Mert a mamának így jó
Giorgio Pianosa vígjátékának ősbemutatója
- O sole mio - énekli teli torokból az
előszínpadon álló inas (Szívós Győző). Mögötte, a résnyire nyitott függönyön át
négy, égnek emelt kezű, szobor merevségű ember sziluettje rajzolódik ki az esti
derengést idéző fényben. Csupa tüll és fehér fátyol mindenütt, még a
proszcénium-páholyokra is jut belőle. A légies anyagok puhán ölelik körül a
halványzöld nádbútorokkal berendezett télikertet (díszlet-jelmez: Húros
Annamária).
A büszke és rátarti Giannutri család fejénél, Mariánál, a mamánál (Réti Erika)
gyűltek össze fiai, hogy mint minden évben, most is megüljék tíz éve halott
fivérük, Salvatore születésnapját. Az elegáns úriemberek és a drága női
ruhaszalonok varrónőinek kezét dicsérő, decens öltözetű asszonyok közül kirí a
vad küllemű középső fiú, Luigi (Rubold Ödön). Ő a család fekete báránya, talpig
bőrben. Olaszos hévvel vitatkozik - mint évtizedek óta mindig - bátyjával,
Giacomóval (Vitéz László), a katonai titkosszolgálati védőügyvéddel. A
menetrendszerű családi perpatvar újabb lendületet vesz, amint megérkezik Giacomo
felesége, Lívia (Balogh Erika), a korrumpálható megyei képviselőnő.
- Teremtőm, micsoda család! - kiált az égre Beatrice, a hugica (Danyi Judit). De
már nem kell sokáig elviselnie testvérei rémes civódását, hiszen eljegyezte
magát Jézussal, s egy hét múlva örökre bezárul mögötte a zárda ajtaja.
A feltűnően pipiskedő szobalány (Terescsik Eszter), a hosszúlábú Irene nem régen
még az esti utcát rótta, onnan szedte fel a mama, hogy ha minden gyermeke elmegy
a házból, akkor is maradjon mellette valaki. Irene a vacsora újabb fogását már
nem tudja feladni, mert váratlan vendég, Monte Cristo úr (Dörner György) tör be
az ünneplő család életébe. Ez az ősz hajú, kopott katonazubbonyt viselő
titokzatos alak mindent tud a Giannutrikról. Provokatív kérdései és történetei
nyomán kiderül, hogy senki sem az, akinek hittük őket, akinek egymást hitték.
Így már az sem meglepő, amint a halottnak vélt Salvatore (Bori Tamás) minden
előzetes bejelentés nélkül beállít saját születésnapi lakomájára. S mi szükség
volt e képmutató játékra? Mert a mamának így jó. A második felvonásban
elképzelhetetlennél elképzelhetetlenebb titkokról lebben fel a fátyol, amelyek
komoly próbára teszik a nézők rekeszizmát. A bemutató előtt azonban mi is
szolgálunk egy kis meglepetéssel, aki kíváncsi rá, mindenképpen olvassa el a
színdarabot fordító rendezővel, Pozsgai Zsolttal készült interjút.
- Az 1960-ban született Giorgio Pianosa számos színdarab és forgatókönyv írója,
feleségével és hat gyermekével egy Nápolyhoz közel fekvő kis szigeten él, amit
csak akkor hagy el, ha valamelyik művét kell színpadra állítania.
- Nálunk eléggé ismeretlennek számít a szerző.
- Valóban, bár néhány színházigazgató állította, hogy olvasta Pianosa műveit, és
nem tartják igazán nagyra. Gondolom, ez lehet az egyik oka, amiért eddig
Magyarországon nem játszották. Én ráakadtam erre a darabjára, és lefordítottam.
- Ezek szerint ön kitűnően tud olaszul.
- Egy szót sem. De mivel a darabban senki sem az, akinek mondja magát, így,
stílusosan a szerző sem az, akit a színlapon feltüntettünk.
- Miért, ki írta a vígjátékot?
- Én. Sajnos manapság kevesen hiszik el, ha magyar író nevét látják a plakáton,
hogy felhőtlen szórakozás várja őket a színházban, egy olasz szerzővel szemben
azonban nem táplálnak efféle előítéletet.
Az előadást ma este, hét órai kezdettel mutatja be a Kecskeméti Katona József
Színház társulata.
Ditzendy Attila – Napi Magyarország, 1999. február 5.