Vegyük nagyon komolyan
Színházban a néző azt veszi komolyan, amit a
játszók komolyan vesznek. Ha ők nagyon úgy gondolják, hogy a Comédie
Française-ben vagyunk, akkor ott vagyunk. Ha meg úgy gondolják igen erősen, hogy
a Comédie Française a kecskeméti kamaraszínházban van, akkor az ott lesz.
Most Kecskeméten az Adrienne Lecouvreur szereplői Zsótér Sándor rendezővel
együtt azt hiszem, azt hiszik, mind a két helyen vannak. És ezt nagyon komolyan
veszik. Annyira, hogy Ambrus Mária ezúttal nem tervezett díszletet. A teremben
négy oszlopon folytatódik az előtér lécburkolata. Hogy ez díszlet-e vagy
adottság, nem tudhatom, hiszen ott máskor kulissza szokott lenni. Most mindössze
néhány bőrfotel szolgál a társalgási jelenetekhez ülőalkalmatosságul, vagy éppen
arra, hogy a játszók egymás játékát nézzék, és függönyök rejtenek újabb és újabb
(lényegében ugyancsak üres) helyszíneket. A részben színházban játszódó darab
során egyre beljebb hatolunk a játékba, azaz egyre közelebb jutunk a való
élethez, illetve éppen fordítva, hiszen a külvilág a játéktér végében lévő
emelvényen, a színpadon jelenik meg, az igazi dráma pedig nem ott, hanem a
színházban zajlik le. Benedek Mari ruhái is mulatságosan keverik a darabon belül
játszott darab, a Bajazid török jelmezeit a modern eleganciával.
Szóval Zsótér ezúttal vidáman mókázik Eugéne Scribe jól megcsinált darabjával.
Például az elején, amikor Balogh Erika, úgy is mint Bouillon hercegnő azt
mondja, hallom, jönnek, nyílik a terem valódi bejárata, és bekászálódik egy
csapat későn érkező (vagy szándékosan késleltetett?) néző. A végén pedig,
miközben Börcsök Enikő előadja a címszereplő nagy haldoklási jelenetét,
föltornássza magát a hátsó színpadra, s miután meghal, lemegy a függöny, s
amikor ismét fölmegy, a színésznő már áll, és fogadja a többiek tapsát. Ebben az
ironikus-játékos keretben azonban mintha roppant komolyan vennék a mű minden
szavát. Pedig hát a jól megcsinált darabot nyilván azért mondják annak, mert
jobban van megcsinálva, mint amennyi az igazsága, azaz hatásmechanizmusa üresen
jár, nem hordozza súlyos problémák terhét. Scribe darabjában Adrienne Lecouvreur,
a Comédie Française ünnepelt színésznője politikai és szerelmi bonyodalmak
szövevényébe keveredik, ugyanis beleszeret egy fiatal tisztbe, akiről nem tudja,
hogy gróf, sőt éppen Kurland királyságára aspirál. Így aztán a naiv színésznő,
aki igaz, tiszta érzésekből játszik, a hatalmasságok nagy és mocskos játékának
áldozatává válik. A történet legfőbb érdeme, hogy alkalmat ad a frivol francia
vígjátékok és a klasszikus tragédiák eszköztárának keverésére. A tragédia
cinikus-szellemes társasági csevelyekből bontakozik ki.
Zsótér ezúttal azzal lep meg, hogy látszólag igen komolyan veszi az elmondott
szöveget. Igaz, az elegáns társasági csevegésbe meg a drámai monológokba is
keverednek itt-ott mai durvaságok, kiszólások, a fordító és dramaturg Ungár
Júlia is gondoskodik arról, nehogy belefeledkezzünk az írás XIX., illetve a
történet XVIII. századi múltjába. Különben tárgyilagosan lehűtött,
fegyelmezetten visszafogott pszichológiai realizmust látunk. Balogh Erika
kitűnően keveri ki egy játékos intrikusból és egy elszánt szenvedélyű nőstényből
a hercegnő alakját, Makranczi Zalán szellemesen ironizálva adja Michonnet-t,
az önfeláldozó kisembert, a játékmestert, aki rendes tag szeretne lenni, és a
szerelmest, aki szerelemből föláldozza a szerelmét. Szarvas Attila pontos
arányban vegyíti Sax grófjában a könnyen hevülő linket, a politikai-katonai
kalandort a naiv szerelmessel, Fazakas Géza pedig a házi barát és besúgó
szerepében kevés eredménnyel buzgólkodó abbét jeleníti meg árnyaltan. Börcsök
Enikő természetesen csöndes kis naivának játssza a címszereplőt, a nagy drámai
színésznőt. Alakítását remekül foglalja össze visszafogottan naturalisztikus
haldoklási jelenete. Apró megszédülések, halk köhögések jelzik a biológiai
romlást, minimális, de mélyen átélt mimika, halk, de mégis szenvedélyes beszéd
szól a lélek vergődéséről. Közben egészen közel jön a nézőkhöz, könnyes szemmel,
fájdalmas tekintettel hozzánk beszél egy darabig. Mintha valóban egy darab igazi
életet, igaz érzést őrölt volna föl a színházi élet és az élet színháza.
A rendező ezúttal elhagyja az utóbbi években szorgosan alkalmazott külsőségeit,
a színészek nem ülnek, nem állnak többet, mint amit a szöveg igényel, nem
mondják a szöveget az értelmével éppen ellentétesen, mindössze az egész
játékstílus mond ellent az egész darabnak. A mindenkori szöveget, az adott
jelenetet komolyan vevő, hitelesítő játék az egész dráma ürességére gyújt derűs
világosságot. De azt nagyon komolyan teszi. Úgyhogy a nézőtéren is komolyan kell
vennünk.
(Zappe László, Népszabadság)
Vissza