Valóságillúzió


Az Adrienne Lecouvreur olyan, mintha Karinthy Scribe-paródiája volna. Ezzel nem becsmérelni akarom a XIX. századi darabgyárost, aki élete minden évében - a csecsemőkort is beleértve - átlag öt színpadi muvet írt, összesen mintegy háromszázötvenet. Úgynevezett jól megcsinált darabokat - az elnevezésből később dramaturgiai típus lett. (Számítógépem "word"-je velem ellentétben becsmérel: helyteleníti a "csinál" szót.) A Scribe-csinálmány parodisztikus hatása az intrika és a szenvedély hétköznapi pátoszából fakad. A címszereplő színésznő - a Comédie Francaise tagja - és Bouillon hercegnő egyaránt szerelmesek a szegény, de daliás Maurice kurlandi hercegbe, az orosz trón várományosába, aki pénz után koslat, hogy jogos örökét hadsereggel visszafoglalhassa. Mindkét no tud a titokzatos másikról, de nem tudják, ki az, noha egy lesötétített randevúszobában kéz a kézben állnak, hogy mentsék magukat, egymást és a helyzetet. A szerelem és a féltékenység börtönbe, majd szabadlábra juttatja a hazafias és érzelmi kötelezettségeinek úriemberként megfelelő ifjút, miközben a két delnő további hódolói is részt vesznek mind a hódolásban, mind az intrikában. A végén az önfeláldozó színésznő marad a valódi áldozat: vetélytársnője virágcsokorral megmérgezi.

A szöveget - az előadás elso mozzanataként - a rendező Zsótér Sándor autentikus fordítója, Ungár Júlia vette kezelésbe, ami sokat elárul a színpadra állítás előzetes szándékáról. Ungárnak különleges tehetsége van zsótérul fordítani, megtalálni azt a tömör, sűrített, gyakran csupán "slágvortos" színpadi formulát, amely őrzi ugyan, de fölül is írja az eredetit, szándékos összeütközést teremtve a múlt és a jelen szelleme között. Az Adrienne Lecouvreur - amelyet Adrienne címen adnak a kecskeméti Katona József Színház kamaraszínházában - olyan nyelven szólal meg, amely részint a mai szintre csökkenti, részint drasztikus anakronizmusokkal ellenpontozza a maga korában hétköznapiként ünnepelt színpadi beszéd relatív emelkedettségét. Az utóbbira különböző karakterű intarziák (betoldások) szolgálnak. Ezek egy része aktuális közbeszéd. "Közöd?", kérdezi valaki. Másvalaki "betépett" tiszteket említ, közli, hogy "ki vagyok borulva", vagy "közalkalmazott" akar lenni a színházban. Vannak ironikus kultúrtörténeti idézetek, mint a "löttyös indulat", a "nincs itt más kigázolás", a "kizökkent a világ, ó zűrzavar", "a vágy titokzatos tárgya", sot a "nem, nem soha". Vannak blődlik, mint az "egy párizsi tartja fogva a szívét - egybe vagy szeletbe?" és az "öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyákba" (Cagrave; la Mohácsi). Végül vannak az egyszerű négybetűs szavak, melyek közül a "légyszarnyi szépségtapasz" a legenyhébb, a többit nem idézném. Mindez több szemtelenségnél, s nem azt jelenti, hogy a fordító és a rendező hülyét akar csinálni Scribe-ból. Ellenkezőleg, nagyon is komolyan veszik, sokkal komolyabban annál, ahogy o veszi saját magát. Tudniillik esztétizálás és kendőzetlenség, látszat és valóság, színház és élet, illúzió és realitás ellentmondásait szeretnék kiolvasni belőle, méghozzá úgy, hogy ezek a fogalmak állandóan keresztezik egymást, átmennek egymásba. Végső soron a teátrális igazmondás lehetőségét (illúzióját?) kergetik, amit Adrienne ki is mond a darabban.

Zsótért nyilván a színházi környezet izgatta, amely kommersz előadásokban a nárcista, lehasznált toposzok egyike, nála viszont pirandellói magaslatra jut. Ehhez maga Scribe szállítja a muníciót, amikor főszereplővé tesz egy alakot, noha az illető meg sem jelenik a darabban. Duclos kisasszonyról van szó, aki két értelemben is Adrienne ellenlábasa. Mint színésznő a régi iskola képviselője, akinek "a deklamálása folyamatos éneklés", míg Adrienne "egyszerű és természetes, csak úgy beszél" a színpadon. Mint nő nem keresztezi közvetlenül Adrienne útját, de mint Bouillon herceg szeretője ki van szolgáltatva a kapcsolatukról tudó hercegnőnek, aki fölhasználja őt intrikáihoz - például levelek írásához -, sőt abba a villába konspirálja a későbbi titokzatos félreértések színhelyévé váló találkát, amelyet a herceg vásárolt Duclos kisasszonynak. Úgy sejtem, ez a virtuális Duclos kisasszony, aki van is meg nincs is, de bizonytalan létezésével összeköti a különféle "világokat" - például az általunk ugyancsak nem látható, de a cselekmény idején zajló színpadi előadást azzal a valósággal, amelynek fontos levelét színpadi levélként kell átadni a darabban játszó címzettnek -, elsőrangúan fölkeltette Zsótér érdeklődését. Olyannyira, hogy mintegy elrejti őt - a kiszolgáltatott bizalmast - Bouillon hercegnő alakjában. A szerepet játszó Balogh Erika, aki egyébként is az előadás revelációja, egy alkalommal színpadi jelmezben jelenik meg, ráadásul darabkezdő neglizséje is "színésznős" - a jelmeztervező Benedek Mari nem megy a szomszédba a civil ruhák és a színpadi kosztümök zavarbaejtő keveréséért -, és amikor hangja után próbálja fölkutatni a sötétben hallott vetélytárs kilétét, ráébred a természetesség követelményére, vagyis arra a következtetésre jut, hogy egyszerűen beszélni a legnehezebb. Ez a fölismerés "a hercegnőben lévő színésznő", Duclos kisasszony fölismerése is egyben.

A valóságillúziót táplálja, hogy a Comédie-Française azonos a lakóházi szuterénben elhelyezett kecskeméti kamaraszínházzal: Ambrus Mária az "előcsarnok" léclambériáját, világítótesteit és parkettáját folytatja odabent. Az üres tér a fenéken két, egymás mögötti függönypárban végződik; a romantikusan buggyos, hollófekete drapériák több irányban tudnak le- s fölgördülni, voltaképp két színpadot, valójában csak keskeny színpadsávokat - egy lentit és egy föntit - tárva fel. A színpadokon és az előtérben ugyanannak a behemót barna borgarnitúrának a darabjai: fotelek, kanapék. Ugyanaz a "darab" - cselekmény - játszódik fönt is, lent is, a szereplők saját drámájuk játszói és nézői egyszemélyben. A villajelenet fönt a "színpadon", kasírozott díszletben olyan, mint egy "előadás". Színházzá válik a valóság és viszont. Kertész Kata egy színésznőt és egy arisztokrata not játszik, de a kettő megkülönböztethetetlen. A színpadi bizalmasok szerepkörére korlátozott játékmester, Michonnet egyben Adrienne bizalmasa is. Meglett mester és tanár - tegezi Adrienne-t, aki magázza őt -, és szerelmes ifjú tanítványába. Makranczi Zalán és Börcsök Enikő életkori viszonya fordított, amitől (plusz a fordított színészi súlycsoporttól) ez a kapcsolat hiteltelenné válik. Zsótér visszacsempészi a lélektant, föllazítja ücsörgős-álldigáló színházát, de szereposztási nehézségbe ütközik. Persze Börcsök nem ismer korlátot, fantasztikus energiával hozza a "belső színésznőt". Balogh Erika pedig a "kettős ént", a teátrálisan intrikus, gőgösen szerelmes arisztokratát - egyszerűen és markánsan földolgozott szöveginterpretációval. A többiek statisztálnak. Makranczi rajongó kisfiú, Szarvas Attila daliásan fityfiritty szerelmes trónörökös, Fazakas Géza mulya házibarát abbé, Szokolai Péter kémiabarát herceg.

Problémái ellenére az utóbbi "zsótérok" közül ez okozta nekem a legtöbb szellemi élvezetet. Amikor Börcsök mint megmérgezett Adrienne egy pompásan kidolgozott haldoklási jelenetben előbb arcközelben önvallomást tesz nekünk, majd fölmászik meghalni a színpadra, s végül a "szám" után, a függöny előtt megköszöni "kollégái" tapsait, az rafináltan élvezetes színház.


(Koltai Tamás, Élet és Irodalom)






  Vissza