Száguldó színésznő
Találkozás Balog Erikával


Népszerű színésznőnk, Balogh Erika a száguldás szerelmese, legyen szerencséje éppen lovon, motoron, vagy autóban ülni. Első autós mutatványa, amikor 600-as Zastavájával felborult a Moszkva téren, olyan remekül sikerült, hogy a lábát azóta sem hajlandó levenni a gázpedálról. Igaz, az eltelt évek alatt nem csak a jogosítványán száradt meg a tinta, hanem az autóipar büszkeségeivel is közeli barátságot köthetett.

- Az, hogy sportosan vezet, talán nem is fedi egészen a valóságot!
- Imádok gyorsan menni! Ennek persze a hivatásom épp úgy oka, mint a száguldás szeretete. Ha haladni lehet, hát nyomom a gázt. Pechesebb helyzet, ha nem lehet haladni, de nekem mégis gyorsan le kell érnem Kecskemétre. Általában ezt is sikerül megoldanom. Ilyen egy vidéken játszó, pesti színésznő élete. A rendőrök már legyintenek, ha motorommal vagy autómmal "véletlenül" átlépem a megengedett sebességet.
- Ki volt hasonló sebességmániás a családjában?
- Hosszú ideig még csak autója sem volt a szüleimnek. Kiskunfélegyházi parasztemberek, édesapám katonatisztként, édesanyám a TIT munkatársaként dolgozott. Egy autó gyerekkoromban még komoly anyagi áldozatot jelentett a magunkfajta családok számára. Édesapám úgy jó tíz éve az én egykori Fiat Unómat használja.
- Izgalmas lehetett Félegyházáról berobbanni a fővárosi művészvilágba!
- Fantasztikusan kezdődött minden. Első próbálkozásomra felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ráadásul Kazimir Károly minden idők egyik legerősebb osztályába kerültem Kulka János, Bubik István, Kubik Anna, a Pa-Dö-Dös Lang Györgyi és Incze Jóska mellé. A magyartanárom bíztatott, hiszen szavalóversenyeket nyertem, irodalmi színpadon szerepeltem, Kazinczy-díjat kaptam, kitűnő tanuló voltam, de én biztos voltam benne, hogy ha. nem sikerül a felvételi vizsgám, nem kísérletez hetek többet a színi pályával. Beadtam a papírjaimat a jogra és a bölcsészkarra is, szerencsére apámékat meggyőzte a főiskolai siker.
- És elkezdődött egy teljesen másfajta élet, hatalmas bulikkal, kaszkadőröket megszégyenítő kunsztokkal a Moszkva téren...
- Egyszerűen arról volt szó, hogy egy régi, bogárhátú Zastavával gyorsan, a kuplungot benyomva, zsebemben a friss jogsimmal kanyarodtam, és nem is lehetett más a vége, csak az, hogy fejre álltam. Mindenki azt hitte, hogy komoly bajom történt, én meg ahogy kikászálódtam az ablakon, rögtön szidni kezdtem a bámészkodókat, hogy miért nem segítenek kerekeire állítani a járgányt, mert a lehető legtermészetesebb módon menni akartam tovább. Erős lemezből készült a kocsi, csak az egyik kilincs nyomódott be kicsit, még az ablakai sem törtek ki. Tanulságos eset volt, és megkockáztatom, hogy mindenkinek szüksége lenne hasonló tapasztalatra a jogosítvány meg szerzése után. Nagyon fontos, hogy ne szuperjárgánnyal kezdjen az ember gyakorlatot szerezni, mert azt félti, sőt sokan merev pánikba esnek, nehogy történjen az autójukkal valami, és még nagyobb galibát csinálnak. így nem lehet megtanulni Budapesten vezetni.
- Mindig híres volt a jó fizikai adottságairól, díjugrató versenyeken indul, és ami különösen a mai fővárosi közlekedést illeti, hatalmas teljesítmény, hogy lassan huszonöt éve motorozik!
- Az ember felelős a saját testéért, ez nemcsak egy színésznőnél alapkövetelmény. Soha nem is tudtam másképp elképzelni az életemet, mint hogy mozogjak, sportoljak, egészségesen éljek. Gimiben atletizáltam, a főiskolás évektől kezdve pedig, ha tehetem, itt Pesten a Tattersaalban, az öttusa istállóban, vagy Szilvásváradon lovagolok. Férjem, Pintér Tamás - becenevén Oroszlán -, főiskolai tanárom, legendás kaszkadőr, pedagógiai alapelve, hogy a színész legyen vagány, és mozgásban is hitelesen formálja meg a játszott figurát. Pár éve megnyertem Tiszaligeten a díjugrató versenyt, aminek az első díja egy Yamaha robogó volt. Azóta a legszívesebben azzal járok Pesten. Hozzá kell tennem, ha nem szereztem volna a régi Babettáimmal két évtizedes tapasztalatot, szegény Yamahám azóta is a garázsban állna.
- Annyira félelmetes motorozni Pesten?
- Annyira! Az a kénköves agresszivitás, ami a mai közlekedésben mindennapos dolog, soha nem volt tapasztalható! Senki és semmi nem számít, sem az idős ember, sem a babakocsi a zebrán, sem a kisgyerekek az iskola előtt, csak a nagyképűsködés, a megjátszás, a ki, ha én nem, a CD-bömböltetés, a beintés, a beszólás. Én már tudom, hogy melyik autóstói várhatom azt, hogy rámhúzza a kormányt. De ha most kezdenék, nem motoroznék. A médiának hatalmas felelőssége, hogy a filmekben, reklámokban, bulvársajtóban csak az önző, magától eltelt, gátlástalan kiskirályokkal találkozhatunk, mintha más felfogás nem is létezne a világban.
- Miért, létezik?
- Létezik! Én még hiszek a szép szó erejében. Tudomásul veszem, hogy sok ember nehezen tud eligazodni ebben az álságos világban. De el fog igazodni, csak még nagyon hangos az erkölcsi tartás nélkül élők hangja. A lufi csak egy ideig bírja, aztán kipukkad, mert belül csak levegő van benne.
- Érdekes, amit mond, hiszen a színház, a sztárok világa nem a felhőtlen életet, a sikert, fényt, csillogást sugallja?
- Én még azt kaptam a szüleimtől, tanáraimtól, hogy ne meneküljek el a problémák elől, nézzek szembe velük, oldjam meg őket, segítsek másokon, és szeressem az embereket. Szerintem a színház erről szól. Egy színész felelősséggel tartozik azokért, akik a nézőtéren ülnek. Én így gondolom, és nem tudok másmilyen lenni! Nem tudok kibújni a bőrömből. Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy rossz döntéseket hozzunk.
- Ha most gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy ilyen felfogással húsz-harminc éves Ladákban autóznak az emberek...
- Nevetni fog, én tíz éve, teljesen véletlenül, egy rádióreklám felvételén találkoztam az egyik Opel márkakereskedés főnökével, aki, és ezt most nyilván nem fogja elhinni, csapatával együtt hasonló módon gondolkodik, mint én, és ugyanúgy felelősséget érez az emberekért. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy autószalonban, egy szervizben mi várja az érdeklődőt, hogyan szólnak hozzá, megbízhat-e a munkatársakban, a szerelőkben, rájuk meri-e bízni kedvenc autóját. Én nagyon jó társaságba keveredtem. Az ismeretségből barátság lett, s azóta az ötödik Corsámat tornáztatom. Szívesen elvállaltam az Opel-bálok műsorvezetői tisztét is, mert egyáltalán nem esik nehezemre szépet és jót mondani a cégről. Már el sem tudom képzelni, hogy ne Opelba szálljak. Most egy Corsa Cosmóm van. Nem volt még két éves az előző autóm, de már 60 ezer kilométert gyötörtem bele, nagyrészt az 50-es úton Pesttől Kecskemétig és vissza. Nagy örömömre ma már elfogadható áron lehet autózni az M5-ösön is. Figyelembe véve a vezetési stílusomat, ez a Cosmómnak valóságos főnyeremény.
- Mit vár egy autótól? Miben különbözik új Cosmója a régi Corsáitól?
- Nincsenek különleges igényeim, számomra az autó mindig munkaeszköz marad. Ezért a legfontosabb szempontnak azt tartom, hogy ne hagyjon se nappal, se éjszaka a kietlen pusztán. Egy ilyen vadorzónak, mint én, az sem lényegtelen kérdés, hogy biztonságban érezzem benne magam. A külcsín, egyéb nőies dolgok nem igazán játszanak szerepet nálam. A gyorsaság, mint már szó volt róla, mindig izgatott, erről a rendőrök és a fényképgyűjteményem köteteket mesélhetnének. Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy ennek a Cosmónak a reflektorai nemcsak különlegesen szépek, hanem jól érzékelhetően másképp világítanak, mint a korábbiak. Kényelmesebb a belső tere, ez az első öt ajtós, légkondis, az átlagnál szélesebb kerekű Corsám. Az elektromos ablakemelő, a központi zár ma már az alapfelszereltséghez tartozik. Számomra furcsa az uniós rendszám, bevallom, nekem hiányoznak a nemzeti színek az autómról. Cserébe viszont igen extra, skarabeus zöld színben pompázik. Mi kell még?!


Opel Magazin, 2004. július






 

  Vissza