Szaltóval a boldogságba


Nem hiszem, hogy van olyan bölcs, aki meg tudná mondani, mitől lesz két ember kapcsolatából életre szóló szerelem, boldog házasság, vagy mi az, amitől az egykor halálosan szerelmesek elhidegülnek és már szinte gyűlölik egymást.

A férjemmel a főiskolán ismerkedtem meg. És majd három évig ki nem állhattuk egymást. Tamás ugyanis a mozgástanárunk volt. Sportos, kemény, határozott férfi. Én meg, a félszeg és ügyetlenke vidéki kislány akkoriban elég dundi is voltam, nem nagyon tudtam eleget tenni az elvárásainak.
Ha órán azt mondta:
- Na, kérek egy szaltót! - engem kivert a víz. Dehogyis mertem ugrani, még bukfencezni se nagyon. Szégyelltem magam, meg féltem is, hogy nem sikerül és a többiek csak kinevetnek.

Mint fészkéből kipottyant madár

- Na, mi lesz már! - dörrent rám ilyenkor. - Gyerünk! Gyerünk!
Ilyenkor többnyire már sírva is fakadtam.
- Na jó, ha nem, hát nem. Akkor menjen haza!
És én hazamentem. A főiskolán alig hiszem, hogy rajtam kívül akadt még egy sírós lány. Eleinte nagyon kiríttam a többiek közül. Nemrég összefutottam az egyik évfolyamtársammal és nevetve mesélte:
- Hallod, úgy néztünk rád, mint valami marslakóra! Ahogy ott ültél az eredményhirdetésre várva, a két masnis copfoddal, fehér blúzocskában, kék rakottszoknyában - mint egy kis bakfis a sok érett nő között.
Hát igen. Én vidékről kerültem a fővárosba. Otthon én voltam az ügyeletes kisokos, a szavalóversenyek győztese, az iskola üdvöskéje, akit a szülei burokban tartottak, kényeztettek. Zárt világ volt. Én még tizennyolc évesen sem fiúztam, nem voltak barátaim. Csak verset tanultam, színházba jártam, irodalmi dolgozatokat írtam, rajzversenyeket nyertem. A végén kitüntetéssel érettségiztem, amit persze csöppet sem szégyellek. És a diákéveimre is jóleső érzéssel gondolok vissza, hiszen szerintem nagyon boldog gyermekkorom volt, csupa olyasmivel foglalkozhattam, ami érdekelt. Csak hát nem tudtam a világban mozogni, nem tudtam kapcsolatot teremteni, és legfőként fogalmam sem volt a városi, hát még a fővárosi életről.
Tizenkilenc évesen így csöppentem Budapestre. Úgy éreztem magam, olyan elveszettnek, mint a fészkéből kipottyant madár. Nem találtam a helyem. Nem voltak barátaim, nem tudtam beilleszkedni. Nagyon furcsa volt minden. A szüleim ugyan sejtették, hogy ez lesz, próbáltak is lebeszélni arról, hogy színész legyek, de én ragaszkodtam az elképzeléseimhez. És mint mindent, ezt is megengedték. Nyilván abban reménykedtek, hogy majd csak történik valami, és nem vesznek fel. De felvettek.
Kollégiumba kerültem. Nagyon magányosnak éreztem magam. Úgy éreztem, kicsúszott a lábam alól a talaj. És akkor jöttek azok a mozgásórák Tamással, aki vagány volt, akinek az volt az elve, hogy mindent ki kell próbálni, semmitől nem szabad félni, és semmi olyan nincs a világon, amit az ember, ha nagyon akar, akkor meg ne tudna csinálni... Nem értette, mi a csudától félek, miért nem csinálom, amit kér. Nem gondolta, hogy nekem biztatásra, noszogatásra van szükségem.

A beszélgetésből szerelem lett

Három évig az évfolyamtársaim könyörögték ki, hogy azért ne buktasson meg. Azért is könyörögtek neki, hogy hadd járjak velük lovagolni, de nem engedte. Aki nem tud bukfencezni, az ne üljön lóra! Azért én elmentem a lovardába és úgy, ahogy megültem már a lovat, de erről ő nem tudott.
Harmadéves voltam, amikor az egyik tévéfilm forgatásán összefutottunk. Nagyon fájt a feje.
- Megmasszírozzam? - kérdeztem a világ legtermészetesebb hangján, és választ se várva már masszíroztam is, ahogy az édesanyámtól láttam, amikor a papa fejfájását gyógyítgatta. Ez a mozdulat, ez a kedvesség alighanem meglepte, mert beszélgetni kezdett velem. A beszélgetésből szerelem lett. S bár a természetünk teljesen ellentétes, kiderült, hogy nagyon is összeillünk.
Az az igazság, hogy bármennyire kemény karakter ő, azért a gyengédséget, a gondoskodást nagyon élvezi. Az én ügyetlenségem pedig sok-sok gyakorlással „elmulasztható”. Ma már tényleg semmitől nem félek. Tizenöt éve motorral járok a városban. Tamás kedvéért sportolni kezdtem, és ma már elképzelni sem tudnám az életem sport és mozgás nélkül. A lovaglás meg annyira jól megy, hogy többször is forgattam lovasjelenetet, sőt, külföldi színésznőket helyettesítettem dublőrként. Hatalmasakat estem, de meg se kottyant...
A szüleim hamar megszerették Tamást. Még a tizenhét év korkülönbséget sem ők tartották soknak, hanem inkább az ismerőseink. Tamás sem akart házasságot. Kétszer már pórul járt. Gondolta, harmadszorra már nem próbálkozik.
Zsurzs Éva beszélte rá, hogy mégis feleségül vegyen. Történt ugyanis, hogy együtt voltak valahol forgatáson, de zuhogni kezdett az eső, dolgozni nem tudtak, beültek hát egy taxiba és beszélgettek. Valahogy rám terelődött köztük a szó. „Tudod-e, hogy az Erika nagyon szeret téged?” - kérdezte Éva néni. - Tudom! - mondta Tamás. - „Akkor miért nem veszed feleségül?”" - De hát miért kell a szerelemhez papír? - kérdezte vissza csodálkozva.

Az asszonyt jobban elfogadja a világ

Éva néni erre elmagyarázta, hogy a férfiaknak ugyan ez nem érdekes, de azért a nő az más, a nőnek szüksége van a házasságra. Másképp néznek rá az emberek, ha feleség... Jobban elfogadja a világ... Ez egyébként így igaz. Számomra is rettentően kellemetlen volt, hogy már évek óta együtt éltünk, mindent én intéztem, és valahányszor valamilyen hivatalos ügyben eljártam, megkérdezték:
- Kije magának a Pintér Tamás?
- Az élettársam.
- Igen? - mértek végig, és a szemükből láttam, megvan rólam a véleményük.
Végül tíz évvel ezelőtt összeházasodtunk. Zsurzs Éva volt a tanúnk, mert Tamás azt mondta, ha már rábeszélte a házasságra, legalább ennyi felelősséget vállaljon értünk... Éva néninek pedig nem kell szégyenkeznie, mert mi azóta is boldogan élünk.


W. G. – Csók és könny, 1995. július




 

  Vissza