A kitartó munka gyümölcse
A színház akkor jó, ha minél többet beszélnek róla



Balogh Erika sikert sikerre halmozott az elmúlt egy évben. A kecskeméti Katona József Színház művésznője újabb két díjjal gazdagodott – és mint mondja, övé még egy, a kollégái által alapított nem hivatalos elismerés is: „az egy évad alatt legtöbb díjat kapó színész” megtisztelő cím.

– Hogy érzed, mi volt a teljesítményedben az a plusz az előző évadban, ami meghozta az elismeréseket?
– Épp’ a napokban hívott egykori osztálytársam, Kulka János, és hosszasan gratulált a Jászai-díjhoz. Mit felelhettem volna erre? … Hiszen ő Kossuth-díjas lett! Kazimir Károly, az osztályfőnökünk mondta, hogy hosszú távú ez a pálya. Én a színikritikusok díja kapcsán megkérdeztem MGP-től, hogy közel 50 éves koromra lettem egyszer csak ennyire jó színésznő? Mert ezt nem hiszem. Azt mondta, hogy jókor találkoztam azokkal a rendezőkkel, akik kihozták belőlem, ami még bennem szunnyadt. Egyrészt tehát beért az eddigi munkám, másrészt olyan emberekkel találkoztam, akikre a szakma odafigyel. Mert azt tudomásul kell venni, hogy csinálhatsz te bármit, ha a szakmai elit nem figyel oda az előadásokra, téged sem vesznek észre. Zsótér Sándor és Alföldi Róbert előadásait pedig a kritikusok – és mindenki más is – hihetetlen érdeklődéssel követik nyomon.

– Mitől kerül az ő munkájuk a figyelem középpontjába?
– A formai nyelvük, a képi világuk, a letisztult szövegük, a gondolatiságuk miatt.
Ez nyilván sokszor nem működik sikeresen egy normál közönség felé, de hogy figyelemre méltó lesz, az 100 százalék. Olyan színvonalat képviselnek, hogy akkor is mindenki kíváncsi a munkájukra, ha az nem sikerül a legjobban. De ugyanezt elmondhatjuk Bodolay Gézáról is. Soha egyetlen olyan előadást sem adott ki a kezei közül, ami ne keltett volna bármiféle visszhangot – akár pozitívat, akár negatívat. Egy színház pedig akkor jó, ha beszélnek róla. Ha nem jut eszedbe semmi, csak mosolyogsz, tapsolsz, hazamész és elfelejted, amit láttál, akkor nem éri meg. Kecskemétre egyébként nagyon nehezen jönnek le színházi emberek, ami nagy fájdalmam. Szívesen látnék itt például filmrendezőket, hiszen kiváló figurák vannak a társulatunkban.

– Gyakran fájlalja a színpadon gazdag színvilághoz, ékes beszédhez, pompához szokott közönség a leegyszerűsített díszleteket, jelmezeket, a köznapival összekacsintó szövegeket…
– Ez valamelyest kényszerhelyzet is, hiszen az a pénz, ami ma a színházra jut, ennyire elegendő. De ettől függetlenül üres színpadon is működik egy előadás, ha jó színészanyaggal dolgozol. A közönség felháborodása ilyenkor azért igazságtalan, mert igazából nem tudják, és nem is értik, hogy ez mekkora megtakarítást jelent az intézménynek. És a magyarországi jegyárakhoz mérten ezt meg kell tenni… Mégis végig telt házas – sőt pótszékes – volt például a Don Carlos, ami prózai előadásnál vidéken ritkaság. A mai világban pedig muszáj a veretes drámákat valamivel felfrissíteni – klasszikus schilleri szöveget és látványt követelő réteg aludna el először…



Havasi Renáta, Petőfi Népe, 2006. 04. 15.



 

  Vissza