''Se visszajelzés, se pénz, se köszönet...'' - értékek és érdekek a Budapesti Színházi Találkozón


Április 24-én véget ért a hatodik alkalommal megrendezett Vidéki Színházi Találkozó. A szakmán kívül a rendszeresen színházba járó publikum is jól ismeri az évente megrendezett eseményt, melynek keretében az ország számos vidéki színháza kap lehetőséget arra, hogy a budapesti közönség előtt mutassa be repertoárjának legjobbnak vélt előadásait. Idén két hét alatt három helyszínen (többek között a Thália Színházban, a Nemzeti Színházban és a Merlin Színházban) zajlottak az előadások. A 18 meghívott vidéki társulat mindegyike elfogadta a meghívást, és szerepelt egy vagy több darabbal a Találkozón. A látogatottság idén is – mint minden évben – 80% fölötti volt, többnyire teltházak várták a Budapestre látogató művészeket. A rendezvény gazdasági és szakmai mutatói azonban korántsem ilyen kedvezőek.

A vidéki színházak Budapestre feljövetelének eddig is hagyománya volt, például a Vígszínház egy egy évad végén vendégelőadásokra hívta meg a kaposváriakat. 1999-ben került sor az első Vidéki Színházi Találkozóra, s azóta minden évben megrendezik ezt az eseményt. A darabok kiválasztását teljes egészében a vendégeskedő színházakra bízzák; minden társulat három előadást jelölhet meg, amelyből az elsőt mindenképpen bemutathatják a találkozó keretében Budapesten. A további előadásokról idén is a helyszínek befogadóképességének mérlegelése után döntöttek.

Ez a módszer sokak bírálatát kiváltotta a szakmában. Csák Judit szerint azáltal, hogy nincs zsűrizés, hanem bármilyen – a vendégszereplő társulat által megjelölt – darabra szinte azonnal rábólint a főszervező Thália Színház, csökken a színvonal. Továbbá rámutat arra, hogy a Vidéki Színházi Találkozó nem tükrözi a magyar színjátszás sokféleségét, mivel minden igazgató nagyjából azonos szempontok szerint mérlegel az előadások kiválasztásakor – legyen sikeres, tetsszen a közönségnek –, ami szintén minőségromláshoz vezethet (legalábbis a szakma szemében). A fő kérdés ugyanis itt az, hogy mi lehet egy ilyen Találkozó fő célja: tetszeni a közönségnek, vagy tetszeni a szakmának. E két szempont sokszor ütközni látszik egymással, amivel a rendezők és a színészek nem tudnak mit kezdeni.

„Nagyon nehéz úgy színházat csinálni, hogy a közönség és a szakma is elégedett legyen” – mondja Balogh Erika, aki a Kecskeméti Katona József Színház társulatával idén három előadásban is színpadra lépett a Találkozón. „A műsorterv összeállítása nem könnyű feladat, hiszen nehéz összehangolni a szakma és a nézők ízlését. Az emberek még mindig az operett bűvöletében élnek – biztos teltház, bármelyik –, a szakmai sikert elért előadásokra pedig lehet, hogy be sem ül a közönség nagy része. Persze, valahogyan muszáj megtalálni az összhangot. Bodolay (Bodolay Géza, az idei Találkozón a Rómeó és Júlia című darabbal szerepelt – a szerk.) nagy érdeme, hogy elég jó arányban próbál megfelelni ennek a kettősségnek.”

Mindezen nehézségek ellenére idén jól eltalálták a bemutatott előadások összetételét, hiszen rengeteg műfaj közül válogathatott a közönség (dráma, tragikomédia, vígjáték, gyerekdarab, musical, thriller, opera). Az előadások kiválasztása nagy felelősség, hiszen a látogatottság függ tőle – amit a színházak a szakmai visszhang mellett a legfontosabbnak tartanak. Két évvel ezelőtt rengeteg kritikát kapott a Vidéki Színházi Találkozó, amiért könnyed, közönségcsalogató darabokat mutattak be – olyanokat, mint az Indul a bakterház, Valahol Európában, Ármány és szerelem –, és ennek köszönhetően az előadások felén 100%-os volt a látogatottság. A színházak ugyanakkor hallgattak a szakmai kritikákra, és egy évvel később – a tavalyi évadban – már véresen komoly előadások sora várta a budapesti közönséget a Vidéki Színházi Találkozón, melynek szintén meglett az eredménye: bár a kritikusok körében pozitív volt a fogadtatás, olykor bizony félházzal mentek le az előadások. Úgy látszik, mindenki tanult az esetből, mert idén mindenféle darab megtalálható volt a repertoáron, és a látogatottság is elég magas volt.

Csáki Judit szerint a színvonal és a kritikai visszhang emelkedését akkor lehetne elérni, ha egy külön erre a feladatra felállított zsűri választaná ki a bemutatni szánt darabokat. Sokak szerint ez nem jó megoldás, mert már létezik egy ilyen zsűrizett fesztivál, a Pécsi Országos Színházi Találkozó, és ezzel a változtatással megszűnne a Vidéki Színházi Találkozó sajátossága. Itt nincsenek díjak, a cél pusztán a vidéki társulatok megismertetése a budapesti közönséggel. Lehet, hogy éppen ez a baj? A mai társadalom már mindenben az üzletet keresi, s ha nincs verseny, ha nincs megmérettetés, amire építeni lehet, amit reklámozni kell, az esemény ki is kerül az érdeklődés középpontjából. Pedig a Találkozónak pont a tiszta, versengéstől mentes művészet, a nézők tetszésének megnyerése, s a vidéki társulatok népszerűsítése a célja.

A Találkozó megszületése óta pénzgondokkal küzd. Mivel nincsenek kiosztandó díjak, sem a kormány, sem magáncégek nem vállalják az esemény finanszírozását, nem értékelik olyan jelentőségűnek, hogy segítsenek (csupán a Nemzeti Kulturális Alapprogram ad némi pénzt). Eszerint a pénzbeli támogatás csak a sajtóbeli visszhangtól függne? A főszervező Thália Színház teljes egészében magára vállalta a reklámkampány 8-9 millió forintos költségét, de úgy látszik, eredmény nélkül. A Találkozó minden egyes előadása 2 millió forint veszteséget termel, amit senki nem tud megfizetni. Ezen kívül nincs pénz a fesztiváljelleg erősítésére sem. A vidéki társulatok elutaznak a fővárosba, ott vannak egy-két napig, azután hazamennek anélkül, hogy klubdélutánokon, kritikai esteken, vitafórumokon, közönségtalálkozókon vennének részt.

Feltehetjük a kérdést, egyáltalán miért van arra szükség, hogy egész társulatok, díszlettel, jelmezekkel és mindenféle kellékekkel, hatalmas költségek árán Budapestre „költözzön”. Nem lenne könnyebb a fővárosi nézőknek leutazni egy-egy vidéki előadásra? Hiszen a vidéki közönség szívesen látogat el a budapesti színházakba, gyakran szervezetten, csoportosan is. Ez azonban már egyáltalán nem mondható el a fővárosi nézőkről, akik beérik a budapesti társulatok repertoárjaival, illetve általában lusták vidékre utazni. Még akkor is, ha a vidéki színházban híres rendezők, híres színészek lépnek színpadra.

Pedig évtizedekkel ezelőtt jelentős nimbusza volt a vidéki színházaknak. Kaposvár, Szolnok, Kecskemét, Miskolc társulatát és repertoárját országszerte ismerte – s elismerte – a szakma és a közönség. Fővárosi színvonalú előadások születtek, amelyekre szívesen utazott le a fővárosi nézősereg is. Az utóbbi időben azonban az emberek elkényelmesedtek – megelégszenek a budapesti kínálattal, és nem gondolnak arra, hogy vidéken legalább olyan minőségű előadások születnek. A VSZT célja, hogy a budapesti közönség is betekintést nyerhessen a vidéki színházak munkájába; így talán megszűnnének azok a kétségek és előítéletek, amelyek a vidéki színházak előadásaihoz, társulataihoz kötődnek. Pedig nekik sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az ottani művészek – ha nem játszanak vagy rendeznek Budapesten is –, nem kerülnek be az országos vérkeringésbe.

Balogh Erika így látja a vidéki társulatok helyzetét: „Vidéken napról napra élnek a színészek, s rengeteget dolgoznak hihetetlenül kevés fizetésért. Külön munkákra nincs lehetőség, a filmesek a legritkább esetben jönnek le előadásokra. Ez nagy kár, mert remek karaktereket, figurákat találnának itt is. Vidéken sokkal nagyobb az összetartás, mindenben megnézzük egymást, együtt maradunk előadások, próbák után, s bármikor számíthatunk egymás segítségére. Ez Budapesten nincs így.”

Érdekes megfigyelni, hogy hazánkkal ellentétben külföldön ugyanolyan értékűnek számítanak a vidéki színházak is, mint a fővárosiak, sőt, néha még nagyobb a hírük. A hamburgi Thalia Theater – bár vidéken található – évek óta a legjobbnak számít, ahová az ország minden részéről érkeznek nézők. Ezt a szokást kellene meghonosítani hazánkban is; ám erre egyelőre nincs sem igény, sem lehetőség.

Felmerül a kérdés, ennyi nehézség után van-e értelme egyáltalán a Találkozónak. Hiszen gazdaságilag veszteséges, a közönség és a kritikusok sem mindig elégedettek.

„A VSzT – ahogy magunk között hívjuk – lemegy, de azon kívül, hogy pár pesti barát látja, semmi utóhatása nincs.” – mondja Balogh Erika. „Se visszajelzés, se pénz, se köszönet… Marad az élmény, amelyet csupán egymás között tudunk megbeszélni. Sokszor elfogja a kétség az embert, hogy mi értelme ennek az egésznek? Persze ilyenkor jönnek a rajongók, és ez nagyon fontos egy színész számára! A közönség figyelme, szeretete mindig átsegít a nehézségeken.”

Végül hadd idézzek egy gondolatot Nils Christie-től, aki Büntetésipar című könyvében arról beszél, hogy minden társadalomban az a fontos, amit ő maga annak tart.

„Nem kötelező (…) pénzt adni a művészeknek. Azokat az érveket, amelyek támogatják ezt a gyakorlatot, az értékekre alapozzuk. Szerintem helyes, hogy legyen színház, legyen pénz a művészetre. Borzasztó drága dolog, de így van.”



(szochalo.hu)


 


  Vissza