Szikora színpada
A tenger sós páráját hozza a meleg szél a rozzant villa mögül, érezni véljük a
partra csapódó hullámok permetét, a dagálykor kivetett puhatestűek rothadásának
émelyítő szagát, miközben tekintetünk végigpásztáz a vidéki ház nyitott,
oszlopos verandáján, a kopottas bútorokon és a háttérben nyíló konyha koszos,
betört ablakszemein, a kavicsos utacskáig érő erdő fáin.
Csík György díszlete az Arizona Színházban nagyszerű teret nyújt Szikora János
rendezőnek, hogy azt a világot, amit ő lát és érzékel, azokat a jellemeket,
emberi szenvedélyeket, amelyeket darabról darabra elemez, ábrázol, láttat, egy
újabb történetben elénk állítsa.
Szikora színháza folytatólagos; rendezzen bár a fővárosban vagy vidéken, vegyen
kezébe klasszikus vagy modern darabot, folyamatosan szövi-szövögeti mondandóját.
Nézhetjük rendezését Pécsett, a Radnótiban vagy éppen az Arizonában, mintha egy
nagy könyvben lapoznánk tovább és tovább, amibe ez a rendkívüli tehetség
belerója életművét.
Anouilh fontos; a szerző fontos, de végül is csak lehetőség (mondhatnám ürügy)
az emberábrázolásra, a világszemlélet kinyilvánítására. Szikora a díszlet
megálmodásától a jelmezek (a mostaniakat Tordai Hajnal tervezte), a
szövegelemzés, az apró színészi gesztusok, hangsúlyok, járások, fejtartások
megkomponálásán át a zenei effektusokig mindent nagyon fontosnak tart; hosszan
és aprólékosan munkálkodik, hogy aztán elénk tegye a művet, mint többi képe
mellé új kepét a stílusjegyeiről és tematikájáról mindig felismerhető festő.
A Romeo és Jeannette Anouilh keserű darabja a szerelemről. A vad, szenvedélyes
szerelemről, az érzelmi elragadtatásról, mely kibillent az idillből, és a
vesztünkre van. Az ösztön győz a józan ész felett; s mondjuk is, hogy dicsérendő
engedni a szerelem szenvedélyének a kispolgári biztonságot odahagyva, de
számolnunk kell a tragédiával is. Örök dilemma ez; kétségtelen, hogy Szikora
Jánost, aki rendületlenül keresi, kutatja az emberben az ördögit és az istenit,
érdekli ez a téma.
Frederick, a jól fésült úrifiú kényes és kedvetlen anyja társaságában látogatóba
érkezik menyasszonya, a szűzies Júlia szülői házába, ahol már csak hárman élnek:
az ara apja, fivére, Lucien és a húga, Jeannette. Senki sem várja őket. Csendes
a ház, üres a veranda, az ígért ebéd sehol. Júlia kínosan érzi magát, szinte a
testével takarná el a csődöt, amiben övéi élnek. De a nyers valóság
megmutatkozik. Előtámolyog a villa sötét szobájából Lucien rendetlenül és
részegen, s rájuk zúdítja világundorát, kiábrándultságát. És megérkezik a
kocsmából az apa is, lukas szalmakalapban, mosatlan vászonöltönyben, de csokorra
kötött nyakkendőjét ünnepélyesen igazgatva; kedélyesen; dermesztő humorával
fittyet hányva a szomorú látszatra.
És megjön Jeannette is. Lenge és bolondos. Szertelen. Hisztérikus és szenvelgő.
Tűz árad belőle, a nősténység tüze.
Frederick megrészegedik a lánytól. A bűvkörébe kerül. Oda a biztonságos jövő,
oda a jegyesi hűség. Júlia öngyilkossági kísérlettel válaszol erre az őrületre.
Szikora mestere a színészvezetésnek. Hallgatnak rá, mert érzik, hogy elő tudja
varázsolni belőlük a megálmodott figurákat. Mihályi Győző Frederickje könnyed
úrként érkezik, gondtalan, semmi sem áll tőle távolabb, mint a rendetlenség.
Aztán a szemünk láttára változik borostás, beesett arcú, lelkifurdalásos, mégis
az örvényt választó férfivá. Balogh Erika Júliája a felhőtlen szerelemtőr
ragyog; elárultatása után pedig a megcsalatottak riadalma ül viaszfehér arcán;
látjuk, beléfészkelt az örök fájdalom. Kőszegi Ákos a cinikus, iszákos Lucient
adja. Válltartásában, felcsapó indulatában, majd depressziós hallgatásában, vagy
ahogy a poharat fogja féloldalasan ülve a széken, ahogy belebámul az estébe, de
a haja kócosságában, a testére tapadt ingében is ott a vesztettek drámája.
Schütz Ila anyafigurája a kiállhatatlan fontoskodásával már-már a néző utálatát
is kivívja, annyira hű az alakítása. És Szombathy Gyula! Alig ismerni rá nagy
bajszától és borzas üstökétől, amin kajla kalap ül. Jár-kél abban a gyűrött
vászonöltönyében, kidülleszti a mellét, miközben nagyképűsködik, ripacskodva
szenteciázik, botjával hadonász, s közben az iszákosok óvatoskodásával teszi
lábát a terasz lépcsőjére; fennhéjázó mondatai mögül kisüt a férfibánat;
tragikomikussága megható és megrendítő.
És Jeannette! Sztárek Andrea karcsún és barnán erotikus Jeannette-je irigylésre
méltóan szabad és bosszantóan önző. Kitartott, hazudós, kislányosan sírós,
asszonyosan ravasz, kitárulkozó és megvető. Szeretetre és szerelemre éhes;
alakításában megteremti azt a vonzóerőt, amivel Jeannette Fredericket magához
tudja láncolni, s minthogy a felbomlott rendet helyreállítani már nem lehet, a
bűnt jóvátenni képtelenség, a boldogság is elérhetetlen, hát magával tudja
rántani a tenger hullámaiba is.
Fel-felbukkan még egy tétova alak, a postás. Tándor Lajosnak csak néhány
pillanat jut, de odatartozik ő is a tengerparti házhoz, mint az erdőszél és a
parti sziklák.
Vihar dúl a lelkekben, a tengerről árad a sós levegő, hozza a puhatestűek erjedő
bűzét, az égbolton felhők úsznak el, a szín elsötétül. De majd kivilágosodik
máshol megint, Szikora János folytatólagos előadásainak egyikén, ahol ismét
arról lesz szó, hogy mit kezdjünk démonainkkal.
Szakonyi Károly – Taps, 1993. február