A kitartó munka gyümölcse
A színház akkor jó, ha minél többet
beszélnek róla
Balogh Erika sikert sikerre halmozott az elmúlt
egy évben. A kecskeméti Katona József Színház művésznője újabb két díjjal
gazdagodott – és mint mondja, övé még egy, a kollégái által alapított nem
hivatalos elismerés is: „az egy évad alatt legtöbb díjat kapó színész”
megtisztelő cím.
– Hogy érzed, mi volt a teljesítményedben az a plusz az előző évadban, ami
meghozta az elismeréseket?
– Épp’ a napokban hívott egykori osztálytársam, Kulka János, és hosszasan
gratulált a Jászai-díjhoz. Mit felelhettem volna erre? … Hiszen ő Kossuth-díjas
lett! Kazimir Károly, az osztályfőnökünk mondta, hogy hosszú távú ez a pálya. Én
a színikritikusok díja kapcsán megkérdeztem MGP-től, hogy közel 50 éves koromra
lettem egyszer csak ennyire jó színésznő? Mert ezt nem hiszem. Azt mondta, hogy
jókor találkoztam azokkal a rendezőkkel, akik kihozták belőlem, ami még bennem
szunnyadt. Egyrészt tehát beért az eddigi munkám, másrészt olyan emberekkel
találkoztam, akikre a szakma odafigyel. Mert azt tudomásul kell venni, hogy
csinálhatsz te bármit, ha a szakmai elit nem figyel oda az előadásokra, téged
sem vesznek észre. Zsótér Sándor és Alföldi Róbert előadásait pedig a kritikusok
– és mindenki más is – hihetetlen érdeklődéssel követik nyomon.
– Mitől kerül az ő munkájuk a figyelem középpontjába?
– A formai nyelvük, a képi világuk, a letisztult szövegük, a gondolatiságuk
miatt.
Ez nyilván sokszor nem működik sikeresen egy normál közönség felé, de hogy
figyelemre méltó lesz, az 100 százalék. Olyan színvonalat képviselnek, hogy
akkor is mindenki kíváncsi a munkájukra, ha az nem sikerül a legjobban. De
ugyanezt elmondhatjuk Bodolay Gézáról is. Soha egyetlen olyan előadást sem adott
ki a kezei közül, ami ne keltett volna bármiféle visszhangot – akár pozitívat,
akár negatívat. Egy színház pedig akkor jó, ha beszélnek róla. Ha nem jut
eszedbe semmi, csak mosolyogsz, tapsolsz, hazamész és elfelejted, amit láttál,
akkor nem éri meg. Kecskemétre egyébként nagyon nehezen jönnek le színházi
emberek, ami nagy fájdalmam. Szívesen látnék itt például filmrendezőket, hiszen
kiváló figurák vannak a társulatunkban.
– Gyakran fájlalja a színpadon gazdag színvilághoz, ékes beszédhez, pompához
szokott közönség a leegyszerűsített díszleteket, jelmezeket, a köznapival
összekacsintó szövegeket…
– Ez valamelyest kényszerhelyzet is, hiszen az a pénz, ami ma a színházra jut,
ennyire elegendő. De ettől függetlenül üres színpadon is működik egy előadás, ha
jó színészanyaggal dolgozol. A közönség felháborodása ilyenkor azért
igazságtalan, mert igazából nem tudják, és nem is értik, hogy ez mekkora
megtakarítást jelent az intézménynek. És a magyarországi jegyárakhoz mérten ezt
meg kell tenni… Mégis végig telt házas – sőt pótszékes – volt például a Don
Carlos, ami prózai előadásnál vidéken ritkaság. A mai világban pedig muszáj a
veretes drámákat valamivel felfrissíteni – klasszikus schilleri szöveget és
látványt követelő réteg aludna el először…
Havasi Renáta, Petőfi Népe, 2006. 04. 15.