Megtekintetett - Adrienne
Mármint az első Zsótér, úgy áll a dolog, hogy azt
hiszem, soha az életemben nem láttam Zsótér Sándor-rendezést, bár, lehet, hogy
ezt nem pont itt és most kellene elárulni – már nagyon kíváncsi voltam rá. A
lehethez még annyi: lehet, hogy nem ezzel kellett volna kezdenem. A rendezésre
ugyan nem lehetett panaszom, de az eddigi versenyprogramok közül inkább lefelé
tűnt ki a darab.
Elhangzott már, hogy nem vagyok egy nagy műértő, a színművészet zegzugos
ösvényein nem feltétlenül találom az utat, s csak a szerencsémre és józan
eszemre számíthatok az előképzettség tájolója nélkül. (Ez meg milyen hülye
mondat volt?) Megengedem, lehet, hogy az Adrienne egy nagyon jó darab, nagyon jó
színészi munkával és kitűnő rendezéssel, de ez nekem nem tűnt fel, sajnos, az én
primitív, hozzáértéstől meg sem érintett elmém számára ez volt eddig a POSZT
legrosszabb előadása, sietek azonban hozzátenni, hogy egyrészt valóban
borzalmasan (már-már elkeserítően) laikus vagyok, másrészt eddig összesen három
előadást láttam, szóval még az előző negatív felhanggal is dobogós mű egyelőre.
(Ha felvetődne a kérdés, hogy ha nem értek hozzá, hogy van pofám írni róla, íme
a válasz: sokkal több olyan nemértő ember van, mint szerény személyem, szemben a
színházasok klánjának exkluzív kisebbségével, gondolom, inkább ők (a
„kisemberek”) olvassák ezt, míg a szakma úgysem fogja, illetve a másik ok, hogy
nem fogok én itt kérem szépen elemezgetni, csak azt írom, mit gondolok/közben
gondoltam. Ez nem egy színikritika.)
Mivel ilyen barbár módon állok a színpad előtt, nekem nagyon fontos maga a
dráma. A szöveg, főleg. Emellett tulajdonképpen az események nem is számítanak
oly nagyon-nagyon a szememben, persze, örülök, ha valami jó megoldást látok, ám
nekem nem ez a meghatározó. De vissza az Adrienne-hez. Eugène Scribe darabja
szerintem egyszerűen rossz. Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e ezt, le
merjem-e írni, de arra gondoltam, miért is ne? Ha egyszer ezt gondolom...
Ez a dráma – már ha lehet következtetni az előadásról a drámára, amit van
szerencsém nem ismerni – alapvetően elhibázott, következetlen, hihetetlen,
zavaros és lassú. Még egy jó szó eszembe jutott: redundáns. A szövegnél tehát
már feketepontos az előadás. Annyi a történet, hogy Adrienne egy sikeres
színésznő, aki szerelmes Maurice-ba (kicsit pórias neve ellenére Saxe grófja,
csak grófsága nincs meg pénze), aki viszontszereti, ezért a kedvéért elhagyja
Bouillon herceg feleségét, aki persze szörnyű bosszút esküszik, bla bla bla...
Hát, nem ájultam el tőle – tetszikérteni? Egy jó van ebben a rossz szövegben,
hogy könnyű karikírozni – néhol elég bájos túljátszások, a merev, unalmas,
fegyelmezett menethez egyáltalán nem illő kiszólások tarkítják a darabot – csak
nem eléggé. Vagy, lehet, hogy egy értőbb embernek pont eléggé. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy akadnak azért könnyű kis tréfák, lenge poénok, de nagyrészt
valahogy számomra oda nem illő módon.
Maga a szín amúgy egyrészt unalmas, másrészt, valahogy ennek ellenére, jól
kihasznált. Két függönnyel, egy ajtóval meg egy emelvénnyel Zsótér bámulatosan
sokra képes, azt el kell ismerni. Néha még nehéz is követni (vagy csak nekem?),
hogy az a négyzetméter, ami az imént még egy előcsarnok volt, most hátsókert. De
ez tényleg legyen már az én bajom, hiszen akkor már valóban hátsókert.
Idegesített viszont, na, jó, nem komolyan, de egy kicsit, az a rengeteg
szimmetrikus kompozíció, kiráz tőle a hideg – nem pusztán a díszlet, de a
színészek beállása is tengelyesen tükrözhető minden különösebb zavar nélkül.
(Ezzel szemben, például a lámpaernyők egyik oldalon lefelé, a másikon felfelé
állnak, ki tudja miért?)
Sajnálatos módon a színészek sem tudtak meggyőzni, Börcsök Enikő Adrienne
szerepében azért brillíroz, bár (megint csak: nekem) a végén a haldokló
nagyjelenet, bármilyen ügyesen is volt felépítve (tényleg), kicsit túlzottá vált
már a végére (arra gondolok, biztos minden így volt megszerkesztve, és ezt
mindenki értette is, és most rajtam röhögnek, hogy nem volt egyértelmű; hát, nem
volt az). Börcsök amúgy nagyszerűen játszott, mellette talán Balogh Erika (mme
Bouillon) és Makranczi Zalán (Michonnet, a Comédie Française játékmestere)
voltak azok, akik feltűntek, valószínűleg azért is, mert rajtuk kívül nem is
volt főbb szerep, kivéve a már említett Maurice-t (Szarvas Attila), aki, megint
csak ott tartok, hogy lehet, én vagyok hülye, olyan összevissza, hiteltelen mód
adta a hercegségre, jó esetben akár koronára vágyó szerelmes katonát, hogy
fogalmam sem volt róla, most komolyan gondolja-e?
Az explicit szöveggel szemben inkább tűnt egy béna, nagyszájú alaknak, akinek
még a nagyszájúságát sem kell megfontolásra méltatni – bár, most, hogy jobban
belegondolok, azért már a szövegben is eléggé gyér szegény, az a jelenet jutott
eszembe, mikor szerelme haldoklik, ő meg a fotőjben ülve nézi az egészet, és
hosszas tanácstalankodás után egy „segítség!”-ig jut el. A kutyámat sem bíznám
rá, nem egy hercegséget.
Hát, nagyjából ennyi, amit érdemesnek tartottam elmondani, a summázat, elég
nyilvánvalóan az, hogy nem nyerte meg tetszésemet, voltak benne jó dolgok, csak
kevesen, és én emiatt kizárólag magamat és a szöveget hibáztatom. Jegyzem,
Scribe észben tarthatta volna a „kevesebb több” örökérvényű eszményét, és akkor
talán többen maradnak bent a második felvonásra – ej, ej, Scribe bácsi, ez azért
nem ért meg két és fél órát.
2005. június 14., kedd
(mergenc, pecs.index.hu)
Vissza