SZALONSPICC
Folytatódott Kabarémúzeum sorozatunk
Előszóként álljon itt az ajánló, már csak azért is, mert az egész programsorozat
eszmeiségét közvetíti számunkra: "Néhány pohár pezsgő után a legkomorabb költő
is jókedvre derül. Ilyenkor születnek a tréfás rögtönzések, csacsi rímek, a
fejtetőre állított jelenetek. Nemcsak Heltai Jenő és Karinthy Frigyes, hanem
Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos és Tóth Árpád is a humor
nagymesterei ebben az állapotban." Aki szalon spicces, többet megengedhet
magának és a közönségnek, úgysem veszik komolyan. Szalonspiccesen, ugyebár
minden megtörténhet. ..
Meg is történt mindannyiunk legnagyobb örömére: 2003. december 9-én este egy
ízkavalkádban tobzódó bólét fogyaszthattunk el. A mixer Fráter Zoltán volt (a
fent említett nagymesterek receptjeiből válogatott), és a nedűket Magony Enikő
mesés zongora aláfestése mellett Balogh Erika és Őze Áron szolgálták fel óriási
szakértelemmel a tisztes asztaltársaságnak.
Ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, akkor mindenekelőtt azt mondanám:
bájos volt. Igen, bájos, a szó eredeti értelmében. Ugyanis mára ennek a jelzőnek
a jelentése kissé "elferdült". A darab nem volt kellemkedő, az elvárhatónál
negédesebb. Éppen ellenkezőleg; a báj, mint eredeti-eredendő gyermeki báj jelent
meg, "egészséges" szentimentalizmussal, édesbús nosztalgiával fűszerezve.
Az atmoszféra megteremtője a múltidézés. A múltidézés, úgy is mint a századelő
miliőjének visszavarázsolása, és úgy is mint a szereplők (avagy a kor szereplői)
élete filmjének megtekintése speciális retrospektív vetítés keretében. A
színészek magukat, őket, minket játszanak. Az életszituációk örök párhuzamai és
a már felemlegetett báj azok a momentumok, amelyek együttesen elragadnak
bennünket, nézőket is; együtt élünk-lélegzünk a szerzőkkel, a játszókkal, sőt
magával az egész korral.
Az előadás tematikusan felépített, de ez cseppet sem zavaró. Egyfelől színeket
látunk (értsd: madáchi színeket): a gyermekkor, a kamaszkor, az ifjúfelnőtt
korszak színtereit. Végigmosolyoghatjuk, bukdácsolhatjuk ezen ismerős folyamat
lépcsőfokait. Cinkos odakacsintással és hozzáadott bánattal. A dolgok önmagukért
és önmagunkért beszélnek.
Másfelől a darab ritmikusan is felépített. Hol Balogh Erika tárja elénk egy
leány apró-óriási vívódásait, hol Őze Áron halad egy fiú férfivá érésének
hosszú, bizonytalan útján, hol pedig együttesen tesznek kísérletet szerelmes
civódással a férfi és női lélek rejtelmeinek megfejtésére.
Balogh Erika tündöklő és természetes. Éppoly hitelesen adja a naiv copfos
fruskát, mint a nőiességének és ravaszságának teljes tudatában lévő démoni
asszonyt. Látjuk, érezzük, már-már azt mondhatjuk, hogy szinte tapintjuk: nőből
van, teljesen biztosan, "uszkve" 110 százalékig.
Őze Áron esendően megnyerő. Kiskamasz és tapasztalt világfi egy személyben, két
alakban. Egyszer tétova gyermek, másszor bölcs férj. Vagyis mindaz, aminek
lennie kell; amire egy férfi predesztináltatott.
Magony Enikő szerényen a háttérbe húzódna, de ezt nem hagyják a szereplők. Nem
is szabad hagyni: a zene és a dal egybeforrásából adódik az az atmoszféra, amely
már a mű elejétől kezdve magával ragadja az egész publikumot.
Jól szórakoztunk. Zenéltünk, táncoltunk egy kicsit. Áttáncoltunk az Életen.
Tépelődtünk, dühöngtünk, andalogtunk és nosztalgiáztunk egy cseppet. Egy kicsit
sírtunk, egy kicsit nevettünk. De mindvégig derűsek maradtunk, mert sikerült, s
mert fontos. Szalonspiccesen átugrándoztunk az életükön-életünkön. Okulásunkra
és egészségünkre váljék!
(Unger Zsolt)