Vegyük nagyon komolyan


Színházban a néző azt veszi komolyan, amit a játszók komolyan vesznek. Ha ők nagyon úgy gondolják, hogy a Comédie Française-ben vagyunk, akkor ott vagyunk. Ha meg úgy gondolják igen erősen, hogy a Comédie Française a kecskeméti kamaraszínházban van, akkor az ott lesz.

Most Kecskeméten az Adrienne Lecouvreur szereplői Zsótér Sándor rendezővel együtt azt hiszem, azt hiszik, mind a két helyen vannak. És ezt nagyon komolyan veszik. Annyira, hogy Ambrus Mária ezúttal nem tervezett díszletet. A teremben négy oszlopon folytatódik az előtér lécburkolata. Hogy ez díszlet-e vagy adottság, nem tudhatom, hiszen ott máskor kulissza szokott lenni. Most mindössze néhány bőrfotel szolgál a társalgási jelenetekhez ülőalkalmatosságul, vagy éppen arra, hogy a játszók egymás játékát nézzék, és függönyök rejtenek újabb és újabb (lényegében ugyancsak üres) helyszíneket. A részben színházban játszódó darab során egyre beljebb hatolunk a játékba, azaz egyre közelebb jutunk a való élethez, illetve éppen fordítva, hiszen a külvilág a játéktér végében lévő emelvényen, a színpadon jelenik meg, az igazi dráma pedig nem ott, hanem a színházban zajlik le. Benedek Mari ruhái is mulatságosan keverik a darabon belül játszott darab, a Bajazid török jelmezeit a modern eleganciával.
Szóval Zsótér ezúttal vidáman mókázik Eugéne Scribe jól megcsinált darabjával. Például az elején, amikor Balogh Erika, úgy is mint Bouillon hercegnő azt mondja, hallom, jönnek, nyílik a terem valódi bejárata, és bekászálódik egy csapat későn érkező (vagy szándékosan késleltetett?) néző. A végén pedig, miközben Börcsök Enikő előadja a címszereplő nagy haldoklási jelenetét, föltornássza magát a hátsó színpadra, s miután meghal, lemegy a függöny, s amikor ismét fölmegy, a színésznő már áll, és fogadja a többiek tapsát. Ebben az ironikus-játékos keretben azonban mintha roppant komolyan vennék a mű minden szavát. Pedig hát a jól megcsinált darabot nyilván azért mondják annak, mert jobban van megcsinálva, mint amennyi az igazsága, azaz hatásmechanizmusa üresen jár, nem hordozza súlyos problémák terhét. Scribe darabjában Adrienne Lecouvreur, a Comédie Française ünnepelt színésznője politikai és szerelmi bonyodalmak szövevényébe keveredik, ugyanis beleszeret egy fiatal tisztbe, akiről nem tudja, hogy gróf, sőt éppen Kurland királyságára aspirál. Így aztán a naiv színésznő, aki igaz, tiszta érzésekből játszik, a hatalmasságok nagy és mocskos játékának áldozatává válik. A történet legfőbb érdeme, hogy alkalmat ad a frivol francia vígjátékok és a klasszikus tragédiák eszköztárának keverésére. A tragédia cinikus-szellemes társasági csevelyekből bontakozik ki.
Zsótér ezúttal azzal lep meg, hogy látszólag igen komolyan veszi az elmondott szöveget. Igaz, az elegáns társasági csevegésbe meg a drámai monológokba is keverednek itt-ott mai durvaságok, kiszólások, a fordító és dramaturg Ungár Júlia is gondoskodik arról, nehogy belefeledkezzünk az írás XIX., illetve a történet XVIII. századi múltjába. Különben tárgyilagosan lehűtött, fegyelmezetten visszafogott pszichológiai realizmust látunk. Balogh Erika kitűnően keveri ki egy játékos intrikusból és egy elszánt szenvedélyű nőstényből a hercegnő alakját, Makranczi Zalán szellemesen ironizálva adja Michonnet-t, az önfeláldozó kisembert, a játékmestert, aki rendes tag szeretne lenni, és a szerelmest, aki szerelemből föláldozza a szerelmét. Szarvas Attila pontos arányban vegyíti Sax grófjában a könnyen hevülő linket, a politikai-katonai kalandort a naiv szerelmessel, Fazakas Géza pedig a házi barát és besúgó szerepében kevés eredménnyel buzgólkodó abbét jeleníti meg árnyaltan. Börcsök Enikő természetesen csöndes kis naivának játssza a címszereplőt, a nagy drámai színésznőt. Alakítását remekül foglalja össze visszafogottan naturalisztikus haldoklási jelenete. Apró megszédülések, halk köhögések jelzik a biológiai romlást, minimális, de mélyen átélt mimika, halk, de mégis szenvedélyes beszéd szól a lélek vergődéséről. Közben egészen közel jön a nézőkhöz, könnyes szemmel, fájdalmas tekintettel hozzánk beszél egy darabig. Mintha valóban egy darab igazi életet, igaz érzést őrölt volna föl a színházi élet és az élet színháza.
A rendező ezúttal elhagyja az utóbbi években szorgosan alkalmazott külsőségeit, a színészek nem ülnek, nem állnak többet, mint amit a szöveg igényel, nem mondják a szöveget az értelmével éppen ellentétesen, mindössze az egész játékstílus mond ellent az egész darabnak. A mindenkori szöveget, az adott jelenetet komolyan vevő, hitelesítő játék az egész dráma ürességére gyújt derűs világosságot. De azt nagyon komolyan teszi. Úgyhogy a nézőtéren is komolyan kell vennünk.


(Zappe László, Népszabadság)







  Vissza