A magyar menyegző
Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg,
nehéz a levegő, egymással szemben féket vesztett csapatok... Fáj nekünk - önzők
vagyunk talán -, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb
emberek ünnepévé. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel - ne szépítsük - magunkra
maradtunk... Száz év óta messzi, filozófus nézők voltunk. A nagy szellemi tőkés
üzérek száraz szemű, piszkos tenyerű emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszű
koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év előtt mi adtunk, elfecsérelték a
kufárok. Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban.
Ünnepeljük a száz év előttieket. S ünnepeljük a jövőt. Nem értenek meg
bennünket, tudjuk.
1900. október 15-én a nagyváradi színház megnyitása ürügyén írta ezeket a
sorokat Ady Endre. Néhány hónap múlva Wyspianski a lengyel történelem - az adott
korban, tehát a századfordulón - meghatározónak tartott tényeit, legendáit,
mítoszait szőtte színpadi művé a 1901-ben bemutatott Menyegzőben. A lengyel
szerző drámájának titka, hogy úgy veti fel a nemzeti sorskérdéseket, hogy
ugyanakkor le is számol velük: jelző, sallang nélkül tárja a nézők elé.
Históriánkat a "mi mindig, mindenről elkésünk" tömörségévei jellemző.
Ady verseiben valósággal "magyarság-mítoszt" teremt: a ránehezedő, történelmi
végzet és önnön hibái, passzivitása miatt tragikus sorsú, eltévedt nép mítoszát.
Szenvedélyes tagadást és igenlést, hitet, és hitetlenséget egyaránt találunk
ezekben a költeményekben. Tagadhatatlan a szellemi rokonság Ady és Wyspianski
között. A mi költőnk magyarságát senki sem kérdőjelezi meg, a Menyegzőt a
legeredetibb színpadi drámának tartják, amit valaha lengyeleknek írtak. Bodolay
Géza úgy látta, hogy mindkét szerzőnek itt és most van időszerűsége. Így hát
kiegészítette Wyspianskyt Adyval (vagy fordítva?), hozzátette saját gondolatait
és megszületett A magyar menyegző. Megrendezte a darabot. Ünnepnek szánták,
hiszen ezzel kezdte százegyedik évadját a Katona József Színház.
A rendező semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a dráma magyar, hiszen a nézőt a
színpadi függönyre festett alföldi táj fogadja, de van vetített délibáb, 1999-es
dátum és a szereplők emlegetik a ceglédi utat is. A nem valóságos szereplők
(Labanc generális, Fekete lovag a Fekete Seregből, Dózsa, Rákóczi) a mi
történelmünkből lépnek - a most is kiváló, Mira János által tervezett -
színpadra. Az "élő" szereplők - János, Pista az első és második vőfély, Csapó a
falusi bíró, Kató, Áron és mások - szintén magyarok.
A történet? Menyegzőről szól, vidámnak induló falusi lakodalomról. A Házigazda,
festőművész - Vitéz László játssza, a tőle megszokott biztonsággal, szép
pillanatokat szerezve a nézőknek - házában gyűlik össze a népes vendégsereg: a
városi urak és hölgyek, falusi parasztok. A házigazda unokaöccsének, a fiatal,
nemes-értelmiséginek és a parasztlánynak, a kézfogóját Ünneplik. Őze Áron
kellően naiv és lelkes, Balogh Erika szép, élettel teli és boldog,
szerepformálása kiváló is lehetne, ha nem tűnne pillanatokra mesterkéltnek.
A mulatozás tivornyába csap át. Közben a Vőlegény és barátai - a Költő és az
Újságíró - a nép felé fordulás fontosságáról, a néppel való elkeveredésről, az
idillről, a falusi harmóniáról elmélkednek. Azt is megfogalmazzák, hogy
szövetségre lenne szükség. Megjelennek a látomásos történelmi árnyalakok:
banalitásokat mondanak, fellengzős általánosságokat. (Biztos bennem van a hiba,
de nem értem, hogy miért kellett a most is kiváló Sirkó Lászlóval játszatni
Csapót, a falusi bírót, és Dózsa árnyalakját?) Legvégül jön Rákócziként a
kecskemétiek kedvence Kiss Jenő. Dramaturgiailag fontos szerepében mintha egy
csipetnyivel többet játszana a közönségnek, mint amit az általa megformált alak
megkíván. Rákóczi hátrahagyja harcba hívó aranykürtjét, de az "valahol
odaveszett, és nem maradt más, csak a zsinór." És nem lesz "ezer zsibbadt
vágyból egy erős akarat". Á nemzeti együttműködés sem alakult ki. Sőt!
A rendező Bodolay most is jobb - sokkal jobb! - volt, mint az átdolgozó
színpadra alkalmazó, átíró stb... Biztos kézzel vezényelte "zenekarát". Szép
beállítású álló és lassított képei elgondolkoztathatják a nézőt, színészeit
biztos kézzel vezeti a cselekményben szegény darab útvesztőin, az érzelmi hatást
segítő zenét jól válogatta meg (bár ez a kiváló Csík zenekarnak is köszönhető),
a fényeket és a technikát segítően alárendelte a mondandónak. Nem ő tehet róla,
hogy a zenekar tagjai közül néhányan hamisan játszottak: a színészek közül
néhányan nem tudtak mit kezdeni a verses szöveggel.
A népes szereplőgárdából az említetteken kívül feltétlenül ki kell emelni a
finomságokra is érzékeny Hüse Csabát (Madárijesztő), a műfajt értő, és a
többiekkel együtt játszani tudó Hegedűs Zoltánt (Költő, a Vőlegény barátja).
A vélhetően nem nagy közönségsiker ellenére érthető a darab színpadról is
elhangzó Üzenete: "vigadtunk, táncot roptunk, leszámoltak valahol a bajjal, és
Rákóczi kiáltványa nincs oly zug, hová nem ér el ezreket ébreszt és ráz fel.
Halljátok: a szívem vágya, bárcsak igaz lenne mindez: hogy míg itt a lakodalom,
- keresztültör minden bajon, eljön már a fejedelem Rákóczi, a seregével, jó
lovon jő gyors vágtában!" Annak idején a nagyváradi színház vezetője a közönség
sokszorosan összetett igényének a kielégítését tűzte ki célul. Ady 1903-ban ezt
írta róla: "Ez az ember csupa becsület, csupa rajongás, hite van bizonyos
missziók iránt, sok maradt meg benne a régi nemzetnapszámosok hitéből és
naivságából."
Ha Ady élne, lehet, hogy leírná itt és most is?!
(Komáromi Attila, Kecskeméti Lapok)