Nemzeti panaszkultúra
"A szerző szívesen kijelenti, hogy az alapötletet Nyikolaj Erdmantól lopta" -
áll a színlapon, s a megfogalmazásból némi sértett öntudatot olvasok ki. Ha így
van, Tasnádi Istvánnak igaza van. Az először Magyar zombi címmel Zalaegerszegen,
majd az Örkény Színházban már a Finito felirattal bemutatott színmű, amely a
múlt héten Nyíregyházán és Kecskeméten került színre, igazi magyar darab.
Legfeljebb annyit tehetnénk hozzá, hogy amennyire a történet lényege emlékeztet
Erdman húszas évek közepén készült szovjet szatírájára, Az öngyilkosra, a
második rész, ahol az öngyilkosságot tévéshow keretében közvetítenék, Örkény
István Rózsakiállítását is eszünkbe juttathatja, aminek csak annyiban van
jelentősége, hogy tudatosítsuk, a médiaőrület sem korunk újdonsága. A módja, a
mértéke, a jellege ugyan más, nagyjából annyira, amennyire különbözik a totális
állami televízió manipulációja a versengőtől. Az eredmény meg megint más kérdés.
Kecskeméten Tasnádi Csaba, a szerző testvére, nyíregyházi színigazgató rendezte
a darabot, történetesen a külső formát, a moliere-i verses balettvígjátéki
ihletést helyezve előtérbe. Albinoni zenéjére XIV. Lajos korát idéző
jelmezekben, graciőzen hajlongva jönnek elő a szereplők, és leplezik le a
libafos színű fél Trabantot és az ugyancsak Örkényt, a Tótékat idéző budit, ahol
Blondin Gáspár munkanélküli húsipari szakmunkás (böllér) addig tűnődik élete
értelmetlenségén, és felesége is addig nyaggatja, míg elhatározza, hogy
öngyilkos lesz. Közben a moliere-i jelmezek egy része lefoszlik róla és a
többiekről is - félig-meddig magyar falusi nyomoroncokká vedlenek át. Valami
azért mindig marad a színen a zsabókból, parókákból. A budi fölött pedig olykor
Coppélia tesz néhány balettlépést, forgást.
A szöveg már nem hat anynyira szellemesnek, mint első hallásra, de azért most is
eléggé mulatságos, több benne a telitalálat, mint a gagyi. A cirkalmas
versezetek ellenpontozzák mai durvaságainkat, s egyúttal parodizálják
keresettségeinket, modorosságainkat.
Kőszegi Ákos a főszerepben mélyebbre ás a szöveg és a történet alá. Olykor
félelmetesen megmerevedő arcán tényleg látjuk a halált, máskor félmosolyában
huncut játékosság bujkál: mintha készülne a nagy átverésre, mintha szándékosan
zsarolná ki mindazt a szolgálatot, amire hivatkozva végül visszatáncolna - ha az
asszony meg nem ölné. Balogh Erika az elridegült asszonyt, Réti Erika az
archaikusan anyagias anyóst, Sirkó László a mindig fontos polgármestert adja
pontosan. Reiter Zoltán tárgyaló pszichológusi szerepet betöltő rendőr
őrnagya cinikus profi értelmiségi, Fazakas Géza ezermester szomszédként
érzéketlen haszonleső, Bori Tamás a szövetkező írókat buzgón képviselő
jelentéktelen költő, Danyi Judit harsányan hanyatló egykori popdíva. A mindent a
körülményekre hárító nagy nemzeti panaszkultúra jellegzetes kórusát adják
együtt. Rubold Ödön médiaszemélyisége precízen narcisztikus sztár, Magyar Éva
mint riporter riadt szolgalélekként asszisztál neki.
Hivatalos úrként Flórián Antal érkezik Coppélia magaslati helyére. A
Tartuffe-ből jövő királyi megbízott, aki vezérigazgatónak nevezi ki a már halott
főhőst, inkább a vígjátéki stílt parodizálja, mintsem a darabba foglalt életet
véleményezi.
Zappe László - Népszabadság, 2007. május 21.