Szakmai beszélgetés - Eugène Scribe: Adrienne


Lőkös Ildikó dramaturg, felkért hozzászóló:

Scribe: Adrienne c. előadásáról kellene beszélni. Teljesen közhelynek számít ilyeneket emlegetni, hogy Scribe micsoda darabgyárosa volt a XVIII. sz. első felének, hogy a jól megcsinált darabok tömkelegét gyártotta, amiből nagyon sokan tanultak – Ibsentől akár Molnár Ferencig lehetne emlegetni, hogy milyen fantasztikus dialógusokat tudott írni, milyen témákat talált, mennyire a hétköznapi ember érzelmeit, gondolatait tudta megfogalmazni, hogy nyelvben is mennyire modern volt. Ez a darabja annyiban mégis csak másfajta, hogy nagyon érdekes közeget talált, a színházi világot, ami akkor is meg azóta is nagyon izgalmas meg érdekes tud lenni a kívülállónak. Tehát egy kicsit belesünk a kulisszák mögé, kicsit úgy tűnik, mintha meglátnánk, hogy a színház hogy működik hátulról. És ez milyen érdekes annak, aki nem színházban dolgozik. Ilyenkor el lehet mindig gondolkodni, hogy hol a történet, ki a történet? Az a történet, amit eljátszanak a színészek, vagy az a történet, amiről beszélnek a színészek, ami történik velük? És azt gondolom, hogy ez az Adrienne c. darabja még azért is érdekes, mert érdekes stíluskeveredést is sikerül létrehoznia.

Akárhogy is, ő romantikus drámaírónak számít, de közben a témáját egy klasszicista világban leli meg. Ez is nagyon jó játék a saját darabján belül, ahogy a romantikus érzelmeket keveri a klasszicista fegyelemmel, hogy ilyen fellengzősen fogalmazzak.

És akkor ezt a történetet találta meg Zsótér Sándor, s ebből csinált egy számomra elég érdekes előadást. Tetszett nekem azért nézőként, mert nagyon sok érdekes szintet találtam benne, amin el lehetett töprengeni. Volt ez a legelső szint, amit Scribe kapcsán is emlegetek, ez a színházi világ, ennek az Adrienne Lecouvreur élete utolsó szakaszának a története. Tehát már ezen a történeten, az ő kapcsolatain el lehet mélázni. De hogy színházban vagyunk – ezt magamban második szintnek neveztem –, ez egy újabb érdekességet behoz, a színház világának a varázsát. És akkor én ott vagyok mint néző, aki mindenre rálátok. Ez már kifejezetten az előadás sajátossága, ahogy mi nézők, viszonyulunk mindenhez. És aztán – amit én negyedik szintnek nevezek, de tulajdonképpen lehet, hogy ez mind akörül mozog, amikor – már be is rántódom, mint néző. Ez már egész a kezdet kezdetén van, ahogy ott ül az a színésznő, amikor bementünk, egy Színház c. újságot tart a kezében. Én már láttam ezt az előadást Kecskeméten, akkor épp az a szám a legfrissebb Színház volt, tehát azt gondoltam, hogy mindig a kezébe vesz egy ott heverő Színház-at, amit árulnak a ruhatáros nénik, de tegnap ugyanezt a számot szorongatta, aminek a Penthesilea van a címlapján, amelyet szintén Zsótér Sándor rendezett. Tehát akkor azt gondoltam, mégis csak fontos, hogy éppen milyen tárggyal találkozunk ott.

Elég hamar lelepleződik az is, hogy mégsem annyira csak ezt a Scribe-t látjuk, meg azt a romantikus történetet. Például a nyelvezete is. Azon fel is nevettek Kecskeméten is, meg most is a nézők, amikor azt mondja az egyik szereplő: „– Közöd?” Tehát ott is valami jelezve van. Valahol vagyunk, nem tudni hol. És a tér is: amikor Kecskeméten láttam, akkor azt gondoltam, hogy megtalálódott ez a furcsa, kamaraszínháznak nevezett épület, amire Ambrus Mária díszlettervező felhasználta az ott talált elemeket. Azt a lekoszvadt, lambériás dolgot. Aztán tegnap kiderült, hogy egy teljesen más térbe is ugyanazt tették át, tehát mégis csak több jelentése van ennek a lambériának, meg oszlopoknak, meg ebbe beleépített színpadnak. Minden afelé mutatott, hogy semmiről ne gondoljam, hogy ez az, ami.

Nagyon furcsa módon annyira berántódott a néző, hogy közben elkezd hatni ez a dolog, miközben állandóan azt is érzem, hogy próbál távol tartani. Szóval valami hihetetlen ravasz játék van a játszó téren, ahol ezek az ún. színészek vannak, akiknek a nevét lehet a színlapról olvasni, meg azok a nézők, akik oda vannak ültetve szembe, de állandóan ki-, be. Azt sem lehet igazán pontosan tudni, hogy ki a néző, ki a játékos. Hogy oldalt ülnek azok a szereplők, akiknek tudom a nevét, de számtalan olyan színházban voltam, ahol oldalt is ülnek. Tehát ők most nézők, szereplők? Mikor történik ez az egész? Szóval nagyon sok furcsa, megmagyarázhatatlan dolog van, és közben meg ezek nagyon mulatságosak. Szóval ebbe így belegondolok, akkor inkább így nevetgélni kell ezeken a dolgokon.

Kicsit az előadásba belemenvén, ezt is már emlegettem, hogy az is nagyon érdekes, hogy ki meséli ezt a történetet, és ki nézi? És hol kezdődik ez a történet, hol végződik? Van például az a furcsa vég, hogy meghal a színésznő. Hát ez nagyon szomorú, hát ezt is láttuk már, de aztán fölmegy a függöny, és nem halt meg. Akkor most mi van? (nevetés)

A tér is épp ezért különös, a változékonyságával. Egyrészt egy érezhetően stilizált tér, ezzel a lambériával, a bőrfotelekkel, a színpaddal, ahol a színpadon történnek az intim dolgok – és furcsamód – ami színházszerű, az meg lent történik, de lehet, hogy ezt is sokféleképpen lehet értelmezni. Nagyon jó ez a tér a rejtőzködésre, közben meg annak ellenére, hogy stilizált, mégis megjelenít előttem mindenféle tereket: egy kertet, egy szalont, egy színpadot, egy színházi öltözőt. Tehát valami titka van ennek, ami nagyon érdekes.

A jelmezek is: ugyanezt a furcsaságot hozták számomra. Azt is ismerjük színházban, már nagyon sokszor láttuk, hogy olyan ruhákban, olyan jelmezekben játszanak, hogyha akarom: mai ruha, akarom: korabeli ruha, ha akarom: egy rendező által kitalált világ ruhája. De itt nem ez történik, hanem egy kicsit mindenből kapok. A Pethő Orsolya ruhája, ami akár egy ilyen mai blúznak is elmenő dolog, és akkor alatta van egy furcsa törökbugyogó. Vagy a nők ruhája: ami egyrészt nagyon elegáns, akár abba a korba is való, de közben nagyon is érzéki, nagyon is jellemző arra, ahogy viselkednek.
A formák is érdekesek. Ezt mondhatnám koreográfiának; ahogy mozognak a színészek, egymásra néznek, vagy nem néznek egymásra; amikor közel vannak: a távolságoknak hihetetlen jelentősége van. Az is furcsa, ahogy egymással beszélnek. Felidéződik az a jelenet, amikor az elején az abbéval beszélget Balogh Erika, a Hercegnő a szerepében. Előre néz. És ez nem csak azt jelenti, hogy nem néz a másikra, hanem mintha egy ilyen filmes dolgot látnék, vagy ahogy a filmeket készítik, hogy ő most belenéz a kamerába, közben a színésznő tekintetében azt látom, hogy tulajdonképpen ránéz, tehát azt az arcot látom, ahogy a másikkal beszélget, de most ez nekem van megmutatva. Tehát teljesen fölösleges odafordulnia, mert engem úgyis a színésznő arca érdekel. És megint ez a „kint is vagyok, bent is vagyok, hol is vagyok?” játék.
A nyelv is ugyanezt a játékot űzi: ki is jelöltem egy részt. Nekem – így nézve az előadást – izgalmas, fordulatos volt, jól fogalmazó szövegek voltak. És amikor készültem, csak beleolvastam a darabba, és akkor ilyen beszélgetések vannak:

„- Michonnet: a vagyonod árán?

- Adrienne: az életem árán is.

- Michonnet: Hát nem hallottad, hogy nem szeret? Egy másikat szeret?

- Adrienne: Tudom.

- Michonnet: És ezt te így mondod, el se pirulsz?

- Adrienne: Nem értheti meg,… független tőlem... ”

Szóval itt így olvasva egy hihetetlenül nyálas, poros szöveg van, és közben ez az egyik legemlékezetesebb pillanata az előadásnak, bár sok ilyen van. Nagyon átélt, nagyon megrázó... és ebben is van ez a furcsa „kint is vagyok, bent is vagyok” játék.
Utoljára a színészi játékról is beszélnék. Engem lenyűgözött az egész, ahogy játszottak. Nagyon együtt volt az egész társaság, és külön is nagyon érdekes figurák voltak. Itt is ugyanaz van, amit rögeszmésen emlegetek, ez a „kint is, bent is”, hogy egyszerre tudtak típusokat eljátszani, és egyszerre tudtak jellemeket. Például ilyen volt a gróf, a Szarvas Attila által játszott figura, aki ennek a típusnak minden rossz vonását megjelenítette egy perc alatt, a hadarását, a hosszú hajú szépfiút, de közben mégiscsak megjelent ott egy esendő ember, akinek tudtam azonosulni a sorsával. Vagy: Makranczi Zalán – teljesen személyes okokból nyűgöz le, mert nagyon emlékeztet egy gimnazistakori szerelmemre, aki ugyanilyen trevira pulóverekben járt, ugyanígy fogalma sem volt a világról, s valami nagyon különösen tudott közlekedni a világban, s ugyanezt láttam ebben a Michonnet-alakban.
De nyilván a színházban nagyon klassz, amikor az ember tud találkozni a saját emlékeivel, vagy élményeivel. Az abbénak a hülyesége is – fantasztikus volt az emberi butaságnak ilyen nagyon mulatságos, mégis mély megjelenítése. Vagy az a bolond tudós-herceg talán, aki aztán semmit nem tud a világról, pedig úgy tesz, mintha egyedül ő tudna mindent. És hát a két színésznő: a Balogh Erika meg a Börcsök Enikő egészen fantasztikusan egészítették ki egymást is, meg külön-külön is, amit megteremtettek... Igen, lehetett érteni, hogy miért nem lehet szabadulni ettől a két nőtől. Az Erika, ahogy a szexust megteremti, az érzéki nőt…, jó, nyilván sokan láttuk már Erikát utcán közlekedni, tudjuk róla, hogy nagyon jól néz ki. De ő nem azért nézett jól ki színpadon, hanem azért, mert valahogy belülről teremtette meg ezt a hihetetlen izgalmas, érzéki nőt. A ruhák is nagyon jól ki voltak találva: ez a fekete, egyszerű... és mindig máshol volt a titok. De ez az Erika által is életre kelt. És az Enikő, aki meg az intellektust hozza... Például a haláltusája: amikor a bőre, az arca is ugyanúgy a szerep része. Ahogy tényleg egy sors elevenedik meg. Ezt nem tudom pontosan megfogalmazni, mert annyira jó volt, hogy bármit mondok, leszegényíti ezt az előadást.
Akkor eljutottam a végéhez, ott tényleg megint be voltam csapva. Most nem tudni, hogy mi van?

Szűcs Katalin kritikus, felkért hozzászóló:

Másodiknak mindig hálátlanabb megszólalni, mert az ember óhatatlanul nyilván ismétlésekbe fog bocsátkozni. Szóval ne ismételjek? Jó.

Elhangzik az előadásban, nem tudom pontosan idézni a mondatot, csak a lényegét: hogy Adrienne Lecouvreur forradalmasította a tragédiajátszást, olyan természetesen beszél a színpadon. Én Börcsök Enikőt először a főiskolán láttam játszani, és az első benyomásom az volt róla, – és máig ható, és elementáris – hogy ez a színésznő olyan magától van jelen a színpadon, hogy az egyszerűen hihetetlen. Olyan magától értetődő természetességgel szólal meg, neki ez a közege. Fantasztikus élmény volt. Tehát nekem az is olyan magától értetődő volt, hogy ha ez a mondat magában elhangzik, akkor ezt a szerepet a Börcsök Enikőnek kell játszani.

Mindazonáltal – itt a napokban ez már felvetődött – ez lehetett-e az oka, vagy ez elég ok-e arra, hogy egy darabot eljátszanak? Nem tudom, mi lehetett az oka. Illetve nem az alkotói szándékok felől közelítenék, mert azt ugye nem ismerem. Azt ismerem, amit látok a színpadon, és ami rám hat, és amit aztán próbálok valahogy felfejteni, hogy rám miért úgy hatott, ahogy hatott. Tehát ez egy indok lehet és egy nagyszerű találkozás. És nagyon jó, hogy ez a szerep, meg a Börcsi meg a Zsótér találkozott egymással így hárman. Annál is inkább nagy kérdés, hogy ez a darab ma miről tud szólni nekünk? Mert hát egy romantikus történet, ármánnyal, szerelemmel, mindenféle olyan darabcsináló dramaturgiai fordulattal, amik már közhelyesek. Hogyan tud ez megszólalni? És azt tapasztaltam – bár azt gondolom, hogy tapasztaltuk, de mégis beszéljek a magam nevében –, hogy nagyon erősen működik, nagyon erősen hat, és nagyon sok mindenről szól.

Egyrészt valóban van ez a forma, ez a „színház a színházban”, ami valóban nagyon hálás, érdekes tud lenni, ugyanakkor önmagában közhelyes lehet. Következő közhelyként mondható az, hogy színház az egész. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy minden közhely attól válik közhellyé, hogy igazságtartama van. A kérdés az, hogy ez hogy tud működni. Tehát az, hogy itt a „színház az egész” lét meg tud teremtődni, létre tud jönni, hogy tudja-e a közhelyek által, révén, közhelyeken keresztül a rácsodálkozás élményét, az újrafelfedezés élményét adni az előadás? Számomra ez egy alapkérdés.

Ez a színház a színházban játék valóban többrétegű, amire az Ildi is utalt. Én úgy éreztem, hogy tulajdonképpen az olvasópróbától jutunk el egy előadásig, vagyis a felszíntől jutunk nagyon nagy mélységekig. Ezt az érzetet a tér is keltette, mert a parkettás terem, kétoldalt fotelekkel, nekem nagyon erősen egy próbatermet asszociált. A rétegzettsége egyébként nagyon szépen megjelenik a háttérben a színpad színpaddal. A kettős függöny is rétegzett, maga a színház-rész, és az általam próbateremnek nevezett... lehet, hogy ez senkinek nem jut eszébe rajtam kívül – és ebben a nekem próbateremben az olvasópróbától az előadásig borzasztó érdekesen születik meg, ahogy a színészek a szinte kóstolgató szövegmondástól a nem mindig pontosan értelmezett, hangsúlyozott szövegmondástól (itt azért zárójelben jegyezzük meg, hogy nem az az ún. pszichológiai realizmus játékstílus zajlik a színen, tehát nyilván eleve másképp szólalnak meg a szövegek), de ezen belül én azt éreztem, hogy egyre beljebb kerülnek a színészek, és ezt én nem érzem véletlennek. Egyre beljebb kerülnek, egyre határozottabban élik is a szerepet, és válik intenzívebbé a játékuk. De mondom, ez számomra egy tudatos dolognak tűnik.

Szeretnék utalni arra, – mint egyik végpont, vagy csúcspont – ami a két férfi arcán lejátszódik, amikor fogják a már haldokló Adrienne-t. Szarvas Attila még amikor meséli az ő hadi kalandjait – és itt egy egészen másfajta, sokkal felszínibb dolgot mutat meg, hogy ő odáig el tud jutni, hogy hátborzongató az a fájdalom, ami az ő arcán megjelenik, s ugyanez a Michonnet arcán. Számomra ez izgalmas színészi út és tényleg színház a színházban. Színpadon egy ilyen haldoklási jelenetet úgy megcsinálni, hogy az ne legyen kínos – életveszélyes. Itt most egy felépített előadásról van szó, azért ez a veszély nem fenyeget. De hogy mennyire tud kilépni ebből a színház a színházból, illetve hogy teremtődik meg az előadásban folyamatosan az, hogy ez mindig a világról is szól, és valóban, színház az egész jelenik meg. Ez a haldoklási jelenet nekem nem pusztán egy színpadi gesztus, egy színpadi feladvány, egy színészi feladvány, amit bravúrosan old meg a Börcsök , hanem egyszer csak azzal az élménnyel szembesít, hogy találkozni kell a gondolattal, hogy „És akkor mi van, amikor az ember tudja, hogy most mindjárt meg fogok halni?” Szóval olyan döbbenetesen lép ki számomra, úgy tágítja ki és mélyíti a világ felé az előadást ez a monológ, hogy hát ennél megrázóbban erről a problémáról még nem nagyon éltem meg, miközben nem feltétlenül erről szól maga az előadás. Tehát döbbenet, hogy még hova tud továbbvinni engem az utolsó pillanatban. Annál nagyobbat szól a visszarántás, hogy meghajol az Adrienne, amit itt az Ildi mondott erről, hogy nem tudjuk, hogy meghal vagy nem hal meg. Szóval megint a színház a színházban és a világ. Tehát ez a haláljelenet azért is volt nekem nagyon izgalmas, mert közben meg az egész arról szól, hogy naponta belehalnak a színháziak, és nekem ez az egész előadás egy gyönyörű vallomás, szerelmi vallomás, önironikus vallomás a színházi létezésről. A mélységeit pont az adja, hogy nem egy ilyen „köldöknéző”, pusztán önreflektáló valami, hanem itt közben ez a mindennap belehalunk, ahogy az életbe is mindennap belehalunk, nem csak a színházba.... Ki- ki amit csinál, reményem szerint ha olyan, akkor belehalhat. De egy gyönyörűséges vallomás. És itt nagyon fontos az irónia, és ez a picit távolságtartó gesztus, ami valóban végig megvan.

Azt hiszem, hogy ettől tud aztán igazán hatni. Itt tényleg lehet nevetni, sírni. Egyébként klasszikus színházi hatásokat mind átéli az ember. Az a fantasztikus, amikor ezt egy rendező, egy társulat el tudja érni, hogy én a végletes érzéseken keresztülmenjek, megéljem, hogy nevetni tudjak és sírni is tudjak a végén. És ez itt megtörténik. Egyrészt remekül működnek a verbális poénok, tényleg, szinte ping-pong szerűen követi az ember ezeket.

A fordításban nagyon kedvesek számomra ezek a beszúrt, napi aktualitású utalások, mint a „közalkalmazott”. Tüneményes, amit Michonnet-Makranczi Zalán csinál, ahogy el tudja játszani a kisstílűséget, a kis mindennapi ember reszketését a pozíciójáért, a helyzetért, a beljebb kerülésért. Ami persze nem köznapi, mert egy társulatba akar bekerülni, egy közösségben akar más pozíciót kivívni, és közben meg a dolog fenségességét és magasztosságát... Ugyanez, ahogy a szerelmi csalódását milyen gyönyörűen csinálja meg. Szóval ennél szebben vallani arról, hogy az életben vannak és még sincsenek fontosabb dolgok, mint a színház, s ilyen eldönthetetlenül és gazdagon erről a dologról, ilyen szétválaszthatlanul nemigen láttam még szólni. Azt csak zárójelben jegyzem meg, amit az Ildi mondott, hogy engem mindig kicsit irritál, mikor azt mondják, ezt már láttuk, azt már láttuk... – mert egyrészt igen, mi már láttuk, akik 800 ezer előadást láttunk, a néző azért nem ennyire perverz. És nem 50 Hamletet lát egy életben, csak lehet, hogy hármat. Másrészt azt gondolom, minden attól függ, hogy az az elem hogy tud újjávarázsolódni, miközben már látható volt.

Ahogy ülnek a tér szélén a színészek: valóban, ilyent is láttunk már többször, csakhogy itt nem arról van szó, hogy ők ki-belépnek a szerepből, ahogy ezt máshol szokták alkalmazni ezt a megoldást, hogy amikor kívül ül a színész, kint van ebből a szerepből. Itt ugye – mivel színészekről van szó, akik az előadáson belül is egy darabot játszanak – nekem ez a próbajellegét erősítette, hogy ott ülnek, de ugyanolyan intenzitással figyelik egymást, vannak jelen, mintha végszóra várnának, illetve mintha élnék az előadást. Tehát nincs kilépés a szerepből. Fantasztikus volt nézni az abbét és a herceget, ahogy figyelték a térben zajló dolgokat. És itt valóban a kívül-lét és a belül-lét nagyon izgalmas, de nem színészi kívül-lét, nem a színház a színházban kívül-lét, hanem az emberi közönyösség és kíváncsiság mint egy felszúrt rovar vergődését figyelő embertárs ... és itt olyan izgalmas, összetett volt, miközben az égvilágon semmi nem történt azon kívül, hogy az arcuk és a tekintetük hihetetlenül erőteljesen beszélt, ők szinte meg sem mozdultak, meg sem rezdültek. És akkor itt jön egy dolog, ami általában a Zsótér előadásokban megfigyelhető, és ami itt szerintem ennek a társulatnak fantasztikus élmény lehetett ebben az előadásban dolgozni, hogy mit tudnak megcsinálni valóban szinte statikusan, alig-mozgásokkal. És én is szeretném mindenképp kiemelni Balogh Erika alakítását, aki abszolút egyenrangú partnere, és attól tud izgalmas lenni többek közt a Börcsi is, hogy van egy ilyen ellenfele, aki nagyon-nagyon finoman jut el az egészen riasztó, félelmetes gonoszság megmutatásáig és kíméletlenségig, kegyetlenségig. Hihetetlen ereje van a játékának. És azt gondolom, hogy ez a fajta jelenlét, amit itt mindenki produkálni képes – nem győzöm hangsúlyozni Makranczi Zalán egészen kitűnő játékát, aki olyan jó kis macsó Rómeót csinál, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy ilyen sete-suta, álmodozó, mennyire mást is tud. És én azt gondolom, hogy ez a fajta munka rettentő sokat jelenthetett a társulatnak. Erről nyilván ők tudnak beszélni.

Bodolay Géza rendező:

És ha már nálam van a mikrofon, akkor az előadásról: hogy jött ez a darab létre, s ez talán érdekes lehet. Mi ezt az évadot meghirdettük úgy, hogy Szerelem, szerelem, szerelem. Aztán három előadás is született, ami a szerelemről szólna elvben ugyan, élükön az Adrienne Lecouvreur-el, melyről még nagyon komoly színházi emberek sem tudták, hogy létezik – csak az opera variációt ismerte még Ádám Ottó is. Bemutattuk Bagossy rendezésében az Yvonne-t, és a Rómeó és Júliát – ugye ezek kifejezetten szerelmetes darabok, és mind a háromnak sikerült a halálról szólnia, és én ezt eredménynek érzem. Mint ahogy azt is, hogy Makranczi Zalán mind a háromban komoly főszerepet játszhatott, nem akarván ezzel a társulat többi tagjainak teljesítményét most kicsinyíteni. Köszönöm szépen.

Koltai Tamás kritikus:

Mint Zsótér rajongója, szeretném egypár kétségemet az előadással kapcsolatban elmondani.

Egyrészt rendkívül örülök annak, hogy Zsótér Sanyi nagyon változatos kezd lenni. Nem mintha eddig unalmas lett volna, de úgy éreztem, picit talán egy körben mozog. Most ez az előadás kilépett egy körből és azt, ameddig ő eljutott korábbi előadásaiban, hogy azokat a rettenetes kliséket, banalitásokat, amelyek a színészi játékra, darabértelmezésekre, a magyar színház zömében rá vannak rakódva, azokat ő szépen lefejtette színészekről, vagy legalábbis a színészek egy részéről.

Ezt én nagy örömmel láttam és azt gondoltam, hogy ez azért is jó, mert önmagában - bár vannak kritikusok, akik azt mondják, milyen jó, hogy a klisék le vannak fejtve a színészekről – igazából én nem túlságosan örülök ennek, mert a klisék némely színészeknek nagyon jól állnak. Az önmagában nem öröm, hogy klisétlen a színész. Az a kérdés, hogy minek az érdekében klisétlen. Tehát miről szól az az egész? Délelőtt beszéltem erről a „kisbírálat – nagybírálat” témáról. Kisbírálat az, ami részletekben megy be. A nagybírálat, hogy miért van az egész színház.

Tehát azért lettek lefejtve a klisék, hogy a darabok, a szövegek, amiket elővezetett, azok rendkívül bonyolultak, sokrétűek, többrétegűek lettek. Igazában megfejthetetlen, miközben természetesen mélyen megfejthető, de az értelmezés az rendkívül bonyolult, sokrétű és érdekes. Na most ennek az érdekében tulajdonképpen a pszichológiai realizmusnak nevezett és sok előadásban sok rendezőnél túlélt valamit, noha én önmagában nem gondolom, hogy a pszichológiai realizmus túlélt valamit, de ennek egy elrontott változata bizony igen. Ezen sikerült rengeteg előadásban túljutnia. Ebben az előadásban én úgy látom, hogy a darab miatt is, a darab eredeti megformáltsága miatt is valami itt visszacsempésződött a realizmusból és abból, hogy emberek hogyan viselkednek. Na most ugye azért lesz nyilvánvalóan dilettáns amit mondani fogok, mert Zsótér korábban igen magas szintre emelte azt, hogy igazában mindenféle átmenetek vannak, viselkedésmódok, gondolkodásmódok, szexusok, korok – már úgy értem, hogy életkorok, fiatalok, öregek stb. – ezekkel sok-sok megfejtési lehetőséget adva a nézőnek. Na most itt a megfejtési lehetőségek egy része az végtelen, és én itt nagyon élveztem, amit a két vitaindító elmondott. Hiszen valóban erről van szó, hogy igazában a játék és a valóság, a színház és az életnek az örökös egymásba fordítása, összeolvadása okozza azt a furcsa és bizseregtető és elgondolkoztató érzést, hogy tulajdonképpen most hol vagyunk. A díszlete a színház, és amikor a díszletben vagyunk, ez egy előadás-e? Az előadásnak az egyik legrealistább része az egy színházi díszletben játszódik, ott fönt, amikor igazán tudjuk, hogy hol vagyunk. Egy kastélyban, vagy egy teremben. És az a legszínházibb része, legdíszletszerűbb, legstilizáltabb része az előadásnak. Tehát ez nekem mind rendben van.

Ami nincs rendben, az az, hogy az előadás némely szereplője kifejezetten olyan viszonyban van egymással, amit nekem értenem kellene. Itt elsősorban az Adrienne-re és a Michonnet-re, (Makranczi Zalán) gondolok, aki a Comédie Française-nek a játékmestere. Az kiderül a darabból – én nem olvastam el előre a darabot, tehát nem ismertem, noha az operaváltozatot igen – és ahogy néztem az előadást, az volt az érzésem, aztán a Juli (Ungár Júlia, dramaturg) meg is erősíti, mert utána fölhívtam telefonon és megkérdeztem tőle, hogy így van-e? mert még mindig nem volt a kezemben a darab – hogy a Michonnet az egy idősebb ember, és az Adrienne pedig egy fiatal színésznő. A Michonnet az a Comédie Française-nek a játékmestere, akinek ugyanakkor vannak színészi, vagy közösségi tagként való szereplési vágyai is. De ő a tanára az Adrienne-nek, ami abból is látszik, hogy a köztük lévő viszony – az egy tanár-tanítványi viszony – úgy is kifejeződik, hogy az egyik magázza, tehát a Michonnet tegezi az Adrienne-t és az Adrienne pedig tiszteletből magázza a tanárát. Egyrészt itt az életkorok – egy régebbi Zsótér előadáson ezen nem akadtam volna fönn – itt megfordultak. Megfordult ez a viszony. Azt el tudom hinni, hogy a Makranczi Zalán egy fiatalember, aki talán az igazgatótól vagy a főrendezőtől játékmesteri feladatokat kapott, de azt nem tudom elhinni, hogy ő a mestere az Adrienne-nek. És ha látom őt, látom Makranczi Zalánt és látom a Börcsök Enikőt, akkor azt nem értem, hogy mit tud tanulni a Makranczi Zalántól a Börcsök Enikő. Fordítva el tudom képzelni. Biztos, hogy akadékoskodás és dilettantizmus, de én most a néző vagyok, és ez engem egy kicsit zavar. Mert előad nekem egy helyzetet, aminek az én érzetem nem felel meg. Tehát valami fordítva van itt eldöntve. És van még itt egy pár ilyen dolog. És itt nem csak arról van szó, hogy különböző technikájú, a színi pálya különböző stádiumában lévő színészek dolgoznak együtt, ami nagyon helyes, bár én itt zárójelben megjegyzem, hogy nem helyeslem Zsótér Sándornak a pendlizését egyik színházból a másikba, és azt gondolom, hogy azokkal a színészekkel kellene dolgoznia, akikkel nem hat-nyolc hét véres verejtékével és elég sok küzdelmével jut el a premierig, hanem azokkal, akik esetleg hosszabb távon is folyamatosan akarnak vele dolgozni, de ez most valóban nem tartozik ide. Hanem ide csak az tartozik, hogy van egy olyan vonulata az előadásnak, egy olyan lélektant sejtető mozzanat, amely engem kérdőjelekkel látott el. És azt sem értem például, hogy van egy olyan jelenet – én most nem láttam az előadást, jó régen láttam Kecskeméten, de gondolom az a jelenet megmaradt –, amikor a Michonnet hisztérikusan hát egyrészt ugye valamit kárhoztat, tehát hogy rosszul játszik valamit, sose jön ki ez a dolog az Adrienne-nek. És én úgy néztem, néztem, és azt mondom, hát ez lehetetlen. Egyszerűen nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez az ember – miközben nagyon nehéz a tehetséget megmutatni a színpadon, nagyon nehéz elhitetni velem azt, hogy – a játékmester, vagy egy rendező, akinek színpadon az a szerepe, hogy rendező, az művészileg eljutott arra a szintre, hogy én elhiggyem neki, hogy amit ő mond, az hiteles. Tehát az a színészben kell, hogy hitelesen jelenjen meg. Makranczi Zalán alakításában ez nekem nem volt hiteles, hanem ő egy kisfiú volt, aki törekszik valamire. Lehet, hogy ez így kell, hogy legyen. Engem csak ez zavar.

Bodolay Géza:

És akkor most egy vallomást tennék én is, mint nemrégen Ildikó. 18 éves koromban ha egy 50 körüli hölgy engem elkapott volna – sajnos nem történt meg – a világ legboldogabb férfija, vagy kezdő férfija lettem volna. Ma már nem feltétlenül ez a helyzet, de véleményem szerint hallatlanul hihető az, hogy egy huszonéves kölyök halálosan beleszeret a mondjuk harminc fölötti színésznőbe, egyszerűen a tehetségébe. Egyébként ilyent elég sokat láttunk, sőt, voltak erről hírhedt történetek, tehát ennél színházibb helyzet kevés van. És azt gondolom, hogy a Makranczi, amikor ott toporzékol, akkor röhejesen emlékeztet egy fiatal dramaturgra, nevezetesen Zsótér Sándorra, aki életének egy bizonyos pontján rájön arra, hogy vagy rendező lesz vagy mi a fenének van a színházban? – és aztán rendezővé válik. Tehát ez egy XIX. századi kellékes felöl legalább annyira hiteles lehet ez az alaphelyzet. Sehol nem hangzik el a darabban, hogy tanára lenne Adrienne Lecouvreur-nek. Instruktor mestere. És ezen bizony mindannyian keresztül estünk. Én is 30 alatt voltam, amikor Tolnai Klárit kellett instruálnom. Tehát ez legalább olyan röhejes alaphelyzet, egyáltalán a fiatal rendező az egy elég vicces állatfajta. Lassan már nem vagyunk eléggé fiatalok, Zsámbéki Gábor nyilatkozott azt hiszem Szűcs Kati lapjában, nem olyan régen erről.

Tehát ez a helyzet igenis van, hogy huszonévesen odakerülünk, és felnőtt, érett nőknek kéne azt mondani, hogy: Üljön le! vagy Álljon föl! Ami önmagában nagyon vicces helyzet. Arra miért nem figyelünk oda – ugye Balogh Erika tényleg nagyon jó ellenpárja a Börcsök Enikőnek – akit nem szeretem, hogy Börcsizünk egyébként, és elnézést ezekért a stiláris kiszólásokért folyton, de végülis mindannyian arról beszélünk, hogy mit szeretünk meg mit nem. De a Szarvas Attila egy Shakespeare-i korban ugyanúgy lehetne a fia Börcsök Enikőnek. Ott ez a kérdés ugyanúgy felmerülhet. És hogy az egész előadásban mégsem jut eszünkbe egy másodpercig sem ez a történet, mert hallatlanul hihető igenis, hogy ezek a fiatal emberek mindenféle vágyott vagy valós kapcsolatba kerülnek, s miután a biedermaierben vagyunk, természetesen csak vágyott szerelmek ezek. És akkor már csak annyit, hogy nem színház az egész világ, hanem színpad. Stage az eredetiben. És akkor ez lényeges különbségeket okoz. Az egyébként nem próbaterem, hanem egy az egyben a kecskeméti Katona József Színháznak a viccből felújított előcsarnokát vitte be a Zsótér, mint Comédie Française-t, amit ezúton is szeretnék megköszönni neki, mert ez igazán megtisztelő. Tehát egy valós helyszínt betett a színpadra, de az alapjáraton nem ilyen, Ildikó, ám. És egész másféle előadások hozhatók benne létre. Tehát ezt meg kellett teremteni egy zseniális díszlettervezői ötlet keretében, mert hiába tudta az ember ezt előre; amikor szembesült vele, hogy kintről bement valahova és ugyanott van, az elég mókás élmény volt ott helyben. És valóban semmit nem von le belőle, hogy itt ezt csak szóban lehet, lábjegyzetként elmondani.

Na, azt hiszem, beszéltem annyit, amennyit itt illik mostanában, úgyhogy akkor abbahagyom.

Szűcs Kati:

Azt gondolom, hogy alapvetően nem változtat számomra a tér értelmezhetőségén, hogy az egy létező, konkrét tér beemelése a játéktérbe. Nekem ez akkor is egy próbatermet jelent. Gazdagítható ilyen információkkal a dolog, de mondom, engem nem visz közelebb. Árnyalhatja a valóság és a színház egymásba játszatását. Ami itt a Michonnet szerepéről és koráról elhangzott, mint probléma: nekem ez egy percig nem jutott eszembe. Se ez a probléma, hogy fiatalabb, se az, hogy a mestere volna. Én ezt úgy éreztem, ezt a figurát, hogy ő egy barát. Egy olyan barát, amilyeneket már láttam a színházban és optimális esetben szerintem létezik az ilyen barát, aki annyira szereti a másikat, hogy adott esetben őszinte kritikusa tud lenni.

Szerintem borzasztó szépen csinálja meg azt a Makranczi Zalán, amikor mint szerelmes, bántani akar a véleménnyel. Aztán mégis vissza tud a szakszerűség szintjére lépni. Tehát nyilvánvalóan az ilyenfajta egy kontrollként működik, miként gondolom a rendező is egyfajta kontrollként működik egy előadás létrehozásában. Tehát én ezt egy ilyenfajta kapcsolatnak érzem. És számomra a barátságnak mindig egyfajta próbája, hogy van-e olyan mélységű, hogy adott esetben azt tudom mondani, hogy Te most rossz voltál. Ez most nem olyan, amilyen. Vagy udvariaskodunk, vagy féltem a lelkét és nem mondom meg. Nekem ez a barátság minőségét jelzi, s ezért nagyon szerettem ezt.

Ami meg azt illeti, hogy – ez már sokszor felvetődött a Zsótér rendezései kapcsán, – hogy jó-e az, hogy pendlizik, vagy nem? Biztos, hogy nagyon ideális helyzet lenne, – nem tudom, hogy neki ideális helyzet lenne-e, ezt tőle kéne megkérdezni, hogy akarná-e ő, – hogy egy társulathoz kötődjön, és csak ott dolgozzon.

Én azt gondolom, hogy amíg ez az ideális helyzet neki nem áll elől, addig fantasztikusan jó és nagyon hasznosnak érzem, hogy ő társulatokban, különböző társulatokban megjelenik, és különböző társulatokkal dolgozik. Én úgy érzem, hogy ez nagyon-nagyon hasznos. A társulatoknak. És egyébként Kecskemétre már visszatért. Tehát azért ezek jó esetben azért nem egyszeri alkalmak, hanem ha úgy tetszik folyamatként, kicsit hiátusos folyamatként értelmezhetőek, de biztos, hogy Kecskeméten is jelentett az valamit, hogy már tavaly is dolgozott, hogy idén is dolgozik és talán jövőre is fog dolgozni.

Fiala János:

- Az fontos, hogy ez barátság vagy szerelem? Van olyan?

- Persze. Hát biztos.

- Biztos, hogy van, vagy van? Mert én még nem láttam.

- Hát ez egy ilyen nagyon furcsa kettősség. Abszolút létezik. Amikor az ember magának is nehezen vallja be, adott esetben például. Nagyon sok árnyalata van ennek. De hát ettől izgalmas a dolog, hogy ezen eltöprengek, vagy eltöprengünk, hogy van-e ilyen egyáltalán? S akkor az ember belenéz a saját életébe, az ismerősei életébe és így tovább. Tehát pont az a jó benne, hogy elindít valamit, amiről lehet gondolkodni, és a tapasztalatainkat mozgósítani.

- Igen, de az a szerelem, vagy az a barátság ami jobb híján jön létre? Ugyanez, ahogy mondta, hogy ez a gróf, ez a harci ember ez egy felszínes pali egyébként, – lehet, hogy nem pontosan így mondta, de hogy – a haldokló Adrienne ölelését hogy valósítja meg.... sosem voltam harcoló gróf, de nem tudom, hogy a kettő miért van egymással ellentmondásban.

- Azt mondta, hogy ahhoz képest ez egy felszínes pali, vagy hogy nyilvánult meg korábban, ahhoz képest hogyan tudott a haldokló Adrienne-el...

- Nem, vagy én fogalmaztam rosszul, vagy nem volt érthető. Én arról beszéltem, hogy felszínesebben mutatkozik meg, hogy milyen ez a pasi. Tehát egy felszínibb rétege jelenik meg a pasasnak. És ezért hasonlítottam én egy próbafolyamathoz, ahol egyre mélyebbre jutunk abban, hogy a színész a szerepet megformálja, tehát egyre gazdagabban, egyre többet tud ő maga is arról a figuráról és nyilván többet tud átadni róla. Így éreztem, hogy itt is egyre mélyebben megyünk az alak felszínének az ábrázolásától – tehát nem az ábrázolás felszínes – hanem a felszínének az ábrázolásától addig, hogy ebben az emberben mi minden történik. Belül azért van benne – nem pusztán ez az érdekkapcsolata a hercegnővel, hanem ez alapvetően egy mélyérzésű ember – ez ott derül ki. Addig ennek nyomait látjuk, de azért a maga igazi mélységében és drámaiságában ez csak ott mutatkozik meg.

- Mind a ketten felvetették azt, hogy ez miért hathat? És szerintem: ami itt zajlik, ebből a szempontból számomra közömbös, hogy Önök mit gondolnak. Ugyanaz, ami a darabban van, van egy sajátságos udvari élet, amiben hol felül maradnak, hol alulmaradnak, és aztán a jók győznek, ha győznek. Nekem azért tetszett, – bár ez teljesen közömbös – mert ezt olyan magától értetődöttséggel adta elő, hogy aztán én már ezt az okot nem kerestem. És ezért nem értettem, hogy Önök vajon miért berzenkednek ez ellen – látszólag – hogy ez a darab hat Önökre. Ezt fogalmaztam meg.

- Nem berzenkedés. Az ember próbálja megfejteni. Ez szakmai beszélgetés. És hát abban egyetértek, magam is úgy nézek előadást, hogy hagyom, hogy hasson rám. De aztán szakmámnál fogva kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy az a hatás mitől van? Hogy működik? Hogy van az, hogy egy olvasva számomra nem túl izgalmas darab, elkezd ma működni, elkezd hatni, miközben a mód, ahogy felvet dolgokat, nem biztos, hogy ma hatna. Nem biztos, hogy ez az ármánykodás ezen a szinten – olvasva – az emberre hatna, ahogy ezt megcsinálják, hihetetlen erővel jelenik meg számomra a körülöttünk lévő világnak az álságossága, hazugsága és így tovább. Ezek megint közhelyek, nem is szívesen sorolom el. Az előadás gazdagabban csinálja.

Lőkös Ildikó:

Berzenkedés, az semmiképp nincs. Tényleg, amit a Kati mond, hogy az ember próbálja szakszerűen – lehet, hogy nem sikerül – megfogalmazni, hogy mitől működnek ezek a dolgok. Meg itt az a furcsa, hogy tényleg van ez az elsődleges hatás, hogy értem, meghatódok, de közben egy csomó minden más érdekes dolog van. Mégsem olyan, mint egy szokványos realista pszichologizáló előadás. Ez tök egyértelmű, hogy ez azért nem olyan.

Nyilván azt próbálja az ember boncolgatni, hogy akkor ez mennyiben más. Vagy lehet, hogy csak én gondolom hülyén, és ez egy teljesen szokványos előadás. De megint belepofátlankodok a műsorvezetésbe, mert a Géza ott jelentkezik.

Hizsnyan Géza kritikus:

Egy dologban teljes mértékben egyetértünk Koltai Tamással: abban, hogy nagy hívei vagyunk Zsótérnak. Ami ezt az előadást illeti, meglehetősen más szemmel néztük. Ezért érzem úgy azután, amit ő elmondott, hogy el kell mondanom az én variációmat is. Én pontosan azt éreztem, hogy azok után, amit Zsótértól láttam, ez az előadás egy nagyon-nagyon szép szintézise volt olyan elemeknek, amit másutt használt, és különböző stádiumaiban a rendezői ténykedésének, és most nagyon szépen egységbe foglalta őket. Tehát nagyon szépen variálta az utóbbi időben kifejlesztett nagyon statikus színházat az eleinte működött nagyon sok mozgással és nagyon sok groteszk elemet használó dolgaival, s ez egy nagyon szép egységgé állt össze.

Elhangzott a Molnár Gál Péter megjegyzése arról, hogy bizony itt a felszínen mozog a beszélgetés. Sajnos ilyen körülmények között azt hiszem nem is lehet igazán mélyre menni.

A térhasználat, az, hogy miért nem zavaró az, hogy szabadon változtatja a kintet, a bentet, ott ülnek a nézők és egyszer benne vannak abban, ami történik és hozzászólnak, másodszor úgy néz ki, mintha nem hallanák... ez egy óriási tanulmányt érdemel, mert egészen zseniálisan csinálja. És senkinek nem jut eszébe szerintem az, hogy ez zavaró, hogy most kívül vannak a téren és egy lélegzettel belül vannak a téren. Tehát ez az egyik dolog, ami miatt én ezt egy nagyon-nagyon fontos és szívemhez nagyon közelálló Zsótér előadásnak érzem.

A másik: visszatérek még a Michonnet-hez. Igazából nem is értem. A kifogást nem értem. Elhangzik ott egy – énszerintem – kulcsmondat, ami a Michonnet-nek nagyon nagy mértékben árnyalja az ő kis tragédiáját. Az egyik tragédiája az, hogy reménytelenül szerelmes a nagy színésznőbe, nincs esélye a gróffal szemben. A másik nagy tragédiája az, hogy szereptévesztésben van. Valószínűleg ő a kritikus. Ő a kritikus tehetség, aki ül, és felismeri azt, hogy mikor hamis az Adrienne, mikor nem jól csinálja. Az Adrienne ezt felfogja, és amikor mondja neki, akkor változtatni tud. Hozzásegíti őt ahhoz, mint kívülálló, aki pontosan meg tudja fogalmazni a kifogásait, hogy jobb legyen. Ennek ellenére ő nem ebben a szerepben akar továbbfejlődni, s nem kritikus akar lenni vagy belső dramaturgiai értékelője a színháznak, hanem színész akar lenni. S akkor megkérdezik tőle, ha ilyen pontosan meg tudod mondani, akkor miért nem tudod eljátszani? Akkor magába roskad, zseniális színészi pillanata a Makranczi Zalánnak, és azt mondja: Hát ez az, amit én sem tudok.


(poszt.com)






  Vissza