Paraszt, barokk
Hosszú ideig töprengtem, miért
írta meg Casanova nuova (Az új Casanova) című darabját Ács János, de a rejtélyt
a kecskeméti Katona József Színház előadásának végéig, sőt azután sem sikerült
megfejtenem. Pedig volt idom gondolkodni, az agytorna még segített is, hogy
ébren maradjak, miközben a színpadon zajosan és mozgalmasan nem történt semmi.
Nem vitás, a szöveg míves munka, egy okos, művelt értelmiségi írástudó irodalmi
arabeszkje (kivéve a verses színházi keretet, amiről jobb lenne elfeledkezni),
de nem színpadi, nem drámai szöveg. Nehéz ezt kimondani az íróról, aki
elsősorban rendező, és saját használatra készít alapanyagot. A darabnak azonban
nincs iránya, nem életrajz, nem korrajz, néha a címszereplő lexikonadatait
dramatizálja, néha az ideáit, néha elfeledkezik róla, magáról, s ez még a
legjobb, mert ha úgysem tudjuk meg, ki volt Casanova (nem is a színházban kell
megtudnunk), legalább a virtuális Casanováról, a darab akárki hőséről tudjunk
meg valami lényegeset. De ez is elvész az elegánsan semmitmondó, fentebb stílt
képviselő szöveg közt. Amikor pedig fennmarad a puszta cselekmény iránti
érdeklődés, például hosszú előkészítés után kiderül, hogy hősünk Katalin cárnőt
megy meglátogatni, a legprofánabb dramaturgia is csődöt mond, mert a fölajzott
várakozást nem követi a beígért találkozás. Én ettől zavarban vagyok, mert
számomra a színház ott kezdődik, hogy az alkotók részéről legyen valami
fölismerhető szándék. Azon túl, hogy létrejöjjön egy előadás.
Kecskeméten úgynevezett sztárelőadás jött létre, Alföldi Róbert
vendégszereplésével - alighanem ez volt az érthető fő cél. Alföldi jelentős
személyiség, amelynek teljes bevetésével játssza Alföldit. Ez adott esetben nem
róható a számlájára, mivel más egyebet nem játszhat. Erős jelenlét és szakmai
tudás helyettesít mindent, aminek drámai karakterben, önálló teremtésben, az
alakítótól részint független, fiktív életnagyságban kellene megnyilvánulnia. A
játék az idétlen kamasztól a hedonistáig és a csuklyás öregemberig: merő modor
és bravúrtechnika. Ács rendezőként a társulat állandó tagjainak hasznos kurzust
tartott mesterségből. Workshopnak, nyilvános tréningnek kiváló az előadás. Réti
Erika több elmélyült etűdöt is produkál, gyermek után áhító, líraian révült
éltes dámája különösen megejtő. Balogh Erika dús, dévaj és decens egyszerre. Sirkó László komoly, koncentrált strapával szabadul a klisétől. Király Attila
energiából, kitérők nélkül fogalmaz. Az Alföldi magániskolájába járó, általa
menedzselt Balázsovits Edit érdekes eset, mert példás szorgalommal fokról fokra
megtanulja mindazt, ami megtanulható, hogy ellensúlyozza maradandó vokális és
artikulációs hendikepjét; igyekvése fölkészülésről, jeles szakmai előmenetelről
és belső tudatosságról tanúskodik.
Az előadás - ma ez nem mindennapos - profi minőség, és a (kissé talán affektált)
művésziesség légköre veszi körül. Menczel Róbert izgalmasan tagolja járásokkal
és világítással a kamaraszínház fekete terét, Gyarmathy Ágnes jelmezei
képzeletgazdagon elegyítik a barokkos túlzásokat a mai viseletekre való
utalással, egy tüllfüggönnyel takart pódiumon kisebb zenekar festi alá Kamondy
Ágnes avantgárd tónusaival a játékot és szüneteit. A deviáns történelmi nagyság
iránti nosztalgia üt át az egészen, a mohó formátum apoteózisa, amit az
üzekedések heves színpadi imitációi hivatottak érzékeltetni, és gyermetegségük
látható örömmel tölti el azokat, akik kitalálták.
(Koltai Tamás, Élet és Irodalom)