Valóságjáték
Balogh Erika a vidéki társulati életről, a szakmai közönyről és a gyerekszemekről


Játszott Shakespeare, Moliere, Molnár Ferenc és Tamási Áron darabjaiban, Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Sándor Pál filmjeiben és számos televíziós produkcióban is, szakmai fórumokon azonban sohasem díjazták művészi teljesítményét. Most azonban két értékes jutalmat is kapott pályatársaitól az immár hét esztendeje a kecskeméti Katona József Színház társulatához tartozó Balogh Erika. Az évad színésze kitüntető címet szavazták meg neki kecskeméti kollégái, s a legjobb női epizódszereplő díját nyújtották át neki a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

Az országos média azonban mérsékelt érdeklődéssel kezelte Balogh Erika elismeréseit. A botrány- és szenzációmentes alkotó munkából, ha „csak” az értékteremtés jegyében zajlik, mostanában nemigen lesz címlapsztori. Erről is beszélgettünk a művésznővel, akit az új évadban, negyedszázados színészi jubileuma alkalmával két pompás szerep is vár Kecskeméten, a Katona József Színházban. Hisztérikus primadonnát alakít a Nebántsvirágban, és Eboli lesz a Don Carlosban, Makranczi Zalán oldalán.
– Sajtóarchívumokban kutakodva a Balogh Erika címszónál sok terjedelmes dokumentumot találtam az 1993 és 1998 közötti évekből, de nagyon keveset, mondhatni semmit a későbbi periódusból. Mi történt, pontosabban mi nem történt 1998 óta a művésznővel, hogy az országos lapok így elhanyagolták?
– 1998-tól dolgozom Kecskeméten, azóta rengeteg szakmai értékelés jelent meg rólam, mint különböző előadások résztvevőjéről, s számomra ezek az írások a legfontosabbak. Hogy magánemberként nemigen foglalkozik velem a sajtó, egyáltalán nem zavar.
– Az sem nyugtalanítja, hogy két szép szakmai kitüntetését a legtöbb fórumon úgynevezett mínuszos hírként kezelték? A borúlátó ember azt mondaná erre: így jár, aki eltemetkezik egy vidéki társulatnál…
– Huszonöt éve vagyok a pályán, a könyvelőm azt is kiszámolta, hogy a ledolgozott huszonnyolc évem után, ha akarok, akár szakmai nyugdíjba is mehetek. E hosszú idő alatt soha semmilyen kitüntetést nem kaptam. Számos alkalommal felterjesztettek Jászai Mari-díjra, de a kitüntetettek listájáról végül minden alkalommal kihúzták a nevemet. Most ellenben két, számomra igen becses díjjal is jutalmazták a kecskeméti színházhoz kapcsolódó művészi munkámat, Kecskemét tehát egyértelműen a szakmai sikert jelenti számomra, nem az „eltemetkezést”.
– Nem is hiányzik az a fajta nyilvánosság, amelyet – vízfejű kis hazánkban – csak a főváros adhat meg a színésznek?
– Ha arról a nyilvánosságról beszélünk, ami ma a médiában zajlik, és amibe több kollégám is belekeveredett, az egyáltalán nem hiányzik. Sőt, azokhoz a művészekhez sorolom magam, akik minden módon tagadják, hogy ez lenne a feladatunk: partikra járni, bulvárlapoknak nyilatkozgatni a magánéletükről… Szakmai kérdésekről, a színházamról természetesen bármikor boldogan beszélgetek bárkivel. Tapasztalatom szerint azonban nem efféle diskurzusokat vár mostanában a színészektől a média legtöbb bajnoka...
– Bevált gyakorlat manapság, hogy a rokonszenves külsejű, a szép és szépen beszélő színészeket műsorvezetőként alkalmazzák a különböző televíziók. Ez a lehetőség sem csábítaná el a színpadtól az ifjúságát sikeresen őrző, s magyarul is szépen beszélő Balogh Erikát?
– Nem tudom, hogy más miként vélekedik erről, de szerintem nem a szépen beszélő kollégáimat hívják műsoraikba a televíziók… Bocsánat, ez rosszindulatú megjegyzés volt részemről. Egyébként valóban nem hiszem, hogy bármilyen értékrend alapján alkalmaznák a színészeket a televíziók, inkább valamiféle furcsa, számomra kiismerhetetlen belső körű válogatás szerint. Ezekbe a belső körökbe én, hála istennek, büszkén állíthatom, nem tartozom bele.
– A XIX. század végén, a korabeli monarchiás divatok szerint épült kecskeméti színház mindig is túlméretezettnek tűnt a városhoz képest. A magas művészeteknek hátat fordító XXI. században nem kong olykor a nézőtere?
– Mesés évadot zártunk júliusban. Ha egy „bebérletezett” színház pénztára előtt hosszú sorokat látni, az az elfogulatlanok számára is jelzi, rangja van az előadásoknak. Szakmailag elismert rendezők jönnek Kecskemétre dolgozni, s nagysikerű előadásokat hoznak létre. És nem is csupán szakmai sikerről beszélhetünk, de közönségsikerről is. A publikumot természetesen megosztja egyik-másik előadás, de ez érthető. Van, aki operettre vágyik, van, aki vígjátékra, s van, aki klasszikus előadásokra. A kecskeméti teátrum igazgatója, Bodolay Géza, szerencsére mindig megtalálja azt a helyes arányt, amely törzsközönségünk várakozásának megfelel. Nézőink a Kiskunság kis és nagy településeiről érkeznek, Kiskunfélegyházáról, Ceglédről, Nagykőrösről is, nem csak Kecskemét városából. Nagyoperettet is találnak a repertoárunkban, és azt a zenés műfajok színpadra állításában igen-igen tehetségesnek bizonyuló Ács János rendezi, s a színházi hagyományokhoz „tűzzel-vassal” ragaszkodók is meglelik az ízlésüknek megfelelő produkciókat. A fiatalságot megkülönböztetett figyelemmel igyekszik a színházvezetés becsalogatni az előadásokra, s nem is eredménytelenül. Miközben mást sem hallani, csak azt, hogy az ifjabb korosztályok elutasítják a kultúra hagyományos műfajait, elkerülik fórumait, a színházat, az operát, a könyvtárat… és inkább az internetet, a multiplexeket, a plazákat istenítik, nálunk rengeteg fiatalt látni a nézőtéren.
– Kazimír Károly tanítványaként, Kazimír társulatánál, a Thália Színházban úgyszólván minden műfajban otthonosan mozgott. Énekelt, táncolt, prózai szerepekben forgolódott, verses dráma szövegét mondta… Kecskeméten kamatoztatja ezt a tanulóévekből hozott mindentudását vagy kedvére válogathat a felkínált szerepek közt?
– Elvben válogathatok. De mivel a színház igazgatója a legnagyobb bizalommal fordult felém, ezt a hitelt nekem is maximális bizalommal kell viszonoznom. Amit tehát Bodolay Géza ajánl nekem, legyen az kis vagy nagy szerep, mindig elfogadom. A mai színházi életben – egyébként is – örüljön az ember, ha egyáltalán dolgozhat. Manapság eléggé ritka az olyan jó csapat, az a fajta színházi társulat, amelyik töretlenül hisz a munkájában. Ha megadatik az embernek, hogy ilyen közösségben élhet, minden képességével és minden energiájával szolgálnia kell a közösségét. Gyakran mondogatom magamnak is, másoknak is: vagyok olyan öreg, hogy azt kívánjam, minden élethelyzetben jól érezzem magamat. A próbafolyamatok alatt is. Számomra ugyanis nemcsak az előadás a fontos, hanem, hogy miként készülünk az előadásra. A kecskeméti társulat egymást megértő, segítő, sőt, szerető közösségként dolgozik, jó köztük lenni, miért válogatnék hát a fölkínált szerepek között?
– A kecskeméti színtársulatról szóló, elismerő szavait hallgatva szorongás fog el, valahányszor a – sajnos – lekicsinylő jelzőt, a „vidékit” kell alkalmaznom velük kapcsolatban. Vajon mikor tűnik el, eltűnik-e egyáltalán értékítéletünkből az az igazságtalan kettősség, amelyet a fővárosi és a vidéki szellemi, kulturális életről szólván megörököltünk, és tovább cipelünk?
– Az igazi értékteremtés, azt tartom, a mai Magyarországon vidéken zajlik. És nem is csak szerintem van ez így. Pályatársaim, a győri, kaposvári, szolnoki társulat tagjai is lelkesednek a vidéki színházi életért, mert a portástól az öltöztetőig az a közösségi szellem él náluk is, amelyik a régi idők színházait éltette. Együtt dolgoznak, együtt lélegeznek, hogy az előadás a lehető legnagyszerűbb legyen. Színháznak, színésznek nem a neve elé biggyesztett jelző, a vidéki vagy a fővárosi titulus adja meg a rangját, hanem a munkája. Mindegy, hogy miként mutatkozik a televízióban, az újságcímlapokon, csak az számít, hogy este hét és tíz között mit csinál a színpadon.
– Az a politikai megosztottság, amely immár országnyi közösségünket teszi tönkre, nem rontja meg az amúgy kifogástalanul működő művésztársaság mindennapjait?
– A fiatalok, sajnálatos módon – vagy talán védekezésből – nem igazán politizálnak. Megpróbálják magukat távol tartani a közéleti kérdésektől. Ettől függetlenül – vagy éppen ezért? – nagyon jól lehet velük közös gondjainkról beszélgetni. Mindig meghallgatnak, sőt, adnak a véleményemre. Kinek-kinek megvan a maga világa, véleménye, s ez a társulat érettebb tagjaira is érvényes. De nincs ellenállás senkiben a másik ember meggyőződésével szemben. Ahol olyan kemény munka folyik, mint egy vidéki társulatnál, reggel kilenctől délután háromig, négyig próba, este előadás (a fiatal kollégáknak ráadásul nem is kilenckor, hanem reggel nyolckor hangképzéssel kezdődik a nap), nem szól másról az élet, csak a művészi teendőkről. Ilyen tempó mellett nincs idő érdekszövetségi harcokra, ideológiai csatározásokra. Nálunk együtt játszott Moór Marianna és Dörner György, pedig azt hiszem, az ő eszmei nézetkülönbségük eléggé közismert. Kiválóan megértették egymást, kollégák voltak, együtt dolgoztak, miért is háborúztak volna a színház falain belül?
– Ha valamilyen váratlan fordulat hatására azt mondanák, Budapestre szerződtetik Balogh Erikát, odahagyná a szívének oly kedves kecskeméti teátrumot?
– Mély és bölcs tapasztalat alapján mondhatom, ez a fordulat nem fog bekövetkezni. Pécsi kitüntetésem után többen is kérdezték tőlem: és most mi következik? Semmi – válaszoltam nekik is. Nem bombáznak szerepajánlatokkal, nem hívnak sehová. Nem jönnek el a legrangosabb előadásainkra sem, nem néznek meg bennünket, ha Budapesten vendégszerepelünk, akkor sem. Ha mégis, akkor sem azok a rendezők ülnek a nézőtéren, akik a színházuknál alkalmazni tudnának. Nem titok, ezer szállal húz magához Budapest, ideköt az életem, itt élnek a szüleim, akikkel szeretnék minél több időt együtt tölteni… Persze, hogy jönnék, boldogan, ha egyszer hívna valaki. Előbb azonban megkérdezném kecskeméti direktoromat, mi az ő véleménye: menjek vagy maradjak?
– A hazai színházi életnek – úgymond – irányt mutató, fővárosi színházi elit közömbös a sikeres vidéki kollégák munkája iránt?
– Ma már mindegyik színházi és filmrendezőnek megvan a saját csapata. Aki odatartozik, azzal szívesen dolgozik, az új arcokra, új színekre, új tehetségekre nemigen kíváncsi senki sem minálunk. Mindenki a saját életét éli, s nem érdeklődik a másik munkája iránt. A vidéki színházak fesztiválját a szakmából – a saját baráti körünkön kívül – úgyszólván senki sem látogatja. A színházszerető emberek tódulnak előadásainkra, még a földön is ülnek, hogy láthassanak bennünket, a szakmai érdeklődés ellenben szinte a nullával egyenlő.
– Ha a beszélgetésünk kezdetén nem hozza szóba huszonnyolc aktív színészi évét, talán meg sem kérdem, ilyen felütés után azonban azt hiszem, kihagyhatatlan a kérdés: hogyan birkózik a múló idővel az a színész, aki nemcsak a tehetségével, hanem a külsejével is képes megigézni publikumát?
– Például úgy, hogy nem érdekli a múló idő. Én ezt a módszert választottam. Soha nem gondoltam rá, hogy mekkora tragédia lesz az életemben, ha el kell hagynom a színpadot. Szerencsés alkat vagyok, az energiáim mit sem változtak, a fotóim sem töltenek el aggodalommal, a szerepek is megtalálnak… Aki sok örömöt talál a mindennapokban, akire szüksége van a másik embernek, a családjának, az nem foglalkozik betegesen szorongva az öregedéssel.
– Az sem, aki sokat sportol, lovagol, motorozik, síel és vitorlázik… Egy időben gyakran olvashattunk a sport lady Balogh Erikáról, most hogyan edzi magát?
– Ebből a lázból mára már csak a szobabicikli és a hasizomfejlesztő pad maradt, a kecskeméti színészházban. Az olyan szezonális sportokra, mint a sízés, a vitorlázás, nemigen hagy időt a felpörgetett színházi programunk.
– Ritkán beszélgethet manapság a magamfajta hírlapíró olyan művészekkel, akiket nem keserít el végzetesen Magyarország erkölcsi és szellemi mélyrepülése. Balogh Erika azonban – úgy tűnik – nem búslakodik, inkább „csak azért is” reménykedik. Miből merít erőt a bizakodáshoz?
– Ami a médiában zajlik, engem is elkeserít, de éppen ezért kell nekem a magam erkölcsi tartásával tanúsítani azok előtt, akik bejönnek a színházba, más is van a világon a média valóságjátékain, sorozatain kívül. Akárhová hívnak, iskolákba verset mondani, kis községek által szervezett szavalóversenyekre zsűrizni, mindenhová elmegyek. Jó látni azt a sok csillogó gyermekszempárt, azokat az embereket, akiket még nem fertőzött meg a világ. Muszáj hinnem bennük, különben miért vagyok, miért dolgozom?


Lőcsei Gabriella, 2005. augusztus 13.





 

  Vissza