Nyeregben, lóugrásban
Nem lehetett könnyű nekik. A katonatisztnek tudomásul venni, hogy színésznő lesz
a lányából, de nem lehetett egyszerű a lánynak sem. Egy katonatiszt lányának
lenni!
Pedig csak hálás lehet. Bár biztosan voltak idők, amikor még nem tudta.
Eleinte csak akarni tanult meg. Aztán megnyugtatta a megtanultak adta
biztonságérzet. Neki lehetett dőlni, mint a ceglédi otthon falának. Vagy
bármelyiknek, mert az otthon falai mindenhová híven követték a katonatiszt
szolgálati útjait. A mozgó élet, állandó biztonságot követelt. Belső rend épült
rá. Szigorból, elvárásból, megfelelni akarásból, tartásból. A katonatiszt lánya
szinte készen kapta a paneleket. Akár véletlen is lehet, hogy éppen színészi
pályát épített belőlük. Hiszen a folyamatosan sportoló, a városi zeneiskolában
kitűnőre érettségizett lányból, lehetett volna bármi. Színész lett. Eléggé
vágyta a sikert és eléggé magányos volt. Ennél sokkal több kezdetben, nem is
kell a pályához.
Kazimir tanár úr színészosztályait magától értetődő természetességgel gettósítja
saját Thália Színházába. Balogh Erikán plusz fogást is talál. Naiva. A
színházi-ügyeletes szép kislány. Húszévesen, hamvasan, éppen csak kikerülve a
főiskoláról, nem rizikó. Csakhogy Balogh Erika katonás neveltetése rendre kifog
a szőke-kékszemű előíráson. Még Kazimírén is, aki Natasát, oszt rá a Háború és
békéből, Rosalindát a Lóvá tett lovagokból, Lisettát a Dekameronból. A világító
kék szem és a magától melírozott szőkésbarna haj, csak külsőleg pontosítják
Balogh Erika naiva státuszát. Szorgalma, eltökéltsége, biztonságérzete súllyal
latba eső fegyverek egy naiva arzenálban. Szinte fölöslegesek is. Márpedig
Balogh Erikának nem megy másképpen. Sportolói, eminensre gyakorolt fegyelme,
győzelemre vágyó naiváknak nyit utat. Televíziós semmiségeket gyűr maga alá,
alig megírt kabaré-görlicék nyernek tartást általa. Mire elvégzi a főiskolát már
az összes képesújság címlapon hozza a fényképét. A világító kék szemű átható
tekintet jól adja el a lapokat. Addigra már azt is érzi, hogy az otthonról
hozott biztonság, a szigorúan vett fegyelem fenntartásához kevés lesz az
időnkénti hazautazás, vagy a telefonon érkező lelki-muníció. Mást keres. Olyat,
ami ugyanazt a küzdelmet, kitartást követeli meg, de legalább a mérhető siker
érdekében. Az alföldi lány egyszeriben sítalpakon találja magát. A társa állítja
rá, mint sok minden másra is. A katonatiszt papa helyett, új fegyelmező erő
kerül. Szakmabeli, de olyan, aki a színházat, filmet a legalázatosabb oldaláról
ismeri. Onnan, ahonnan a „nem látszani” a legfontosabb. Tőle lehet megtanulni,
hogy a magamutogató pályán az alig látszó belső értékek kimunkálásán kell
dolgozni. Amelyeknek támaszkodni lehet, mint egykoron a ceglédi otthon falának,
vagy bármelyiknek, ahová a papát a szolgálati parancs vezényelte.
A társ, vagabund de megkerülhetetlen színházi-filmes tekintély, Erika egykori
tanára, formát ad az alföldi lány mindenfelé kitörni készülő erejének,
elvetemült akarásának. Lovat ad alá.
A szó szoros értelemben.
Erika éveket edz végig, mintha valóban sportolói, és nem színházi karriert
építene. Már az ő fejében sem válik ketté. A mérhetetlentől való szenvedést, a
mérhetővel lehet gyógyítani. Az, hogy milyen színésznő, megítélés dolga. Az,
hogy milyen lovas, milyen futó, ténykérdés. A színházban begyűjtött formátlan,
maszatos problémahalmaz jól körvonalazódik, ha futás vagy lovaglás közbeni
szintidővel vetődik össze.
Bár a naivaság külsőleg nem kopik le róla, elszánt ereje belülről egyre
biztonságosabbá, egyre érettebbé teszi. Szinte már harmóniának hívja. Nem azért,
mintha annyira jó volna, nem mintha nem érnék sértések és méltánytalanságok. A
Művész Színház alakulásakor ő is megkapja Törőcsik Maritól az útilaput, anélkül,
hogy a direkcióból bárki megnézné a színpadon. Nem kíváncsiak rá. Ahogyan a
többiekre sem. Az újkori színházzá alakulások egyik legszámítóbb, legcinikusabb
szerződtetési tárgyalásait ma már színészklubokban szokás mesélni, számos
fröccsök, jobb napokon viszkik kíséretében, nagy röhögésekkel fűszerezve. Az
akkori érintettek közül sokan vannak, akiknek már röhöghető színészklub sem jut.
Balog Erika abban az időben a lovardába vitte a bánatát. A Tabánba, kifutni
magából és a Rácfürdőbe, kigőzölni. Jól gondolta: a ló szemébe, mindig bele
lehet nézni. A hazugságok máshol vannak. Miközben a sportoló színészhaverok a
Tabánból és a lovardából bevonulnak a Művész Színházba. Nem tart velük. Később
másfelé sem. A színészi törleszkedés az éppen regnáló hatalomhoz – nem kedvére
való. Megszokja, hogy saját véleménye van, szereti kialakítani és szeret hozzá
ragaszkodni. Nem lesz nemzeti-színész-sportoló. Marad, aminek kezdte: színész,
aki lovagol, fut, úszik, autót vezet. Nem jobb vagy bal irányba, hanem
egyenesen, amerre a pálya viszi.
A pálya, pedig kanyarog. Szabadúszásból elkövetett jobb és rosszabb helyzetek
érnek egymásba. A Thália társulatából végignézni az Arizónává válást, a soproni
fúziót, majd a Művész Színházi önhittséget, elegendő ok, hogy ne vágyjon
társulatba. Önállóan próbálkozik, egyre felnőttebben anélkül, hogy elmúlna róla
a naivaság. Legfeljebb a szerepek keményednek, szikárosodnak. Nem árt nekik.
Közben majdnem Nemzeti Színházi szerződés, majdnem élhető pesti egzisztencia, és
szokásos majdnemek, amelyeket egytől-egyig vinni lehet a lovardába, a Tabánba,
mindenhová, ahová a majdnemek elől menekülni szokott.
Ami biztos, az hét éve, Kecskemét. Bodolay igazgató úr a kinevezésekor
szerződteti. Látta a Nemzetiben egy beugrásban, aztán a Karinthy Színpadon, és
frissiben megkapott színházát nem akarná Balogh Erika nélkül elképzelni. Egy hét
rábeszélés és a szerződés már az irattárba kerül. Erika pedig társulatba.
Közösségbe, együttgondolkodásba, összezártságba, barátságba és munkába. Éva az
Ember tragédiájában, Madeleine Bejart az Álszentek összeesküvésében, Donna
Elvira a Don Juanban. Kikopnak alóla a naivák. Összeér a belső fegyelem a
felnőtt érettséggel. Beérik egymást.
Néhány éve nem tud tévedni. Nem hirtelen lett jó, egyszeriben, ahogyan a szakma
frissiben kapott színészi díjára rácsodálkozik. Sorozatban nem lehet véletlen.
Balogh Erika néhány évtizedes munkája, beérett magán. Van ereje és hite, és
bátorsága is igazat mondani, mert felelőssége is van.
Bodolay-Zsótér-Börcsök-Ács-Alföldy színházi világában érett, tapasztalt,
alázatos, hazugságoktól mentes játszótárs. Közben néha lovakról álmodik, és
szobabiciklire pattan. Tudja, nem szabad most mozdulnia egy tapodtat sem. Nem is
vágyik el. Ha mégis nekiindul, autóba vágja magát, mert ritka vércsoportja
miatt, több mint tíz éve telefonon riasztják, ha szükség mutatkozik rá.
Főpróbahéten is megteszi az utat oda-vissza Kecskemét és a Péterfy kórház
között. Néha csak annyit tud, hogy egy öt éves kisfiú várja a műtőasztal másik
végén, néha annyit sem. Megy mégis, mert ezt szokta meg. Parancsra, mint a
katonatiszt papa. A parancsnak meg mindegy, honnan érkezik.
Sándor Erzsébet – Premier, 2005. szeptember