PÉLDÁK, KÍSÉRLETEK
Wyspian´sky–Ady–Bodolay: A Magyar
Menyegző
Kecskeméti Katona József Színház
Ha van klasszikus példa a zseniális és csaknem
játszhatatlan drámaíróra, Wyspian´ski bizonyosan az. Pedig a lengyel mûvész
igazi színházi ember volt, nemcsak költõként, de festõként is kivételes
jelentõségû alkotó, aki valóban a színház egészében gondolkodott, akinek számára
a képek ereje, a szcenika éppoly meghatározó jelentõségû volt, mint a textus.
Mégis, mûveivel mindig is birkóztak, birkóznak a színházak, inkább kevesebb,
mint több sikerrel. Nálunk alig egy-két drámáját mutatták be, legtöbbször a
Menyegzõt, leginkább a klasszikusoknak kijáró udvarias bólogatásoktól és hosszas
ásítozásoktól kísérve.
A Menyegzõ esetében gyakran elhangzott, hogy befogadását történelmi ismereteink
hiányosságai korlátozzák; hogy a lengyel történelemmel szorosan összefüggõ
szimbolikus vagy allegorikus figurákat csak akkor értenénk meg a színházban, ha
valaki vizuális lábjegyzeteket mellékelne az elõadáshoz. (Ami biztosan igaz is,
mégsem hinném, hogy ez a probléma, ebbõl ugyanis az következnék, hogy a drámát
és annak lábjegyzeteit ismerõ befogadó maradéktalan színházi élményben részesül
– saját bõrömön is tapasztaltam már, hogy ez nem feltétlenül van így.) A
kecskeméti elõadás rendezõje, Bodolay Géza mindenesetre ezért érezhette úgy,
hogy érthetõbbé, befogadhatóbbá teszi a mûvet, ha párhuzamokat keres a magyar
történelemmel és kultúrával, s a jelképes lengyel történelmi személyeket
jelképes magyar történelmi személyekre cseréli. S szinte természetes, hogy
eljutott Ady Endréig, aki ha mindenben nem is, de költõi erejében, mûveinek
látomásos vizualitásában, szimbólumokra való fogékonyságában és verselési
mindentudásában párhuzamba állítható Wyspian´skival. (A szépen szerkesztett
mûsorfüzet a párhuzamot ki is emeli azzal, hogy az egymásra rímelõ, egymással
helyettesíthetõ versrészleteket egymás mellé állítja.) A Menyegzõbõl persze nem
úgy lett A magyar Menyegzõ, hogy a rendezõ egyes Wyspian´ski-sorokat Ady-sorokra
cserélt; Bodolay ennél sokkal nagyobb és elmélyültebb munkát végzett. Alaposan
meghúzta a darabot, a szereplõk nevét és funkcióját megváltoztatta, a
szimbolikusan értelmezhetõ viszonyok többségét egyszerûsítette, számos
vendégsort csúsztatott a szövegbe (a Keserû pohár Erkel által operaáriává
zenésített változatától világirodalmi idézeteken át saját sorokig), s az így
létrejött szövegváltozatot variálta az Ady-versekkel. Mindezt úgy, hogy az
eredmény nem valami zavaros, verstörõ katyvasz, hanem gördülékeny, szépen csengõ,
értelmes szöveg lett. Nem mondom, hogy nem törik meg helyenként a vers, hogy
egy-egy váltás nem érzõdik élesebbnek, de drámai megbicsaklás, bántó
stílusváltás, szájbarágó aktualizálás, gyenge poénkodás egyetlen sincs a
szövegben. S a lengyel világ valóban zökkenõmentesen alakul át magyarrá,
bizonyítva egyszersmind Wyspian´ski sorainak egyetemességét is. Ami nem jelenti
azt, hogy Bodolaynak minden problémát sikerült megoldania. Ezek egy részérõl nem
tehet: vannak a szövegnek olyan sajátosan lengyel szimbólumai, amelyek
behelyettesíthetetlenek. A Szalmabáb például ilyen; a helyette választott
Madárijesztõhöz a magyar kultúrában nem tapad erõs és egyezményes jelképes
tartalom (még jó, ha a nézõ nem az Ózra asszociál). Így az sem válik világossá,
hogy a késõbbi látomássorozat mind a Madárijesztõ megidézésének, lakodalomba
hívásának következménye. Más esetekben viszont vitathatóak Bodolay
változtatásai, amelyek idõnként nemcsak egyszerûsítik, de el is szegényítik az
alapmû tartalmát. Kivált ilyennek érzem Ráchel figurájának megváltoztatását;
azzal, hogy a zsidó korcsmáros különös, misztikumra és „modernségre” fogékony
lányából Annamária, a Tanácsosné unatkozó, kacérkodó unokahúga lesz a
szövegváltozatban, nemcsak egy szimbolikus szerepet betöltõ városi réteg marad
ki a darabból, de az eredetiben tartalmi és stiláris szempontból is komplexen
ábrázolt Költõ–Múzsa-viszony (melyhez mellesleg Ady igencsak jó kapaszkodót
jelenthetett volna) is végletesen leegyszerûsödik.
Ezzel együtt a létrejött szövegváltozat elvben alkalmas lenne egy Wyspian´skit
közelebb hozó, erõteljes elõadás létrehozására. Annak, hogy az elõadás nem
ilyen, hogy a beléfektetett munka és mûgond ellenére alig-alig jön át a
színpadon, megint csak vannak a rendezésen múló és azon kívül esõ okai.
Mindenképpen elismerésre méltó, ahogy Bodolay igyekszik totális színházban
gondolkodni. Jó ötlet például a vetítés, kár, hogy maguk a filmek nem igazán
emlékezetesek (sem tartalmilag, sem vizuálisan). Vannak viszont erõteljesre
komponált képek a produkcióban (Mira János egyszerû, egyszínû, inkább
funkcionális, mint fantáziamozgató díszlete mintha csak ezek hátteréül
szolgálna), különösen a szellemek megjelenésekor. És mégis: ezek a jelenetek a
legfeltûnõbben megoldatlanok. Igaz, a mindenkori rendezõnek talán itt a
legnehezebb a dolga, hiszen a szerzõ keserûen ironikus pesszimizmusa itt ér a
csúcsra. Ekkorra már szinte mindent tudunk a menyegzõre összegyûlt társaságról,
tisztában vagyunk azzal, hogy a városi értelmiség „tiszta forrás” iránti vágya,
az egyszerû néppel való kapcsolatfelvétele nem egyéb üres póznál, s azzal is,
hogy az egyszerû nép sem maga a „tiszta forrás”. És itt válik világossá, hogy a
szellemek megidézése sem megoldás semmire, hogy a múltba, a hagyomány erejébe
éppúgy nem lehet belekapaszkodni, mint a „tiszta forrásba”, a jövõbe: a
történelmi figurák képviselte jelentéstartalom kiürült, a közhelyeket szajkózó,
való világtól elszakadt szellemek maguk is nevetségessé válnak. (És persze itt
is teljesen mindegy, hogy az adott figurát Wernyhorának vagy Rákóczinak
hívják-e.) Nem könnyû eltalálni azt a stílt, amellyel a néhány perces monológok
elmondhatóak úgy, hogy mindezen tartalmakat a jelenet kifejezze, de a kecskeméti
elõadás, sajnos, közelében sem jár a megoldásnak. A színészek többsége
meglehetõs tanácstalansággal felmondja a szerepét, Kiss Jenõ pedig mintegy
kontrasztot képezve velük, kabaréfigurát gyárt Rákócziból. Bizonyos, hogy egyik
sem megoldás. Ha már a színészi teljesítményeknél tartunk, itt is kissé felemás
benyomás éri a nézõt. Egyfelõl örvendetes, hogy a sokszereplõs darab minden
figuráját nyugodt szívvel ki lehetett osztani, hogy nincsenek hamis hangok és
súlyos színészi tévedések az elõadásban – másfelõl kevésbé örvendetes, hogy
igazán markáns, emlékezetes alakítások sincsenek. A leginkább még Hegedûs Zoltán
Költõje meggyõzõ, különösen a belülrõl fakadóan hiteles és az eleve hamisan
csengõ szavalás váltogatásában. A sokáig halovány Vitéz László váratlanul igen
szuggesztíven formálja meg a Házigazda utolsó jelenetét. Árnyalt Õze Áron (Võlegény)
és Balogh Erika (Menyasszony) kettõse is, de „magukra maradva” jóval
haloványabbak (a Võlegény barátaihoz való viszonya némileg kidolgozatlan). Van
néhány erõteljes pillanata Terescsik Eszternek (Gazdasszony) és Szokolai
Péternek (János) is, Danyi Judit pedig eltalálja ugyan Annamária szerepének
tónusát, de a figura árnyalására kevés lehetõséget kap. A többiek többé-kevésbé
beleolvadnak a menyegzõ forgatagába.
Mégsem hiszem, hogy az elõadás alacsony hatásfokának okát fõként a
szellemjelenetek megoldatlanságában és a színészi alakítások hiányosságaiban
kellene keresni. Úgy érzem, a fõ ok mégiscsak Wyspian´ski költõi zsenije. Engem
legalábbis újfent arról gyõzött meg Bodolay munkája, hogy a mû színházi élménnyé
válását elsõsorban nem történelmi tudásunk hiányosságai nehezítik. Az a nagyon
sûrû, metaforikus, nem elsõ hallásra befogadható költészet, amely Wyspian´ski
(és Ady) sajátja, egész egyszerûen nem felel meg a hagyományos színházi
befogadás törvényeinek, az elõadás formanyelve pedig nem elég expresszív ahhoz,
hogy egy másfajta közelítésmódot segítsen. A színházban ugyebár nincs lehetõség
visszalapozásra, újraolvasásra, a mondatok komótos megemésztésére, ekként mire
egy jelenet összefüggéseiben érthetõvé válik (ha egyáltalán azzá válik), a nézõ
valószínûleg már elvesztette a fonalat. Marad az utólagos megértés, ami azonban
soha nem a színházi élmény, hanem csak a tiszteletet kifejezõ bólogatás forrása.
S a Menyegzõ még csak nem is szélsõséges példa erre Wyspian´ski életmûvében –
gondoljunk csak a pálya talán legzseniálisabb darabjára, a Novemberi éjre, ahol
még a szerzõi utasítások is versbe foglaltattak…
Azon sem csodálkoznék, ha Bodolay Géza önnön tapasztalataiból is okulva, néhány
év múlva ismét nekiveselkedne a feladatnak. Mert ha van példa a figyelemre és
tiszteletre méltó tanulságos kudarcra, A magyar menyegzõ bizonyosan az.
(Urbán Balázs, Criticai Lapok)