Megtekintetett - Adrienne


Mármint az első Zsótér, úgy áll a dolog, hogy azt hiszem, soha az életemben nem láttam Zsótér Sándor-rendezést, bár, lehet, hogy ezt nem pont itt és most kellene elárulni – már nagyon kíváncsi voltam rá. A lehethez még annyi: lehet, hogy nem ezzel kellett volna kezdenem. A rendezésre ugyan nem lehetett panaszom, de az eddigi versenyprogramok közül inkább lefelé tűnt ki a darab.
Elhangzott már, hogy nem vagyok egy nagy műértő, a színművészet zegzugos ösvényein nem feltétlenül találom az utat, s csak a szerencsémre és józan eszemre számíthatok az előképzettség tájolója nélkül. (Ez meg milyen hülye mondat volt?) Megengedem, lehet, hogy az Adrienne egy nagyon jó darab, nagyon jó színészi munkával és kitűnő rendezéssel, de ez nekem nem tűnt fel, sajnos, az én primitív, hozzáértéstől meg sem érintett elmém számára ez volt eddig a POSZT legrosszabb előadása, sietek azonban hozzátenni, hogy egyrészt valóban borzalmasan (már-már elkeserítően) laikus vagyok, másrészt eddig összesen három előadást láttam, szóval még az előző negatív felhanggal is dobogós mű egyelőre.

(Ha felvetődne a kérdés, hogy ha nem értek hozzá, hogy van pofám írni róla, íme a válasz: sokkal több olyan nemértő ember van, mint szerény személyem, szemben a színházasok klánjának exkluzív kisebbségével, gondolom, inkább ők (a „kisemberek”) olvassák ezt, míg a szakma úgysem fogja, illetve a másik ok, hogy nem fogok én itt kérem szépen elemezgetni, csak azt írom, mit gondolok/közben gondoltam. Ez nem egy színikritika.)

Mivel ilyen barbár módon állok a színpad előtt, nekem nagyon fontos maga a dráma. A szöveg, főleg. Emellett tulajdonképpen az események nem is számítanak oly nagyon-nagyon a szememben, persze, örülök, ha valami jó megoldást látok, ám nekem nem ez a meghatározó. De vissza az Adrienne-hez. Eugène Scribe darabja szerintem egyszerűen rossz. Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e ezt, le merjem-e írni, de arra gondoltam, miért is ne? Ha egyszer ezt gondolom...

Ez a dráma – már ha lehet következtetni az előadásról a drámára, amit van szerencsém nem ismerni – alapvetően elhibázott, következetlen, hihetetlen, zavaros és lassú. Még egy jó szó eszembe jutott: redundáns. A szövegnél tehát már feketepontos az előadás. Annyi a történet, hogy Adrienne egy sikeres színésznő, aki szerelmes Maurice-ba (kicsit pórias neve ellenére Saxe grófja, csak grófsága nincs meg pénze), aki viszontszereti, ezért a kedvéért elhagyja Bouillon herceg feleségét, aki persze szörnyű bosszút esküszik, bla bla bla... Hát, nem ájultam el tőle – tetszikérteni? Egy jó van ebben a rossz szövegben, hogy könnyű karikírozni – néhol elég bájos túljátszások, a merev, unalmas, fegyelmezett menethez egyáltalán nem illő kiszólások tarkítják a darabot – csak nem eléggé. Vagy, lehet, hogy egy értőbb embernek pont eléggé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akadnak azért könnyű kis tréfák, lenge poénok, de nagyrészt valahogy számomra oda nem illő módon.

Maga a szín amúgy egyrészt unalmas, másrészt, valahogy ennek ellenére, jól kihasznált. Két függönnyel, egy ajtóval meg egy emelvénnyel Zsótér bámulatosan sokra képes, azt el kell ismerni. Néha még nehéz is követni (vagy csak nekem?), hogy az a négyzetméter, ami az imént még egy előcsarnok volt, most hátsókert. De ez tényleg legyen már az én bajom, hiszen akkor már valóban hátsókert. Idegesített viszont, na, jó, nem komolyan, de egy kicsit, az a rengeteg szimmetrikus kompozíció, kiráz tőle a hideg – nem pusztán a díszlet, de a színészek beállása is tengelyesen tükrözhető minden különösebb zavar nélkül. (Ezzel szemben, például a lámpaernyők egyik oldalon lefelé, a másikon felfelé állnak, ki tudja miért?)

Sajnálatos módon a színészek sem tudtak meggyőzni, Börcsök Enikő Adrienne szerepében azért brillíroz, bár (megint csak: nekem) a végén a haldokló nagyjelenet, bármilyen ügyesen is volt felépítve (tényleg), kicsit túlzottá vált már a végére (arra gondolok, biztos minden így volt megszerkesztve, és ezt mindenki értette is, és most rajtam röhögnek, hogy nem volt egyértelmű; hát, nem volt az). Börcsök amúgy nagyszerűen játszott, mellette talán Balogh Erika (mme Bouillon) és Makranczi Zalán (Michonnet, a Comédie Française játékmestere) voltak azok, akik feltűntek, valószínűleg azért is, mert rajtuk kívül nem is volt főbb szerep, kivéve a már említett Maurice-t (Szarvas Attila), aki, megint csak ott tartok, hogy lehet, én vagyok hülye, olyan összevissza, hiteltelen mód adta a hercegségre, jó esetben akár koronára vágyó szerelmes katonát, hogy fogalmam sem volt róla, most komolyan gondolja-e?

Az explicit szöveggel szemben inkább tűnt egy béna, nagyszájú alaknak, akinek még a nagyszájúságát sem kell megfontolásra méltatni – bár, most, hogy jobban belegondolok, azért már a szövegben is eléggé gyér szegény, az a jelenet jutott eszembe, mikor szerelme haldoklik, ő meg a fotőjben ülve nézi az egészet, és hosszas tanácstalankodás után egy „segítség!”-ig jut el. A kutyámat sem bíznám rá, nem egy hercegséget.

Hát, nagyjából ennyi, amit érdemesnek tartottam elmondani, a summázat, elég nyilvánvalóan az, hogy nem nyerte meg tetszésemet, voltak benne jó dolgok, csak kevesen, és én emiatt kizárólag magamat és a szöveget hibáztatom. Jegyzem, Scribe észben tarthatta volna a „kevesebb több” örökérvényű eszményét, és akkor talán többen maradnak bent a második felvonásra – ej, ej, Scribe bácsi, ez azért nem ért meg két és fél órát.



2005. június 14., kedd
(mergenc, pecs.index.hu)




  Vissza