Lámpalázzal - elefántháton


Egy szelíden jóságosnak tetsző hatalmas elefánt, két fiatal és roppant csinos ügyes akrobatalány - ennyi a recept és biztos a kirobbanó taps. Ám ezúttal sokszoros erővel zúgott fel, hiszen az elefánt hátán két ismert és népszerű színésznőnk - Balogh Erika és Nyertes Zsuzsa - mutatkozott be a cirkuszi és a televízió közönségnek a Színészek a porondon című műsorban. Balogh Erika a Thália Színházban a Lóvátett lovagok című Shakespeare-előadás játékparipájáról pattan le.
- Miért éppen az elefántot választotta?
- Nem én választottam. Az első verzióban az oroszlánokat osztották ránk a rendezők. Az idomáruk azonban nem vállalta a fellépést. Szerencsére időközben úgy alakult, hogy Donnert Lajos és elefántjai még az adás idején itthon lesznek, s ő igent mondott, egy feltétellel...
- S mi volt az?
- Mindketten megtanuljuk a számot, természetesen kihagyva azokat az elemeket, amelyekhez akrobatikus képzettség kell. Az volt a véleménye, semmi értelme, hogy csak asszisztáljunk, sétáljunk az elefántok mellett, de ha vállaljuk, ő szívesen betanít bennünket. Azonnal igent mondtam, mert egyetértettem vele! Ha az ember csinál valamit, próbálja meg a lehető legjobban... Bár az az igazság, hogy akkor még alig mértem fel, mire mondok igent...
- Miért, nehezebb volt, mint gondolta?
- Hát igen. Már az első találkozás Lillával, az elefánttal igencsak „lehengerlő” volt... Lát az ember elefántot állatkertben, filmen. Tudja, hogy nagy... de amikor ott áll a lábánál, az szédítő! Érezni, elég, ha csak egy kicsit rám lép, kész a baj! Hatalmas állat, hatalmas erővel... Nem vagyok hős, a százhatvanvalahány centimmel nagyon esendőnek és nagyon gyengének éreztem magam. Szó ami szó, megijedtem! Hazajöttem, s másnap telefonáltam, hogy sajnos én nem tudok menni, mert a szinkronba kell mennem... Huszonnégy órai vívódás után meggyőztem magamat: nem futamodom meg! Végül is: rendszeresen lovagolok, sportolok. Nem igaz, hogy nem sikerül, ha akarom...
- A másnapi próbára tehát már elment?
- Igen, s attól kezdve két héten át mindennap, rendszeresen... Donnert Lajos nagyon sokat segített, hihetetlenül ért az állatokhoz, s olyan nyugalom, erő s tudás sugárzik belőle, hogy az ember teljesen biztonságban érzi magát... Sok mindent kellett megtanulnunk, nemcsak a gyakorlatokat, hanem például azt is, hogyan kell fel- és leszállni, bár Lilla a vezényszóra segít, megadja az indító lendületet, de ezt a pillanatot el kell találni, be kell gyakorolni... Kemény és fájdalmas próbák voltak...
- A keményt értem, de miért fájdalmas?
- Nos, az elefánt bőre vetekszik, sőt biztos „kiütéssel győz” a legdurvább smirglivel szemben. A testünket, úgy-ahogy, védte a ruha, a kezünket azonban mindennap újra és újra véresre radírozta...
- Apropó, a ruhát ki tervezte?
- Az elsőt a tévések hozták. Azonban az nem volt megfelelő. A cirkusznak hagyományai, tapasztalatokon alapuló tradíciói „előírják”, hogy a porondon csak csillogó, messziről is jól látható, élénk színű ruhában lehet dolgozni. Ilyen volt a miénk is, amit szintén Donnert Lajostól kaptunk kölcsön.
- Ha jól emlékszem, ez egy csillogó fürdődressz-szerűség vékony harisnyával. Ez utóbbinak nem ártott az elefánt bőre?
- Ez egy speciális harisnyanadrág, 1500 forint körüli áron, erős gumírozással, ennek ellenére majd minden este foltozgattam, strasszokkal próbáltam eltüntetni az aznapi lukakat.
- Két hét gyakorlás fellépéssel, gondolom, ezalatt kicsit összebarátkozott Lillával...
- Nem igazán! S nemcsak nyelvi akadályok miatt - ugyanis csak németül „beszél” - hanem mert az elefánt kizárólag idomárja vezényszavainak engedelmeskedik: én hiába mondtam volna neki bármit, nem teljesíti. Ilyen rövid idő alatt nem lehet hosszú évek kemény munkáját pótolni. Annyit tudok róla, hogy 25 éves, ami elefánthölgyeknél sem kimondottan tinédzserkor, indiai születésű, kedvence a sárgarépa.
- Mi jelentette a legmaradandóbb élményt ebben a cirkuszi „kirándulásban”?
- Természetesen jólesett a siker, 11 előadás, mindannyiszor telt ház, ami alkalmanként 1200 embert jelent. Ilyen nagy létszámú közönség még nem tapsolt nekem... Jó érzés volt. Semlegesítette azt a mérhetetlenül nagy lámpalázat, amit minden fellépés előtt éreztem... Az igazán maradandó emlék, élmény azonban az a zárt és sok szempontból csodálatos cirkuszi világ, amit alkalmam volt egy kicsit belülről is megismerni... Csodálatos az ott élő, dolgozó emberek közvetlensége, segíteni akarása, összetartása... hogy csak egy példát mondjak, természetesen gyakorlás közben sokszor leestem - ez öt méter magasságot jelent -, de soha nem a földre, „véletlenül” mindig volt ott valaki, aki elkapott. Figyelnek egymásra, segítik egymást, közösen dolgoznak a minden esti sikerért, s örülnek is egymás sikerének... Én azt hiszem, nem ártana ezt egy kicsit eltanulnunk, behozni a színház falai közé...


Piskóthy Zsuzsa – Új Tükör, 1987. június




 

  Vissza