A kétszerkettő hite


Bodolaynál Don Juan nem Arisztotelészt olvas, hanem Mikes Kelement. „Vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok”, idézi nyomatékosan Kaszás Attila a nyitott könyv lapjai fölött a Törökországi leveleket. Ez csak részben rímel a Moliere-színmű címszereplőjének mondatára - ,,Az vagyok, aki voltam” -, amellyel Sganarelle tudomására hozza, hogy az apja előtt mutatott bűnbánat látszat, színlelés, valójában semmit sem változott. Don Juan éppen nem képmutató; a képmutató álcáját is a képmutatás - tágabb értelemben a világ - iránti megvetéséből veszi föl. Don Juan lényege, hogy az, aki, és a világ előtt vállalja önmagát.
Ebben áll a lázadása, szemben Sganarelle konformizmusával, aki azt mondja, hogy „ügybuzgóvá tett a félelem, megtapsolom azt, akitől hánynom kellene” (Petri György fordítása). A megállapítás az „istentelen” Don Juanra vonatkozik, de etikai tartalmától függetlenül az érdekei szerint elvtelen alkalmazkodót minősíti. Ettől különbözik Don Juan nonkonform, libertinus, szellemileg független gondolkodása, és amikor Bodolay a Mikes Kelemen-idézettel az önálló személyiségéhez ragaszkodó, arculatát, jellemét nem változtató, a kijelölt normák követését megtagadó kételkedőt nyomatékosítja Don Juanban, olyasmit művel, ami ma nem trendi. Ma az önfeladás, a jellemátszabás, a napraforgás a divatos életstratégia. A hit az Atyában, az Égben, bármiben, ami fölül van. Ezzel szemben Don Juan hite abban, hogy kétszer kettő négy, mint matematikai tökély - akár egy Bach-fúga - maga az esztétikai gyönyörűség. A tiszta elmével átlátható, tapasztalással ellenőrzött hittételek esztétikumát Moliere után háromszáz évvel Bertolt Brecht fogalmazza meg hasonló érvénnyel a Galilei életében, amikor kijelenti, hogy a háromszög szögeinek összege nem változtatható meg a hatalom igényei szerint, majd hozzáteszi: "Szépérzékemet sérti, ha világképemben a Vénusznak nincsenek fázisai."
Don Juan szépérzéke a nők tekintetében, ami a tapasztalás révén magunkévá tett dolgokat illeti, világnézeti, sőt filozófiai igénnyel lép föl. A Don Juan-i hódítás tisztán materiális alapon áll, kielégíthetetlensége a végső megismerés lehetetlenségéből táplálkozik. A Don Juan-i mentalitás paradoxona a vágy és a csömör dialektikája, ezért mutatható ki a jó színpadi Don Juanokban - így Kaszás Attiláéban is - a csábítás szenvedélye mellett egy adag keserű rezignáció. Kaszás hódítója elánnal veti bele magát az udvarlásba, de egy pillanatig meglepődik azon a spontán őszinteségen, amely rögtön szerelmi vallomásra is készteti, például a parasztlány Marinak. Ez abból a fölismerésből fakad, hogy Don Juan nem gazember, hanem természete rabja, és lázadása a világ ellen pusztán provokáció azokkal a normákkal szemben, amelyeket a világ válaszként ad az emberi természet igényeire. Mari például nem egy férfi, hanem egy nagyúr felesége akar lenni. Kaszás önkéntelen gúnnyal franciásan ejti a nevét, mintha Marie volna, sőt Don Juan névtévesztését kihasználva egyszer Annamarie-t mond -, szinte megérdemli az érzékeit fölajzó leckét, amely a rivális Bernadette megjelenését követő balhé végén a két lány erotikus összesimulásába torkollik, Don Juan rendezésében. (Magyar Éva és Horváth Erika szépen oldja meg a jelenetet.) Elvira pedig valósággal megnyugszik, amikor szexuális fölajzottságát vallási odaadásba fordíthatja. (Balogh Erika a fátyol alatt is fölhevíti, egybeizzítja a kétféle spannungot.)
Bodolay és Kaszás Don Juanja az ideológiát gúnyolja, nem az ideológia menedékébe kényszerített embert. A káromkodásra nem fogható koldust (Bori Tamás alakítja hiteles egyszerűséggel) csak vakbuzgóságával szembesíti, de pénzt ad neki, amit Moliere előír ugyan, általában mégsem így játsszák; Sganarelle-t pedig nem alázza meg a vacsoránál (holott Moliere ezt is előírja), ellenkezőleg, az asztalához ülteti. Ebből következik, hogy Epres Attila több mint nyomorúságos nyárspolgári szolga és kevesebb mint született megalkuvó; valahol a kettő között áll a senki földjén, egyszerre érez gazdája iránt rokon- és ellenszenvet, amit ebbe a páratlanul ambivalens fölkiáltásba sűrít: „Micsoda ember!” Cigarettára gyújtó „narrátorként” virtuózan bonyolítja bele Sganarelle-t erkölcsi közhelyeibe, amelyekből az önálló gondolkodásra képtelen átlagember szintjén nem lehet kiút.
Persze Bodolay Géza nem azért intellektuális rendező, hogy ne nehezítse meg a dolgunkat, ha előadásának minden részletét értelmezni akarjuk. Székely László építkezést tervezett díszletként, korabeli metszetet állított a háttérbe síkfelület-architektúrával, le-föl mozgó kőműveshíddal, vörös szőnyegkifutóval, oldalsó matt tükörfalakkal, létrákról kukkoló restaurátorokkal és berendezőkkel, mint személyzettel. A világot még „újítni kell”, mondja (talán) a színpadkép; az építkezési dorongokat kardként, a szögeket blaszfém stigmatizáló eszközként, az emelvényt fekvő keresztként lehet alkalmazni. A színpad tele van borosüvegekkel, amelyekből Sganarelle felváltva töltöget hedonista gazdájának, miközben intelmeit a dugóhúzó-emberkéhez intézi. A látvány Don Juan kontra többiek fekete-fehér dichotómiája - Jánoskuti Mária klasszicizáló vonalakat mai szabásúra egyszerűsítő ruhákat tervezett - további kontrasztot képez a Sex Pistols monumentális harsányságával, amely a kellő időben a modern apokalipszis hatását kelti. Bodolay szokása szerint túlkeretezi az előadást, elidegenítő elemként beépíti a mobiltelefonoknak szóló figyelmeztetést és Mnouchkine Moliere-filmjének részletét. Másrészt alkalmazkodik a társulati realitáshoz: erős szituációt teremt a Fricit játszó Szokolai Péter és főleg a Vasárnap urat finoman poentírozó Sirkó László köré, viszont igyekszik elfelejtkezni Elvira becsületparodista bátyjairól (az egyikről olyannyira, hogy ki is hagyja).
A játék enigmatikus főszereplője egy nagyobb és egy kisebb bazaltkocka, amely az ikonográfia szerint az utcai fölkelés jelképe. Sganarelle többször méregeti a kisebbiket, belevágja-e valamibe (vajon mibe?), de végül Don Juan az, aki gyöngéd hódolattal odarakja a parancsnok (vagy a saját) paradox emlékműve alá. Ez az emlékmű két alkalommal falloszian fölnyúló hasáboszlop (festékesvödörrel a tetején). A parancsnok nem jelenik meg, szövegét az Apa-Atya-Hatalom szentháromságát sötét hivatalnoköltönyben képviselő Rubold Ödön mondja kihangosítva az emeleti proszcéniumpáholyból. Dübörög a zene, Don Juan a döngve megnyíló fenékfalon át elhagyja „a világot jelentő deszkákat”, és beveti magát a színház mögötti szabad téren lobogó tisztítótűzbe. A páholyból lesegített felsőbbség a tapsrendben gálánsan megtapsolja a színésznőket. A világ sikeresen donjuantalanítva van.
Különben színház az egész.


(Koltai Tamás, Élet és Irodalom)



 

  Vissza