Színház az egész…


Zsótér Sándor rendezése a hangsúlyok áthelyezésével ér el hatást. A szerelmi szálat természetesen meghagyja, nem is tehetne vele mást. Azt azonban szinte észrevétlenül összefonja a színdarab jóval izgalmasabb "melléktémájával", ami nem más, mint maga a színház. A színházról szóló dialógusok egyre inkább az előtérbe tolakodnak; (már nem kell kísérlet, hiszen ott az előadás, nem?) szinte modellezhető lenne, ahogy a két téma átfolyik-összecsúszik egymásba, miközben jelentőségük is változik - a szerelemé halványul, a színjátszásé majdnem kizárólagos lesz a végén. Jó példa erre Adrienne és Michonnet említett jelenete. Nemigen lehet eldönteni, hogy a játékmester karót nyelt kispolgár-e (erre utalna már-már rögeszmésen visszatérő vágya, hogy ti. mindenáron a Comédie-Française rendes tagja akar lenni), vagy inkább egy aktatologató kopott öltönyébe bújt hősszerelmes (Adrienne legjobb barátja, aki szeretne ennél több lenni). Amikor szereptanulás közben Adrienne a bizalmába avatja és elárulja, hogy szerelmes valakibe, a csalódott Michonnet dühödt kitöréssel válaszol: az életet és a színpadot sosem szabad összekeverni. Keserűen nevetünk, amikor azt kéri a színésznőtől, hogy ne gondoljon hódolójára a színpadra lépve - Adrienne szemmel láthatólag nem is érti, mit akar tőle valójában a férfi.
Míg a tavalyi kecskeméti Zsótér-féle Kurázsi mama és gyerekei (sic!) előadásban a kevésbé összehangolt színészi alakítások beárnyékolták az előadás amúgy számos erényét, a mostani kamaradarabban kiforrottabb színészi megoldásokat látunk. A Vígszínházból itt vendégeskedő Börcsök Enikő a tőle megszokott józan, természetes hangon elmélkedik arról, lehet-e Racine és Corneille hősnőit józan természetességgel játszani. Az általa alakított figura gondolkodik és gondolkodtat. Maurice, a jóvágású szász gróf (Szarvas Attila) nemcsak kiváló stratéga, de a nők bálványa és a társaság középpontja is. Adrienne-nel folytatott beszélgetései leleplezik: félművelt, szerelméért vakon rajongó kisiskolás inkább (Benedek Mari terepszínű öltönye számos asszociációt indíthat alakjával kapcsolatban). Adrienne iránti érzelmeiben osztozni kénytelen Michonnet-val: Makranczi Zalán a színpadmester minden arcát pontosan formálja meg a közalkalmazotti (!) státusra áhítozó hivatalnoktól az előadás zavartalanságáért bármire képes ügyelőn át a kedvesét a világtól is óvó, szó szerint gáláns lovagig. A mélyen magáévá tett színpadmesteri énjének hozadéka lehet az arcán végig tükröződő feszült figyelem és koncentráció. A függöny féltakarásából előadott monológja az este nagy pillanata. Balogh Erika hűvösen számító intrikus Bouillon hercegnője kivételével a többiek jórészt hangulatfestő elemeknek tűnnek. Szokolai Péter a felesége ármánykodásáról mit sem sejtő arisztokrata tudós tipikus álarcát hordja, ahogy a Fazakas Géza játszotta Chazueil abbénak sincs túl sok lehetősége kibontakozni. Ez különösen érvényes a szinte néma szerepeket abszolváló Pethő Orsolyára, Kertész Richárdra és Báhner Péterre. Kertész Kata mint a friss pletykákért elepedő színésznő és mint szótlan, életunt hercegnő egyaránt emlékezetes marad.


(Jászay Tamás, Criticai Lapok)





  Vissza