''Se visszajelzés, se pénz, se
köszönet...'' - értékek és érdekek a Budapesti Színházi Találkozón
Április 24-én véget ért a hatodik alkalommal megrendezett Vidéki Színházi
Találkozó. A szakmán kívül a rendszeresen színházba járó publikum is jól ismeri
az évente megrendezett eseményt, melynek keretében az ország számos vidéki
színháza kap lehetőséget arra, hogy a budapesti közönség előtt mutassa be
repertoárjának legjobbnak vélt előadásait. Idén két hét alatt három helyszínen
(többek között a Thália Színházban, a Nemzeti Színházban és a Merlin Színházban)
zajlottak az előadások. A 18 meghívott vidéki társulat mindegyike elfogadta a
meghívást, és szerepelt egy vagy több darabbal a Találkozón. A látogatottság
idén is – mint minden évben – 80% fölötti volt, többnyire teltházak várták a
Budapestre látogató művészeket. A rendezvény gazdasági és szakmai mutatói
azonban korántsem ilyen kedvezőek.
A vidéki színházak Budapestre feljövetelének eddig is hagyománya volt, például a
Vígszínház egy egy évad végén vendégelőadásokra hívta meg a kaposváriakat.
1999-ben került sor az első Vidéki Színházi Találkozóra, s azóta minden évben
megrendezik ezt az eseményt. A darabok kiválasztását teljes egészében a
vendégeskedő színházakra bízzák; minden társulat három előadást jelölhet meg,
amelyből az elsőt mindenképpen bemutathatják a találkozó keretében Budapesten. A
további előadásokról idén is a helyszínek befogadóképességének mérlegelése után
döntöttek.
Ez a módszer sokak bírálatát kiváltotta a szakmában. Csák Judit szerint azáltal,
hogy nincs zsűrizés, hanem bármilyen – a vendégszereplő társulat által megjelölt
– darabra szinte azonnal rábólint a főszervező Thália Színház, csökken a
színvonal. Továbbá rámutat arra, hogy a Vidéki Színházi Találkozó nem tükrözi a
magyar színjátszás sokféleségét, mivel minden igazgató nagyjából azonos
szempontok szerint mérlegel az előadások kiválasztásakor – legyen sikeres,
tetsszen a közönségnek –, ami szintén minőségromláshoz vezethet (legalábbis a
szakma szemében). A fő kérdés ugyanis itt az, hogy mi lehet egy ilyen Találkozó
fő célja: tetszeni a közönségnek, vagy tetszeni a szakmának. E két szempont
sokszor ütközni látszik egymással, amivel a rendezők és a színészek nem tudnak
mit kezdeni.
„Nagyon nehéz úgy színházat csinálni, hogy a közönség és a szakma is elégedett
legyen” – mondja Balogh Erika, aki a Kecskeméti Katona József Színház
társulatával idén három előadásban is színpadra lépett a Találkozón. „A
műsorterv összeállítása nem könnyű feladat, hiszen nehéz összehangolni a szakma
és a nézők ízlését. Az emberek még mindig az operett bűvöletében élnek – biztos
teltház, bármelyik –, a szakmai sikert elért előadásokra pedig lehet, hogy be
sem ül a közönség nagy része. Persze, valahogyan muszáj megtalálni az
összhangot. Bodolay (Bodolay Géza, az idei Találkozón a Rómeó és Júlia című
darabbal szerepelt – a szerk.) nagy érdeme, hogy elég jó arányban próbál
megfelelni ennek a kettősségnek.”
Mindezen nehézségek ellenére idén jól eltalálták a bemutatott előadások
összetételét, hiszen rengeteg műfaj közül válogathatott a közönség (dráma,
tragikomédia, vígjáték, gyerekdarab, musical, thriller, opera). Az előadások
kiválasztása nagy felelősség, hiszen a látogatottság függ tőle – amit a
színházak a szakmai visszhang mellett a legfontosabbnak tartanak. Két évvel
ezelőtt rengeteg kritikát kapott a Vidéki Színházi Találkozó, amiért könnyed,
közönségcsalogató darabokat mutattak be – olyanokat, mint az Indul a bakterház,
Valahol Európában, Ármány és szerelem –, és ennek köszönhetően az előadások
felén 100%-os volt a látogatottság. A színházak ugyanakkor hallgattak a szakmai
kritikákra, és egy évvel később – a tavalyi évadban – már véresen komoly
előadások sora várta a budapesti közönséget a Vidéki Színházi Találkozón,
melynek szintén meglett az eredménye: bár a kritikusok körében pozitív volt a
fogadtatás, olykor bizony félházzal mentek le az előadások. Úgy látszik,
mindenki tanult az esetből, mert idén mindenféle darab megtalálható volt a
repertoáron, és a látogatottság is elég magas volt.
Csáki Judit szerint a színvonal és a kritikai visszhang emelkedését akkor
lehetne elérni, ha egy külön erre a feladatra felállított zsűri választaná ki a
bemutatni szánt darabokat. Sokak szerint ez nem jó megoldás, mert már létezik
egy ilyen zsűrizett fesztivál, a Pécsi Országos Színházi Találkozó, és ezzel a
változtatással megszűnne a Vidéki Színházi Találkozó sajátossága. Itt nincsenek
díjak, a cél pusztán a vidéki társulatok megismertetése a budapesti közönséggel.
Lehet, hogy éppen ez a baj? A mai társadalom már mindenben az üzletet keresi, s
ha nincs verseny, ha nincs megmérettetés, amire építeni lehet, amit reklámozni
kell, az esemény ki is kerül az érdeklődés középpontjából. Pedig a Találkozónak
pont a tiszta, versengéstől mentes művészet, a nézők tetszésének megnyerése, s a
vidéki társulatok népszerűsítése a célja.
A Találkozó megszületése óta pénzgondokkal küzd. Mivel nincsenek kiosztandó
díjak, sem a kormány, sem magáncégek nem vállalják az esemény finanszírozását,
nem értékelik olyan jelentőségűnek, hogy segítsenek (csupán a Nemzeti Kulturális
Alapprogram ad némi pénzt). Eszerint a pénzbeli támogatás csak a sajtóbeli
visszhangtól függne? A főszervező Thália Színház teljes egészében magára
vállalta a reklámkampány 8-9 millió forintos költségét, de úgy látszik, eredmény
nélkül. A Találkozó minden egyes előadása 2 millió forint veszteséget termel,
amit senki nem tud megfizetni. Ezen kívül nincs pénz a fesztiváljelleg
erősítésére sem. A vidéki társulatok elutaznak a fővárosba, ott vannak egy-két
napig, azután hazamennek anélkül, hogy klubdélutánokon, kritikai esteken,
vitafórumokon, közönségtalálkozókon vennének részt.
Feltehetjük a kérdést, egyáltalán miért van arra szükség, hogy egész társulatok,
díszlettel, jelmezekkel és mindenféle kellékekkel, hatalmas költségek árán
Budapestre „költözzön”. Nem lenne könnyebb a fővárosi nézőknek leutazni egy-egy
vidéki előadásra? Hiszen a vidéki közönség szívesen látogat el a budapesti
színházakba, gyakran szervezetten, csoportosan is. Ez azonban már egyáltalán nem
mondható el a fővárosi nézőkről, akik beérik a budapesti társulatok
repertoárjaival, illetve általában lusták vidékre utazni. Még akkor is, ha a
vidéki színházban híres rendezők, híres színészek lépnek színpadra.
Pedig évtizedekkel ezelőtt jelentős nimbusza volt a vidéki színházaknak.
Kaposvár, Szolnok, Kecskemét, Miskolc társulatát és repertoárját országszerte
ismerte – s elismerte – a szakma és a közönség. Fővárosi színvonalú előadások
születtek, amelyekre szívesen utazott le a fővárosi nézősereg is. Az utóbbi
időben azonban az emberek elkényelmesedtek – megelégszenek a budapesti
kínálattal, és nem gondolnak arra, hogy vidéken legalább olyan minőségű
előadások születnek. A VSZT célja, hogy a budapesti közönség is betekintést
nyerhessen a vidéki színházak munkájába; így talán megszűnnének azok a kétségek
és előítéletek, amelyek a vidéki színházak előadásaihoz, társulataihoz kötődnek.
Pedig nekik sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az ottani művészek – ha nem
játszanak vagy rendeznek Budapesten is –, nem kerülnek be az országos
vérkeringésbe.
Balogh Erika így látja a vidéki társulatok helyzetét: „Vidéken napról napra
élnek a színészek, s rengeteget dolgoznak hihetetlenül kevés fizetésért. Külön
munkákra nincs lehetőség, a filmesek a legritkább esetben jönnek le előadásokra.
Ez nagy kár, mert remek karaktereket, figurákat találnának itt is. Vidéken
sokkal nagyobb az összetartás, mindenben megnézzük egymást, együtt maradunk
előadások, próbák után, s bármikor számíthatunk egymás segítségére. Ez
Budapesten nincs így.”
Érdekes megfigyelni, hogy hazánkkal ellentétben külföldön ugyanolyan értékűnek
számítanak a vidéki színházak is, mint a fővárosiak, sőt, néha még nagyobb a
hírük. A hamburgi Thalia Theater – bár vidéken található – évek óta a legjobbnak
számít, ahová az ország minden részéről érkeznek nézők. Ezt a szokást kellene
meghonosítani hazánkban is; ám erre egyelőre nincs sem igény, sem lehetőség.
Felmerül a kérdés, ennyi nehézség után van-e értelme egyáltalán a Találkozónak.
Hiszen gazdaságilag veszteséges, a közönség és a kritikusok sem mindig
elégedettek.
„A VSzT – ahogy magunk között hívjuk – lemegy, de azon kívül, hogy pár pesti
barát látja, semmi utóhatása nincs.” – mondja Balogh Erika. „Se visszajelzés, se
pénz, se köszönet… Marad az élmény, amelyet csupán egymás között tudunk
megbeszélni. Sokszor elfogja a kétség az embert, hogy mi értelme ennek az
egésznek? Persze ilyenkor jönnek a rajongók, és ez nagyon fontos egy színész
számára! A közönség figyelme, szeretete mindig átsegít a nehézségeken.”
Végül hadd idézzek egy gondolatot Nils Christie-től, aki Büntetésipar című
könyvében arról beszél, hogy minden társadalomban az a fontos, amit ő maga annak
tart.
„Nem kötelező (…) pénzt adni a művészeknek. Azokat az érveket, amelyek
támogatják ezt a gyakorlatot, az értékekre alapozzuk. Szerintem helyes, hogy
legyen színház, legyen pénz a művészetre. Borzasztó drága dolog, de így van.”
(szochalo.hu)