Nagyravágy
Madách Imre: Az ember tragédiája
Kecskeméti Katona József Színház
Számításaim szerint Az ember
tragédiája kecskeméti előadásában mindenből egy van. (Évát kivéve, akiből
kettő.) A rovancsolást április 27-én végeztem el, s a következő tételeket vettem
leltárba. A produkció tartalmaz egy meglehetősen elnagyolt (ha ugyan nem
kifejezetten cinikus) rendezői alapgondolatot. Egy játékos ötletet. Egy ihletett
színházi pillanatot. Egy ízes-szagos jelenetet. Egy karakteres szereplőt. Egy
méretes alakítást. Akinek ennyi jó kevés, az vagyok én.
Az előadás úgy kezdődik, hogy a leeresztett vasfüggönyre kivetítik az
időhatározót: tíz évvel az elveszett (elsikkasztott) forradalom után. A felirat
rögtön sejteti azt, amit megerősít később néhány motívum – az akasztott
emberbábuk, a zene (az obligát Egmont-nyitány), vagy a vetített képek (Nagy
Imre-temetés) –, hogy tudniillik a rendező mindenre gondol. 1848-ra, 1956-ra és
2000-re. Talán egyéni történelemszemléletből adódóan, talán csak az érdekesség
kedvéért, Bodolay Géza mindenesetre egy kalap alá veszi – minimum méltánytalanul
– a polgári forradalmat és szabadságharcot, 1956-ot és a
rendszerváltást-változást. A három esemény utáni időszak közös vonásaként a
kiábrándult rosszkedvet jelöli meg.
Nyitány gyanánt Epres Attila Madách Imre maszkjában és jelmezében jön ki a
vasfüggöny elé, de hamar nekivetkőzik, hogy diákként csatlakozhasson a színpadon
kibontakozó osztályképhez. Mira János díszlete egyszerre osztályterem és
tornaterem, de iskolaudvarnak is elmegy. Vitéz László az Úr (Tanár Úr)
szerepében azon a jellegzetes, fémes iskolaigazgató-hangon kezdi el a darabot,
melyet valamennyien ismerünk a tanévnyitó ünnepségekről. A diákság lelkesen
dicsőít, a renitens Lucifer tanuló a valahányadik béből viszont folyton
belebeszél, ellentmond, szemtelenkedik. Míg csak föl nem ébreszti a színpad
elején heverő három embert (Őze Áron Ádámját, Vásári Mónika Éváját és Balogh
Erika Éváját), hogy demonstrálja velük a történelmi vissza- és előretekintést.
A választott közeg tehát: iskola, ami felkínálja és talán meg is követeli, hogy
a stílust a szertelen játékosság, a fiatalos lendület, a zabolátlan ötletesség
határozza meg. (Ha már maga a gondolati alap nincs túlzottan kifejtve és
megmunkálva.) Ám a produkció a helyszínt mint szellemi teret szinte egyáltalán
nem használja. Legfeljebb kelléktárként veszi igénybe az iskolát, de ebben is
lehetne fantáziadúsabb és következetesebb. Az frappáns, amikor az athéni
pártoskodók tornacipővel dobálják meg egymást. Vagy hogy a római színben
felfordított tanulóasztalon hozzák be a pestises halottat. Vagy hogy Bizánchoz
előkerül egy csontváz, nyilván a szertárból. Az viszont a szó minden értelmében
kívül esik a helyszín kompetenciáján, hogy az ablak mögött hatalmas kereszt (neon)fénye
világoljon fel Konstantinápolyban.
Az ötödik szín tájékán már nagyjából érezhető, hogy a kijelölt helyszín, az
iskola túlságosan szűkre szabottnak, lehetőségeiben végesnek, atmoszférateremtő
erejében pedig korlátozottnak bizonyul ahhoz, hogy egyformán segítse mind a
tizenöt színt. Bodolay és a tervezők e ponton mintha be is látnák, hogy nem
tudják a maguk szabta keretek között megoldani a feladatot. Nagyjából fel is
adják, hogy kizárólag tanintézeti terepen mozogjanak. Így kerülhet sor arra,
hogy a római színben rémes bordélyhangulatot teremtenek piros fényekkel, vörös
leplekkel és a nők borzalmas, rikító színű ruháival (jelmez: Jánoskúti Márta). S
oly sok, kötelességszerűen illusztráló, iskolásan igyekvő jelenet után és előtt
mégis épp ebben a színben születik meg az (aznapi) este egyetlen sűrű levegőjű
pillanata. Amikor a temetési menet hallatán hirtelen elkomorul és elmereng a
társaság. Kihűlt a jókedv, hideg lett, állapítják meg egyenként, arctalan
tömegből magányos emberekké válva. De lehet, hogy ez a pillanat a többség
számára észrevétlen maradt, hiszen Juronics Tamás alapos orgiakoreográfiája
(aktusimitációk váltott szereplőkkel, kétoldali banánfogyasztások, vonaglások)
meglehetősen elvonják a (diák)közönség figyelmét a jelenet fősodráról.
Az előadás mintha letudni, átvészelni, kibekkelni akarná a színeket mindaddig,
míg el nem jut Londonig, ahol végre magára és a jelenre talál. A kép, ami a
szemünk elé tárul, már akkor sem szép, amikor Ádám a magasból még annak látja.
Afféle KGST-piac vagy Ruti-butik turkáló bontakozik ki a színen. Lármás
gagyiárusok, neonáci fiatalok, agresszív koldusok, Keresztapa típusú vállalkozók
nyüzsögnek. Fogyaszt épp a fogyasztói társadalom. A jelenet elsöprő erejű
(kereskedelmi tévés) dáridóba torkollik, miközben egy pillanatra még a
nyitóképben már látott akasztottak is újra belelógnak a képbe. (Megjegyzem,
ezúttal nem gyakorolnak rám nagyobb hatást a kivégzett emberbábok, mint amikor
annak idején Bodolay az Egy pohár víz című Scribe-vígjáték (!) szegedi
fináléjába belógatott egy ilyet Tolnay Klári fölé.) A londoni szín vad, hatásos
operett-tombolása zajos tapsot ér ezen az estén, szomorúan igazolva a rendező
ítéletét a tömegízlésről.
Az előadás legfigyelemreméltóbb karakterét Sírkó László hozza, aki a Pedellust
játssza a kecskeméti Madách-suliban. Lucifer – rendezőasszisztenseként –
segédkezik a színpadi kísérletben. Hozza-viszi a kellékeket (például a
paradicsomi almát nejlonzacskóban, vagy a mérget Rómában a haldokló Hippiának),
írja-törli a helyszíneket a táblánál. Ugyanakkor néha be is áll egy-egy szerepre
– Demagóg, Bakó, Gyáros, havat lapátoló Eszkimó – , bár hogy miért éppen akkor
és oda, ez nem fejthető meg. Az viszont valószínű, hogy ő maga és kis zuga (a
színpad jobb hátsó sarkában) képviseli 1956-ot mint korszakot. Erre utal Sírkó
ruhája, svájcisapkája, ósdi világvevő rádiója, kockás abrosza, kopott
ételhordója. Ám logikailag nem folytatható tovább, hogy ha Sírkó oda való,
’56-ba, akkor a többiek közül ki illeszthető ’48 környékére és ki a mába. Olyan
is előfordul, hogy épp Sírkó és Epres koccintanak söröskriglivel az akasztottak
helye alatt. Ha a gesztust komolyan vesszük, azt kell hinnünk, hogy ők ketten az
ellenség 1849-ből. (Merthogy állítólag azóta nem koccint sörrel a magyar, mióta
az osztrákok ekképpen ünnepelték az aradi tizenhármak kivégzését.) A produkció
kristálytisztának nem mondható gondolati rendszeréből Sírkó mindenesetre nagyon
is létező figurát emel ki és állít elénk. Egy sóhajtozó, köszvényes kisembert,
aki mindenben részt vesz annyira, amennyire muszáj, a véleményét pedig megtartja
magának.
Ami a főszereplőket illeti, Őze Áronról először is meg kell állapítani, hogy
szépen halad a beszédtanulásban. Úgy emlékszem, amikor a Nemzetiben játszott,
még alig lehetett érteni. A rövid szótagokat hosszan ejtette, a hosszúakat
röviden. Ma már csak néha gabalyodnak össze szájában a szavak. A nyelvén kívül
az agya is jól forog; átgondoltan, megértve és megértetve mond el számos fontos
mondatot. Más helyütt viszont elképesztően rosszul hangsúlyoz, értelmetlenül és
értelmetlenné téve szétszedi a szavakat. Szünetet tart például a lovagerény vagy
a nőideál szó kellős közepén. De azért kétségkívül rokonszenves és nem
eredménytelen küzdelmet folytat a nagyszabású színészi feladattal: Ádám
megformálásával.
Kisebb az esélye Vásári Mónikának és Balogh Erikának, akik ketten osztoznak Éván
– és egyéb nőszerepeken –, tehát nem hősöket játszanak, hanem jeleneteket
csupán. Vásári a szolidabb, halkabb, szerényebb hölgyeket adja kissé bátortalan
hangon (a Rabszolganőt, Izórát, Júliát, a Márkinőt például). Balogh Erika a
határozottabb, rámenősebb, közönségesebb nők alakítójaként tán harsányabb egy
csöppel a kelleténél (Lucia, Miltiádész neje, Hippia, Heléne, Borbála, Pórnő,
Cigányasszony).
A legprofibb teljesítményt Epres Attila nyújtja Luciferként. Nem vív az Úrral
külön csatát és nem látszik érzelmi (baráti, tanítványi, tudósi vagy diáktársi)
viszony fűzni őt kísérleti alanyához, Ádámhoz. Még leginkább velünk, a
közönséggel van dolga. Nekünk mutogatja a történelmi képeskönyvet, bizonyít és
magyaráz, fölényesen, okosan és okoskodva, kajánul, elegánsan és nem túl
kíváncsian. Kicsit olyan, mintha a mindentudó varázslót játszaná egy
gyerekelőadásban. Perfektül dolgozik, felülről. Nem vegyül, nem ereszkedik le.
Hozzánk nézőkhöz se.
Az előadás a Madáchhoz illő zenés-táncos tapsrenddel zárul. Mármint hogy a
Madách Színházhoz illővel.
Stuber Andrea, Criticai Lapok