvtelenül tárja elénk egy asszony sorsát. Fanyarul bölcs,
kérges, egy tömbből faragott alakítás, a végén még megrendítő is tud lenni. A
főbb szerepekben Szarvas Attila, Makranczi Zalán, Bognár Gyöngyvér, Mészáros
Tamás, Fazakas Géza és Balogh Erika jelenik meg. A színészi játék, ahogy
a rendező egyéb munkáiban is, rendkívül koncentrált. Kiket árulunk el, kik mellé
állunk, milyen döntéseket hozunk? Közhelyek, a rendezés viszont mindezt kerülő
úton mutatja meg, elülteti bennünk a gyanakvást, a hiányt, az űrt. Hiszen nagy
gesztusokra vágyunk, közérthetőségre, egyértelműségre. S akkor itt embereket
látunk, akik idegenek, önmaguknak is, mégis valahogy ismerősek, s nemcsak a ruha
miatt. Mert ők mi vagyunk.
(Bóna Norbert, Petőfi Népe)