Valóságjáték
Balogh Erika a vidéki társulati életről, a szakmai
közönyről és a gyerekszemekről
Játszott Shakespeare, Moliere, Molnár Ferenc és
Tamási Áron darabjaiban, Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Sándor Pál
filmjeiben és számos televíziós produkcióban is, szakmai fórumokon azonban
sohasem díjazták művészi teljesítményét. Most azonban két értékes jutalmat is
kapott pályatársaitól az immár hét esztendeje a kecskeméti Katona József Színház
társulatához tartozó Balogh Erika. Az évad színésze kitüntető címet szavazták
meg neki kecskeméti kollégái, s a legjobb női epizódszereplő díját nyújtották át
neki a Pécsi Országos Színházi Találkozón.
Az országos média azonban mérsékelt érdeklődéssel kezelte Balogh Erika
elismeréseit. A botrány- és szenzációmentes alkotó munkából, ha „csak” az
értékteremtés jegyében zajlik, mostanában nemigen lesz címlapsztori. Erről is
beszélgettünk a művésznővel, akit az új évadban, negyedszázados színészi
jubileuma alkalmával két pompás szerep is vár Kecskeméten, a Katona József
Színházban. Hisztérikus primadonnát alakít a Nebántsvirágban, és Eboli lesz a
Don Carlosban, Makranczi Zalán oldalán.
– Sajtóarchívumokban kutakodva a Balogh Erika címszónál sok terjedelmes
dokumentumot találtam az 1993 és 1998 közötti évekből, de nagyon keveset,
mondhatni semmit a későbbi periódusból. Mi történt, pontosabban mi nem történt
1998 óta a művésznővel, hogy az országos lapok így elhanyagolták?
– 1998-tól dolgozom Kecskeméten, azóta rengeteg szakmai értékelés jelent meg
rólam, mint különböző előadások résztvevőjéről, s számomra ezek az írások a
legfontosabbak. Hogy magánemberként nemigen foglalkozik velem a sajtó,
egyáltalán nem zavar.
– Az sem nyugtalanítja, hogy két szép szakmai kitüntetését a legtöbb fórumon
úgynevezett mínuszos hírként kezelték? A borúlátó ember azt mondaná erre: így
jár, aki eltemetkezik egy vidéki társulatnál…
– Huszonöt éve vagyok a pályán, a könyvelőm azt is kiszámolta, hogy a
ledolgozott huszonnyolc évem után, ha akarok, akár szakmai nyugdíjba is mehetek.
E hosszú idő alatt soha semmilyen kitüntetést nem kaptam. Számos alkalommal
felterjesztettek Jászai Mari-díjra, de a kitüntetettek listájáról végül minden
alkalommal kihúzták a nevemet. Most ellenben két, számomra igen becses díjjal is
jutalmazták a kecskeméti színházhoz kapcsolódó művészi munkámat, Kecskemét tehát
egyértelműen a szakmai sikert jelenti számomra, nem az „eltemetkezést”.
– Nem is hiányzik az a fajta nyilvánosság, amelyet – vízfejű kis hazánkban –
csak a főváros adhat meg a színésznek?
– Ha arról a nyilvánosságról beszélünk, ami ma a médiában zajlik, és amibe több
kollégám is belekeveredett, az egyáltalán nem hiányzik. Sőt, azokhoz a
művészekhez sorolom magam, akik minden módon tagadják, hogy ez lenne a
feladatunk: partikra járni, bulvárlapoknak nyilatkozgatni a magánéletükről…
Szakmai kérdésekről, a színházamról természetesen bármikor boldogan beszélgetek
bárkivel. Tapasztalatom szerint azonban nem efféle diskurzusokat vár mostanában
a színészektől a média legtöbb bajnoka...
– Bevált gyakorlat manapság, hogy a rokonszenves külsejű, a szép és szépen
beszélő színészeket műsorvezetőként alkalmazzák a különböző televíziók. Ez a
lehetőség sem csábítaná el a színpadtól az ifjúságát sikeresen őrző, s magyarul
is szépen beszélő Balogh Erikát?
– Nem tudom, hogy más miként vélekedik erről, de szerintem nem a szépen beszélő
kollégáimat hívják műsoraikba a televíziók… Bocsánat, ez rosszindulatú
megjegyzés volt részemről. Egyébként valóban nem hiszem, hogy bármilyen
értékrend alapján alkalmaznák a színészeket a televíziók, inkább valamiféle
furcsa, számomra kiismerhetetlen belső körű válogatás szerint. Ezekbe a belső
körökbe én, hála istennek, büszkén állíthatom, nem tartozom bele.
– A XIX. század végén, a korabeli monarchiás divatok szerint épült kecskeméti
színház mindig is túlméretezettnek tűnt a városhoz képest. A magas művészeteknek
hátat fordító XXI. században nem kong olykor a nézőtere?
– Mesés évadot zártunk júliusban. Ha egy „bebérletezett” színház pénztára előtt
hosszú sorokat látni, az az elfogulatlanok számára is jelzi, rangja van az
előadásoknak. Szakmailag elismert rendezők jönnek Kecskemétre dolgozni, s
nagysikerű előadásokat hoznak létre. És nem is csupán szakmai sikerről
beszélhetünk, de közönségsikerről is. A publikumot természetesen megosztja
egyik-másik előadás, de ez érthető. Van, aki operettre vágyik, van, aki
vígjátékra, s van, aki klasszikus előadásokra. A kecskeméti teátrum igazgatója,
Bodolay Géza, szerencsére mindig megtalálja azt a helyes arányt, amely
törzsközönségünk várakozásának megfelel. Nézőink a Kiskunság kis és nagy
településeiről érkeznek, Kiskunfélegyházáról, Ceglédről, Nagykőrösről is, nem
csak Kecskemét városából. Nagyoperettet is találnak a repertoárunkban, és azt a
zenés műfajok színpadra állításában igen-igen tehetségesnek bizonyuló Ács János
rendezi, s a színházi hagyományokhoz „tűzzel-vassal” ragaszkodók is meglelik az
ízlésüknek megfelelő produkciókat. A fiatalságot megkülönböztetett figyelemmel
igyekszik a színházvezetés becsalogatni az előadásokra, s nem is
eredménytelenül. Miközben mást sem hallani, csak azt, hogy az ifjabb
korosztályok elutasítják a kultúra hagyományos műfajait, elkerülik fórumait, a
színházat, az operát, a könyvtárat… és inkább az internetet, a multiplexeket, a
plazákat istenítik, nálunk rengeteg fiatalt látni a nézőtéren.
– Kazimír Károly tanítványaként, Kazimír társulatánál, a Thália Színházban
úgyszólván minden műfajban otthonosan mozgott. Énekelt, táncolt, prózai
szerepekben forgolódott, verses dráma szövegét mondta… Kecskeméten kamatoztatja
ezt a tanulóévekből hozott mindentudását vagy kedvére válogathat a felkínált
szerepek közt?
– Elvben válogathatok. De mivel a színház igazgatója a legnagyobb bizalommal
fordult felém, ezt a hitelt nekem is maximális bizalommal kell viszonoznom. Amit
tehát Bodolay Géza ajánl nekem, legyen az kis vagy nagy szerep, mindig
elfogadom. A mai színházi életben – egyébként is – örüljön az ember, ha
egyáltalán dolgozhat. Manapság eléggé ritka az olyan jó csapat, az a fajta
színházi társulat, amelyik töretlenül hisz a munkájában. Ha megadatik az
embernek, hogy ilyen közösségben élhet, minden képességével és minden
energiájával szolgálnia kell a közösségét. Gyakran mondogatom magamnak is,
másoknak is: vagyok olyan öreg, hogy azt kívánjam, minden élethelyzetben jól
érezzem magamat. A próbafolyamatok alatt is. Számomra ugyanis nemcsak az előadás
a fontos, hanem, hogy miként készülünk az előadásra. A kecskeméti társulat
egymást megértő, segítő, sőt, szerető közösségként dolgozik, jó köztük lenni,
miért válogatnék hát a fölkínált szerepek között?
– A kecskeméti színtársulatról szóló, elismerő szavait hallgatva szorongás fog
el, valahányszor a – sajnos – lekicsinylő jelzőt, a „vidékit” kell alkalmaznom
velük kapcsolatban. Vajon mikor tűnik el, eltűnik-e egyáltalán értékítéletünkből
az az igazságtalan kettősség, amelyet a fővárosi és a vidéki szellemi,
kulturális életről szólván megörököltünk, és tovább cipelünk?
– Az igazi értékteremtés, azt tartom, a mai Magyarországon vidéken zajlik. És
nem is csak szerintem van ez így. Pályatársaim, a győri, kaposvári, szolnoki
társulat tagjai is lelkesednek a vidéki színházi életért, mert a portástól az
öltöztetőig az a közösségi szellem él náluk is, amelyik a régi idők színházait
éltette. Együtt dolgoznak, együtt lélegeznek, hogy az előadás a lehető
legnagyszerűbb legyen. Színháznak, színésznek nem a neve elé biggyesztett jelző,
a vidéki vagy a fővárosi titulus adja meg a rangját, hanem a munkája. Mindegy,
hogy miként mutatkozik a televízióban, az újságcímlapokon, csak az számít, hogy
este hét és tíz között mit csinál a színpadon.
– Az a politikai megosztottság, amely immár országnyi közösségünket teszi
tönkre, nem rontja meg az amúgy kifogástalanul működő művésztársaság
mindennapjait?
– A fiatalok, sajnálatos módon – vagy talán védekezésből – nem igazán
politizálnak. Megpróbálják magukat távol tartani a közéleti kérdésektől. Ettől
függetlenül – vagy éppen ezért? – nagyon jól lehet velük közös gondjainkról
beszélgetni. Mindig meghallgatnak, sőt, adnak a véleményemre. Kinek-kinek megvan
a maga világa, véleménye, s ez a társulat érettebb tagjaira is érvényes. De
nincs ellenállás senkiben a másik ember meggyőződésével szemben. Ahol olyan
kemény munka folyik, mint egy vidéki társulatnál, reggel kilenctől délután
háromig, négyig próba, este előadás (a fiatal kollégáknak ráadásul nem is
kilenckor, hanem reggel nyolckor hangképzéssel kezdődik a nap), nem szól másról
az élet, csak a művészi teendőkről. Ilyen tempó mellett nincs idő
érdekszövetségi harcokra, ideológiai csatározásokra. Nálunk együtt játszott Moór
Marianna és Dörner György, pedig azt hiszem, az ő eszmei nézetkülönbségük eléggé
közismert. Kiválóan megértették egymást, kollégák voltak, együtt dolgoztak,
miért is háborúztak volna a színház falain belül?
– Ha valamilyen váratlan fordulat hatására azt mondanák, Budapestre szerződtetik
Balogh Erikát, odahagyná a szívének oly kedves kecskeméti teátrumot?
– Mély és bölcs tapasztalat alapján mondhatom, ez a fordulat nem fog
bekövetkezni. Pécsi kitüntetésem után többen is kérdezték tőlem: és most mi
következik? Semmi – válaszoltam nekik is. Nem bombáznak szerepajánlatokkal, nem
hívnak sehová. Nem jönnek el a legrangosabb előadásainkra sem, nem néznek meg
bennünket, ha Budapesten vendégszerepelünk, akkor sem. Ha mégis, akkor sem azok
a rendezők ülnek a nézőtéren, akik a színházuknál alkalmazni tudnának. Nem
titok, ezer szállal húz magához Budapest, ideköt az életem, itt élnek a szüleim,
akikkel szeretnék minél több időt együtt tölteni… Persze, hogy jönnék, boldogan,
ha egyszer hívna valaki. Előbb azonban megkérdezném kecskeméti direktoromat, mi
az ő véleménye: menjek vagy maradjak?
– A hazai színházi életnek – úgymond – irányt mutató, fővárosi színházi elit
közömbös a sikeres vidéki kollégák munkája iránt?
– Ma már mindegyik színházi és filmrendezőnek megvan a saját csapata. Aki
odatartozik, azzal szívesen dolgozik, az új arcokra, új színekre, új
tehetségekre nemigen kíváncsi senki sem minálunk. Mindenki a saját életét éli, s
nem érdeklődik a másik munkája iránt. A vidéki színházak fesztiválját a
szakmából – a saját baráti körünkön kívül – úgyszólván senki sem látogatja. A
színházszerető emberek tódulnak előadásainkra, még a földön is ülnek, hogy
láthassanak bennünket, a szakmai érdeklődés ellenben szinte a nullával egyenlő.
– Ha a beszélgetésünk kezdetén nem hozza szóba huszonnyolc aktív színészi évét,
talán meg sem kérdem, ilyen felütés után azonban azt hiszem, kihagyhatatlan a
kérdés: hogyan birkózik a múló idővel az a színész, aki nemcsak a tehetségével,
hanem a külsejével is képes megigézni publikumát?
– Például úgy, hogy nem érdekli a múló idő. Én ezt a módszert választottam. Soha
nem gondoltam rá, hogy mekkora tragédia lesz az életemben, ha el kell hagynom a
színpadot. Szerencsés alkat vagyok, az energiáim mit sem változtak, a fotóim sem
töltenek el aggodalommal, a szerepek is megtalálnak… Aki sok örömöt talál a
mindennapokban, akire szüksége van a másik embernek, a családjának, az nem
foglalkozik betegesen szorongva az öregedéssel.
– Az sem, aki sokat sportol, lovagol, motorozik, síel és vitorlázik… Egy időben
gyakran olvashattunk a sport lady Balogh Erikáról, most hogyan edzi magát?
– Ebből a lázból mára már csak a szobabicikli és a hasizomfejlesztő pad maradt,
a kecskeméti színészházban. Az olyan szezonális sportokra, mint a sízés, a
vitorlázás, nemigen hagy időt a felpörgetett színházi programunk.
– Ritkán beszélgethet manapság a magamfajta hírlapíró olyan művészekkel, akiket
nem keserít el végzetesen Magyarország erkölcsi és szellemi mélyrepülése. Balogh
Erika azonban – úgy tűnik – nem búslakodik, inkább „csak azért is” reménykedik.
Miből merít erőt a bizakodáshoz?
– Ami a médiában zajlik, engem is elkeserít, de éppen ezért kell nekem a magam
erkölcsi tartásával tanúsítani azok előtt, akik bejönnek a színházba, más is van
a világon a média valóságjátékain, sorozatain kívül. Akárhová hívnak, iskolákba
verset mondani, kis községek által szervezett szavalóversenyekre zsűrizni,
mindenhová elmegyek. Jó látni azt a sok csillogó gyermekszempárt, azokat az
embereket, akiket még nem fertőzött meg a világ. Muszáj hinnem bennük, különben
miért vagyok, miért dolgozom?
Lőcsei Gabriella, 2005. augusztus 13.