A magyar menyegző


Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegő, egymással szemben féket vesztett csapatok... Fáj nekünk - önzők vagyunk talán -, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb emberek ünnepévé. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel - ne szépítsük - magunkra maradtunk... Száz év óta messzi, filozófus nézők voltunk. A nagy szellemi tőkés üzérek száraz szemű, piszkos tenyerű emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszű koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év előtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok. Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a száz év előttieket. S ünnepeljük a jövőt. Nem értenek meg bennünket, tudjuk.
1900. október 15-én a nagyváradi színház megnyitása ürügyén írta ezeket a sorokat Ady Endre. Néhány hónap múlva Wyspianski a lengyel történelem - az adott korban, tehát a századfordulón - meghatározónak tartott tényeit, legendáit, mítoszait szőtte színpadi művé a 1901-ben bemutatott Menyegzőben. A lengyel szerző drámájának titka, hogy úgy veti fel a nemzeti sorskérdéseket, hogy ugyanakkor le is számol velük: jelző, sallang nélkül tárja a nézők elé. Históriánkat a "mi mindig, mindenről elkésünk" tömörségévei jellemző.
Ady verseiben valósággal "magyarság-mítoszt" teremt: a ránehezedő, történelmi végzet és önnön hibái, passzivitása miatt tragikus sorsú, eltévedt nép mítoszát. Szenvedélyes tagadást és igenlést, hitet, és hitetlenséget egyaránt találunk ezekben a költeményekben. Tagadhatatlan a szellemi rokonság Ady és Wyspianski között. A mi költőnk magyarságát senki sem kérdőjelezi meg, a Menyegzőt a legeredetibb színpadi drámának tartják, amit valaha lengyeleknek írtak. Bodolay Géza úgy látta, hogy mindkét szerzőnek itt és most van időszerűsége. Így hát kiegészítette Wyspianskyt Adyval (vagy fordítva?), hozzátette saját gondolatait és megszületett A magyar menyegző. Megrendezte a darabot. Ünnepnek szánták, hiszen ezzel kezdte százegyedik évadját a Katona József Színház.
A rendező semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a dráma magyar, hiszen a nézőt a színpadi függönyre festett alföldi táj fogadja, de van vetített délibáb, 1999-es dátum és a szereplők emlegetik a ceglédi utat is. A nem valóságos szereplők (Labanc generális, Fekete lovag a Fekete Seregből, Dózsa, Rákóczi) a mi történelmünkből lépnek - a most is kiváló, Mira János által tervezett - színpadra. Az "élő" szereplők - János, Pista az első és második vőfély, Csapó a falusi bíró, Kató, Áron és mások - szintén magyarok.
A történet? Menyegzőről szól, vidámnak induló falusi lakodalomról. A Házigazda, festőművész - Vitéz László játssza, a tőle megszokott biztonsággal, szép pillanatokat szerezve a nézőknek - házában gyűlik össze a népes vendégsereg: a városi urak és hölgyek, falusi parasztok. A házigazda unokaöccsének, a fiatal, nemes-értelmiséginek és a parasztlánynak, a kézfogóját Ünneplik. Őze Áron kellően naiv és lelkes, Balogh Erika szép, élettel teli és boldog, szerepformálása kiváló is lehetne, ha nem tűnne pillanatokra mesterkéltnek. A mulatozás tivornyába csap át. Közben a Vőlegény és barátai - a Költő és az Újságíró - a nép felé fordulás fontosságáról, a néppel való elkeveredésről, az idillről, a falusi harmóniáról elmélkednek. Azt is megfogalmazzák, hogy szövetségre lenne szükség. Megjelennek a látomásos történelmi árnyalakok: banalitásokat mondanak, fellengzős általánosságokat. (Biztos bennem van a hiba, de nem értem, hogy miért kellett a most is kiváló Sirkó Lászlóval játszatni Csapót, a falusi bírót, és Dózsa árnyalakját?) Legvégül jön Rákócziként a kecskemétiek kedvence Kiss Jenő. Dramaturgiailag fontos szerepében mintha egy csipetnyivel többet játszana a közönségnek, mint amit az általa megformált alak megkíván. Rákóczi hátrahagyja harcba hívó aranykürtjét, de az "valahol odaveszett, és nem maradt más, csak a zsinór." És nem lesz "ezer zsibbadt vágyból egy erős akarat". Á nemzeti együttműködés sem alakult ki. Sőt!
A rendező Bodolay most is jobb - sokkal jobb! - volt, mint az átdolgozó színpadra alkalmazó, átíró stb... Biztos kézzel vezényelte "zenekarát". Szép beállítású álló és lassított képei elgondolkoztathatják a nézőt, színészeit biztos kézzel vezeti a cselekményben szegény darab útvesztőin, az érzelmi hatást segítő zenét jól válogatta meg (bár ez a kiváló Csík zenekarnak is köszönhető), a fényeket és a technikát segítően alárendelte a mondandónak. Nem ő tehet róla, hogy a zenekar tagjai közül néhányan hamisan játszottak: a színészek közül néhányan nem tudtak mit kezdeni a verses szöveggel.
A népes szereplőgárdából az említetteken kívül feltétlenül ki kell emelni a finomságokra is érzékeny Hüse Csabát (Madárijesztő), a műfajt értő, és a többiekkel együtt játszani tudó Hegedűs Zoltánt (Költő, a Vőlegény barátja).
A vélhetően nem nagy közönségsiker ellenére érthető a darab színpadról is elhangzó Üzenete: "vigadtunk, táncot roptunk, leszámoltak valahol a bajjal, és Rákóczi kiáltványa nincs oly zug, hová nem ér el ezreket ébreszt és ráz fel. Halljátok: a szívem vágya, bárcsak igaz lenne mindez: hogy míg itt a lakodalom, - keresztültör minden bajon, eljön már a fejedelem Rákóczi, a seregével, jó lovon jő gyors vágtában!" Annak idején a nagyváradi színház vezetője a közönség sokszorosan összetett igényének a kielégítését tűzte ki célul. Ady 1903-ban ezt írta róla: "Ez az ember csupa becsület, csupa rajongás, hite van bizonyos missziók iránt, sok maradt meg benne a régi nemzetnapszámosok hitéből és naivságából."
Ha Ady élne, lehet, hogy leírná itt és most is?!



(Komáromi Attila, Kecskeméti Lapok)

 




 Vissza