Don Juant nem lehet utálni
Moliére-bemutató a kecskeméti Katona József Színházban
Azt írja az egyik műsorújság, hogy mostanában több hölgy vált majd jegyet a
Kecskeméti Katona József Színházba, merthogy a Don Juant játsszák! Tény és való,
hogy nevezett személyről mindenkinek a könyörtelen spanyol nőcsábász, az érzéki
élvezetek féktelen hajszolója ugrik be, s valószínű, hogy ez sok nőben
nosztalgiát is ébreszt.
A Bodolay Géza színidirektor rendezte darab a legelején magával ragadja a
közönséget azza1 a szokatlan fogással, hogy Ariane Mnouchkine Moliére című
filmjéből vetítenek néhány hangulatteremtő kockát a színpad előtt függő
vetítővászonra. Színház a színházban!
Ezután következik a mi Don Juanunk, aki persze szoknyapecér is, de ez csak a
felszín. Don Juan ennél sokkal több. Ő testesíti meg az igazi értelmiségit, az
örök kételkedőt. Nem bírja elviselni, hogy bármely tőle független erőnek ki
legyen szolgáltatva, és mivel úgy érzi, hogy belőle mint szellemi lényből csúfot
űz az Ég, sértettségében maga is megcsúfolja az eget. Nem tisztel semmit, amit a
társadalmi rend alappillérének szokás tekinteni. A szabadság megtestesítőjévé
válik, független és lázadó szelleme emberfelettivé avatja. (Ezt jelképezi az az
emblematikus utcakő, amely a színpadon végig jelen van, felemelik, rakosgatják,
de soha el nem dobják.) Don Juannak valójában negatív hősnek kellene lennie, de
nem bírunk iránta igazi ellenszenvet érezni. Kaszás Attila (Jászai-díjas)
rendkívüli ráhangoltsággal formálja meg élete első Moliére-szerepét. Kis híján
szimpatikus alakot teremt kiélt ábrázatával, enyhén züllött (mai) értelmiségire
vett figurájával. Megkockáztatom, nem keveset adott önmagából Don Juanba.
Kitűnő partnere Epres Attila, a minden tekintély előtt fejet hajtó, önmagát
percről percre megalázni képes, vagyis teljesen normális emberi vonásokkal
felruházott Sganarelle szerepében. A Kaszás-Epres párosnak az egész darabon
megbicsaklás nélkül átívelő, bravúros alakítása felejthetetlen élményt adott.
Sajnos, a jól felépített, egységes első rész után egy széttöredezett, csak nagy
erőlködések árán összetartott második felvonás nézői voltunk. Hogy nem szenvedő
alanyai, az annak köszönhető, hogy a két főszereplőt a körülöttük zajló
„események” sem tudták játékukból kizökkenteni. Akadozóvá vált az előadás
ritmusa, megtört a darab dramaturgiai íve. Egyre gyakrabban harsant föl a zene,
és bombáztak bennünket rosszul sikerült gegekkel. Pedig ha az irodalmi alapanyag
jó, és ezt ráadásul kitűnően játsszák a színészek, kár a nézőt folyton-folyvást
megzavarni abban, hogy élvezze az előadást.
Immár örök rejtély marad számomra, hogy miért üldögélte végig az estét a színpad
hátsó zugában egy (elektromos) gitáros. A szellem képében megjelenő két
ifjúhölgy - az egyik pucéran, a másik begombolkozva és egy szertári csontvázat
vonszolva - olyan mellbevágóan röhejes volt, hogy a döbbenettől nevetni is
elfelejtett az ember. Csoda-e, ha Don Juan ezek után nem féli a természetfeletti
erők világát (sem)? Azok a nézők pedig, akik a befejezés előtt tíz perccel még
nem jöttek rá arra, hogy ennek a darabnak mára is érvényes üzenete van, biztos,
hogy a teljes megvilágosodás állapotába kerültek, amikor Don Carlos fekete
mackóba öltöztetett testőrei egy mutatós pitbull társaságában átmasíroztak a
színen.
Meglehetősen „higgadtra” vette Donna Elvira alakját Balogh Erika. Ilyen nőre
vágyhatnak azok a férfiak, akik a frigy után lelépnek, de nem szeretik a
cirkuszt. Donna Elvira olyan visszafogottan adott hangot sértettségének, mintha
arról számolt volna be, hogy átverték a közértben.
Jól kiaknázta a jelenetükben rejlő lehetőségeket Magyar Éva és Szokolai Péter.
Mari és Frici kettősében, valamint Sirkó László, Vasárnap úr, a porig alázott
hitelező szerepében.
A bársonyos hangú Rubold Ödön '50-es évekbeli öltönyében feszengett Don Juan
apjaként és szórta átkait csekély vehemenciával. Ugyancsak a színművész hangján
szólalt meg a kőszobor is (az emeleti páholyból), mintha ő lenne végrehajtója az
apa által beígért csúfos végnek - ha jól értettem.
Ellentmondásos érzésekkel távoztam a színházból, és ez jó. Kaszás Attila és
Epres Attila játéka valósággal elzsibbasztott, a rendező némely ötlete pedig
felbosszantott. De miért megy az ember színházba, ha nem azért, hogy alaposan
felkavarják az érzéseit, és hogy utána lehessen a látottakat dicsérni vagy
ócsárolni? Bodolay Géza Don Juanja mindkét igényt kielégíti: élménydús estével
ajándékozza meg a publikumot.
(Kormos Emese, Petőfi Népe)