Kunsági, konok, büszke
- November elején egy este e-mailben kértem
művésznőtől interjút, s másnap reggel máris hívott egyeztetés végett. Ez azt
jelenti, hogy ennyire elfoglalt, vagy pedig szereti jó előre beosztani idejét?
- Úgy gondolom, ha egy rajongó, egy újságíró, vagy bárki a szakmából felkeres
engem, akkor kötelességem, hogy válaszoljak. Ez sajnos manapság kuriózum, pedig
egy teljesen normális
hozzáállásról van szó.
- Helyes az a következtetésem, hogy igyekszik szabadidejét autentikusan
kihasználni, s a legapróbb részletekig beosztani?
- Így van, életemben a harmóniára törekszem. Azt hiszem siker koronázta
törekvésemet. Nagyon sokat foglalkozom szüleimmel, nem feledve el azokat a régi
erkölcsi normákat, amelyek kiveszendőben vannak. A média azt sugallja: nem
fontos az idősek, a
szülők tisztelete, s a gyerekek szeretete. Maximálisan ellene mondok minden
ilyen ártó sugalmazásnak. A temetőben már késő azt mondani: "bocsánat, anya,
nagyon szerettelek,
csak nem volt időm megmondani."
- Olvastam: kislánykorában eléggé félrehúzódó, magának élő volt. Hogy lett ebből
mégis színészet?
- A "magának élés" azt jelenti, hogy már akkor is rengeteg dolgot csináltam:
zeneiskolába, angolra és sportolni jártam. Mindegyik iskolámat kitüntetéssel
végeztem. Ezt azért szoktam kihangsúlyozni, mert a mai ún. médiasztárok
előszeretettel emlegetik: minden iskolából kibuktak. Bizonyos újságok pedig azt
sugallják: nem muszáj tanulni, úgyis lehetsz sztár. Ez nem igaz, a tanulásnak
igenis nagyon sok haszna van. Vállalom: büszke vagyok arra, hogy kitűnő voltam,
s szerettem tanulni. Ezt értik visszahúzódás alatt. Szerettem a verseket,
megtanultam szépen, értelmesen beszélni, s ez vezetett a Kazinczy-díjhoz. Már
diákkoromban fontosnak tartottam a magyar nyelv ápolását, tanáraim pedig
szavalóversenyekre küldtek, s irodalmi színpadokon szerepeltem. Ez adta az
indíttatást a színészethez.
- Említette a sztárokat. Vannak Magyarországon a szó eredeti, nemes értelmében
sztárok, csillagok?
- Számomra azok a sztárok, akiket nem látunk a különböző bulvárlapokban és
kereskedelmi csatornákban, hanem vidéki színészként maximális hittel és a
színház szeretete miatt dolgoznak a színpadon, s kiváló előadásokat hoznak
létre. Kecskeméten annyira jó darabokat állítunk színpadra, hogy bizony jó előre
meg kell venni a jegyeket az érdeklődőknek. Többen megállítanak azzal, hogy
valahogy vigyem be őket az Úri murira, vagy a Windsori víg nőkre, s akár végig
állnák az előadást, csakhogy megnézhessék a produkciót. Azokat a produkciókat,
amiket nem a hamis, hanem a valódi sztárok hoznak létre.
- Tudtommal nem szívesen ad interjút, mert a mai lapok többsége a színész
magánéletére kíváncsi. Nem érzi elkeserítőnek, hogy egy színházról csak akkor
írnak, ha valós, vagy kreált botrány szaga veszi körül, a produkciókat pedig
inkább a szakmai lapok méltatják?
- A fővárosi lapokat nem érdekli az, hogy mi történik egy vidéki színházban,
vagy egy vidéki színésszel. Akkor biztos lejönnének, ha valami botrányba
keverednék, s zűrzavaros magánéletem lenne. Szerencsére már egyre több kollegám
elutasítja azt, hogy olyan interjút készítsenek vele, ahol nem a szakmai
kérdések vannak napirenden. Nézzünk meg egy bulvárlapot, s láthatjuk ugyanaz a
"sztár" szerepel lassan öt éve. Róla mindent tudunk, akkor is, ha semmi
értékeset nem tett le az asztalra. Szüleim három vastag dossziéban őrzik a rólam
szóló cikkeket, a velem készült interjúkat. A '90-es évek végéig tartott az a
"normális" időszak, amikor a színházról, életmódomról, a lovaglás szeretetéről
és a sportról kérdeztek. Magánélet nem került terítékre. Az utcán sokan
megszólítanak, s közlik: örülünk, hogy maga
nem olyan, akit elkábít a hamis csillogás, és nem vesz részt sztár-partikon.
Tudom: anyagilag ezzel sokat veszíthetek, de elveimből nem vagyok hajlandó
engedni.
- Kiskunfélegyházán született - magában hordozza a kunsági ember erejét is?
- Erősen. A kunsági ember konok, büszke, "magyarabb a magyarnál". Az utóbbi
kifejezés Móra Ferenctől származik. Az a gond, hogyha elmondok egy ilyen
mondatot, akkor azonnal nekem ugranak, s nacionalizmussal vádolnak. Miért baj,
ha valaki szereti hazáját, s boldog, mert Kiskunfélegyházán született?
- Lokálpatrióta?
- Nem tagadom. Számomra az Alföld és a Kunság nagyon sokat jelent.
- Ha jól számolok, elsőre felvették a Színművészetire. Segített valaki a
felkészülésben?
- Tizennégy éves koromban találkoztam Paál Istvánnal, legendás szegedi
rendezővel. Sajnos az ő neve is ismeretlen a fővárosi körökben, mint mindenkié,
aki értékeset alkotott. 1961-től 1974-ig a szegedi Egyetemi Színpad tagja,
1965-től művészeti vezetője is volt. 1967-1974 között a kaposvári Csiky Gergely
és a Szegedi Nemzeti Színházban is dolgozott különböző munkakörökben. Ezt
követően a szolnoki Szigligeti Színház rendezője, 1980-tól főrendezője volt.
Paál István az egyik versmondó versenyen a zsűri elnöke volt, s ettől kezdve egy
fantasztikus barátság vette kezdetét. Könyveket, verseket hozott nekem, s nagyon
sokat foglalkozott velem. Ő készített fel a felvételire. Egy érdekes adalék a
felvételimhez: a főiskola titkára, Tiszeker Lajos, aki 47 éve dolgozik a
Színművészetin, sokszor emlegeti, hogy pályafutása során csak egyszer látott
olyat, hogy valaki zsabós fehér blúzban, sötétszoknyában és copffal jött
felvételizni. Ilyen voltam, ennyire kislány...
- Ez megdöbbentette a felvételiztetőket?
- Nevettek… Bizonyára volt valami tisztaság bennem, ami miatt felvettek. Furát
mondok: nem kellett volna. Hiba volt. Annyira kislány voltam még akkor, a
szüleim védő szárnyai alatt nevelkedve, hogy még várni kellett volna egy-két
évet a főiskolával. Fogalmam sem volt: mit jelent a színház, s a budapesti lét.
Nem tudtam, hogy a színészetnek milyen kemény pszichés követelményei voltak.
- Nehéz volt megszokni a pesti létet?
- Nagyon. Nem voltam kellően felvértezve azzal az erővel, ami elengedhetetlen
ezen a pályán. Nagyon ártatlan és nagyon védtelen voltam, mikor bekerültem a
főiskolára. Elsőben én voltam a "csillagocska", de hamar elvesztettem
önbizalmamat, s nem volt, aki segítsen nekem. Senki nem mondta: hogyan
viselkedjek rendezőkkel, idősebb kolleganőkkel, s miképp reagálják különböző
rendezői instrukciókra. Tisztán, becsületesen megmondtam mindig a véleményemet,
s ez több galibát okozott.
- Színházi nyelvvel élve: fúrták?
- Igen. Pontosan azért, mert mindig igazat mondtam. Ezt a tulajdonságomat
otthonról hoztam. Azt tanultam: legyek szerény, becsületes, igazmondó. A
színháznál pedig muszáj kissé felvértezni magunkat a támadásokkal szemben. Ha
fiatal kollegákkal találkozom: segítek nekik, azért mert anno én is arra
vágytam, hogy legalább egy kollegám "fogja meg a kezem" és tanácsokat adjon arra
vonatkozólag: hogyan viselkedjem különböző helyzetekben. A főiskolán, néhány
kollegám - pejoratív értelemben – azt mondta rólam: túlzottan egészséges vagyok.
- Mit kell ezalatt érteni? Nem járt el bulikra?
- De, eljártam. Tisztán éltem, sportoltam, mosolyogtam s mindig jókedvem volt.
Mindenkit szerettem, s vágytam arra, hogy engem is kedveljenek - később tudtam
meg, hogy ez a pálya nem egészen erről szól.
- Említette a Kazinczy-díjat. Mit gondol, miért nehéz a gyerekeket rávenni arra,
hogy tisztán, szépen beszéljék anyanyelvüket?
- Óriási a felelőssége a médiának. Bekapcsolják a fiatalok a tv-t, s hallják az
ún. pótszavakat, míg a régi, szép magyar kifejezések teljesen kivesznek a
közbeszédből. Sajnos a szülők többségének nincs ideje foglalkozni a gyerekével.
Miért? Mindenki azért dolgozik, hogy életben tudjon maradni. Nem is elég egy
állás ahhoz, hogy egy család normálisan élhessen. Elismerem, sok szülőnek nincs
arra energiája, hogy tudatosan nevelje gyermekét, s megóvja az ártó hatásoktól.
Természetesen vannak ellenpéldák is.
- Az említett régi szavak megmaradásának egyik, ha nem a legfontosabb feltétele
az olvasás.
- Ez így van. A közelmúltban voltam vendégségben Balczó Andrásnál. Tizenhárom
gyermeke van, a legkisebb 9 éves. Fantasztikus harmóniában élnek, intelligensek,
műveltek - nincs a házban televízió. Az iskolában is csak kezdetben furcsállták
azt,
hogy nem nézik a mások által kedvelt műsorokat a Balczó-gyerekek. Tv-nézés
helyett kirándulnak, olvasnak, társasjátékot játszanak. Persze, nem a
tv-készülékkel van a gond, hanem a sugárzott műsorok szellemiségével. Régebben
magyar népmeséket, színházi közvetítéseket is lehetett nézni a tv-ben... Ma a
gyerek hazamegy a suliból délután öt órakor, mivel szülei dolgoznak, bekapcsolja
a készüléket, s bámulja a különböző beszélgetős
show-műsorokat. Így aztán elképesztő impulzusokat kap egy teljesen beteges és
abnormális világról.
- Kanyarodjunk vissza a főiskolás évekhez. Milyen osztályfőnök volt Kazimir
Károly?
- Kiváló. Azon tanárok egyike volt, aki minden óráját megtartotta, szerette az
osztályát és ragaszkodott tanítványaihoz. Előfordult, hogy anyagilag is
segítette őket. Ha látta, hogy valamelyik tanítványának nincs elég pénze,
leküldte a boltba valamiért, azzal: a visszajáróból vegyen élelmiszert, vagy
cigit magának. Később a Tháliában is mindig féltve, óvva dolgozott velünk. Ennek
a ragaszkodásnak hátránya is volt. Nem szívesen adott ki minket "idegen"
produkciókhoz. Féltékeny volt. Így bizonyos értelemben gátolta is indulásunkat.
Ugyan fantasztikus szerepekkel halmozott el minket, de nem engedte meg, hogy
máshol is kipróbáljuk magunkat.
-1981-ben diplomázott, majd rögtön a Thália Színházba került. Előfordult, hogy
havonta több, mint 30 előadásban vett részt. Nem érzi úgy, hogy kizsigerelték?
- Nem. A Kunságból hihetetlen energiákat hoztam magammal. Soha nem éreztem
magamat fáradtnak. Elmondhatom: eddig sem beteg, sem fáradt nem voltam
életemben. Senki nem hiszi el a koromat, s csodálkoznak: sportolok, lovagolok,
motorozok, autózok, s mellette dolgozok, s gondoskodom szeretteimről.
- Kazimir után jött Mikó István, akkor lett a színház neve Arizona. Akkor főleg
zenés szerepeket kapott?
- Játszottunk prózai darabokat is. A váltás azért történt, hogy maga a színház
megmaradjon. A társulat emelte ki a maga köréből Mikó Istvánt, remélve,
vezetésével nem fogunk elbukni. Sajnos így is elbuktunk.
- Majd jött Törőcsik a rövid életű Művész Színházával. Tudtommal nem csak
művésznőre, hanem az egész addigi társulatra nem volt szüksége az új
igazgatónak...
- Így van. Mi, akkori fiatalok úgy gondoltuk, megy az élet a maga útján, úgyis
hívni fognak valahova. Az idősebb kollegák viszont elképesztő helyzetbe
kerültek, s akkor senki nem emelte fel a szavát a társulat érdekében. Sem az
újságírók, sem a politikusok. Bizonyos emberek elhitették magukról, hogy ők
alkotják a színészi élcsapatot. Nem hiszek abban, hogy lenne ilyen társaság,
hiszen a színházi ízlés nagyon változó. Teljesen normális dolog, hogy valaki
rajong értem, míg más gyűlöli a színpadi munkámat. Butaság kijelenteni: "én
igazi művész vagyok, míg te nem vagy az."
- Szabadúszó lett. Mi az előnye ennek az állapotnak?
- Előnye: új kollegákkal, új szerepekkel találkozhattam. Az új kollegák pedig új
impulzusokat adnak, és új színekkel gazdagítják saját alakításomat is. Soha nem
voltam viszont olyan "telefonálós fajta", aki rácsörög adott igazgatókra,
mondván, hogy ráér, és szerepekért ácsingózik. Pedig kell, de képtelen vagyok
rá.
- Jól tudjuk, hogy a színpadi szerzők, drámaírók elég "mostohán bánnak" a
nőkkel. Egy Shakespeare-dráma eljátszásához kell kb. 10 színész, de csak 2-3
színésznő. Operetténekesnők pedig arról panaszkodnak, hogy egy bizonyos korban
kislány, primadonna szerepekkel már nem lehet, s nagymama, nagynéni
alakításokkal még nem lehet a publikum elé állni. Balogh Erika eddig mindig
alkatának, habitusának, életkorának megfelelő szerepeket kapott. Minek, vagy
kinek köszönhető ez?
- A kecskeméti színház igazgatójának, Bodolay Gézának, aki már akkor kiszemelt
magának, amikor még nem volt direktor. Megígérte: ha kinevezik egy színház
élére, akkor az elsők közt leszek, akit elhív magához, s végigkíséri szakmai
fejlődésemet úgy is, hogy életkoromnak és alkatomnak megfelelő szerepekkel lát
el. Betartotta ígéretét, s ennek köszönhető az a sok díj, amit 2005-től főleg
kecskeméti alakításaimért kaptam.
- Könnyen mondott igent a vidéki szerződésre? Egyszer, még szabadúszóként azt
nyilatkozta: már nem vagyok kezdő, hogy csapot-papot itt hagyjak.
- Nem volt egyszerű lecsábítani engem. Annyira elkeserített a régi Tháliások
elbocsátása, hogy nem akartam társulathoz szegődni. Úgy éreztem, annyira
igazságtalan az egész rendszer, hogy abba nem illek bele. Bodolay Géza nem adta
fel, addig kérlelt, míg igent mondtam. Nem bántam meg a döntést: rajongok a
kecskeméti színházért, a társulatért.
- Magyarország főváros-centrikussága miatt többen lenézik a vidéki színjátszást.
Mit lehet tenni az ilyen mentalitás ellen?
- Igazgatóm szerint nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk vidéknek. Szakmai siker
szempontjából felvehetjük a versenyt bármelyik budapesti színházzal. Le kell
jönni
Kecskemétre, meg kell nézni néhány előadásunkat, s aztán lehet ítélkezni.
- Mit talált Kecskeméten? Az sem lehet mindegy, hogy milyen közegben és kikkel
dolgozik.
- Olyan fiatal kollegákkal ismerkedtem meg, akik fillérekből hoznak létre
egy-egy produkciót. Ők éjt nappallá téve a színháznak élnek, úgy, hogy még
lehetőségük sincs arra, hogy egzisztenciálisan valahová eljussanak. Egy kezdő,
fiatal, vidéki színész számára - családi támogatás nélkül - csupán szép álom egy
lakás, és az otthonteremtés. A rossz anyagi helyzet ellenére igazi
barátságokról, jókedvről, összetartozásról, szellemi műhelyről lehet beszélni.
- Sokan fájlalják, hogy mostanában egyre ritkábban látni gazdag színvilágú,
pompás színpadokat, helyettük leegyszerűsített díszletekkel, jelmezekkel
találkozhatnak. Egy színésznek mindegy, hogy mi veszi körül a színpadon?
- Az igazi egyéniség, az igazi színész számára teljesen mindegy, hogy egy üres
szobában, vagy csodálatos környezetben játszik.. Anyagi okai is vannak a
leegyszerűsített díszleteknek. Tessék szponzorálni a színházat, hiszen egy
gazdag kiállítású előadásnak igen magas költségvonzata van. Szakmai részről is
meg kell közelíteni a kérdést. Nem hiszek már abban, hogy pl. Schiller Don
Carlosát az eredeti, archaikus szöveggel, korhű jelmezekben el lehetne játszani.
A régi, nagy, veretes drámákat fel kell valamivel frissíteni, mert hanem, akkor
éppen a klasszikus szöveget és a látványt követelő réteget nyomná el a nézőtéren
az álom.
- Egy ideig - amíg volt rá pénz - oktatott a Színház-és Filmművészeti Főiskolán,
mégpedig lovaglást. Mikor érezte úgy, hogy profi módjára ül a nyeregben?
- Ezt soha nem lehet érezni. Szerintem nincs olyan lovas, aki elmondhatja
magáról, hogy profi, mert minden verseny a ló egyéniségétől is függ.
- Igaz, hogy vívásban sem utolsó?
- Az alapok megvannak... Régebben az öttusának mindegyik ágát űztem. Futottam,
úsztam, lovagoltam, célbalőttem, vívtam, de sportbeli "tudományaimat" a
filmekben egyetlenegy magyar rendező sem használta ki.
- Depardieu Cyrano c. filmjében egy spanyol lovastisztet alakított. Ki kérte fel
erre a szerepre?
- A filmben a 70 spanyollovas között én voltam az egyetlen nő. Férjem, Pintér
Tamás, művésznevén Oroszlán, a kaszkadőrök doyenje volt a film akciórendezője.
Neki köszönhetem, hogy egy lipicai mén hátán szerepelhettem a Cyranóban.
- Egyre többet hallani, hogy egy művész ne politizáljon, hanem maradjon meg
szakmájában.
Október 23-ai szereplését az Astorianál politizálásnak tartja?
- Ennek a szereplésnek van egy előzménye. Rákay Philipp tavaly meghívott a
Fidesz győri kongresszusára műsort vezetni. Elvállaltam, s csupán konferálás
volt a feladatom. Semmilyen politikai hitvallás nem hangzott el tőlem, mégis a
győri kongresszust követően megfosztottak egy pesti főszereptől, pedig két éven
keresztül készült az adott darabra a rendező, s csak az én személyemben
gondolkodott. Idén az Astoriánál azért vállaltam el a háziasszonyi teendőket,
mert az volt a célom, hogy a magam művészi eszközeivel hozzájáruljak ahhoz, hogy
békésen ünnepeljük meg a forradalom győzelmének évfordulóját.
- Kecskeméten nem érte semmi kellemetlenség, hogy részt vett az említett
rendezvényen?
- Nem, sőt nagyon büszkék voltak rám. Azok pedig, akik a politikai "túloldalon"
állnak, nem tudtak szakmai hibát találni fellépésemben.
- Több, mint huszonöt éve van a pályán. Mi adja hozzá a hitet?
- A fiatalok, a gyerekek. Ők a darab elején persze hangoskodnak, mobiloznak, de
amikor megfogja őket a szó és a színház ereje, akkor csillogó szemekkel,
csendben nézik végig az előadást. A kecskeméti színháznak az egyik célja, hogy a
fiatalokat megismertesse a valódi értékekkel, és az örök igazságokkal.
Volt a színháznak egy rajongója, egy jászkarajenői református lelkész: Maczo
Zsolt Mihály, aki november 7-én, 34 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének.
Templomot építtetett, jótékonysági esteket és a fiataloknak színházlátogatásokat
szervezett. Egyike volt azon "névtelen" magyar kultúraközvetítő apostoloknak,
akik mindent megtesznek a hagyományok ápolásáért, a fiatalok neveléséért és az
értékek továbbadásáért. Az ő személye is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy
megtartsam hitemet a színházban és az igaz szó erejében.
Medveczky Attila, Magyar Fórum – 2007. november 29.