Hová a történet viszen
Nehéz ezekkel a nagy magyar drámai klasszikusokkal. Nehéz mindenekelőtt azért,
mert összesen hárman vannak, úgymint Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember
tragédiája, és mert nemcsak drámák, hanem drámatörténeti kötelezvények is,
rajtuk a nemzet súlya, ideológiák vigyázó tekintete, színházmegnyitó
díszelőadások politikai terhe. Nem irigylem a talonban tartott rendezőt, akinek
életműjutalomként (Várhegyi Attila szíves közlése) közülük kell választania a
nagy nemzeti reprezentációra jövő március idusán, a pusztán. S ha még csak
választani. De megfelelni is. Méltónak lenni a hagyománytisztelethez, mely e
tragikus triász színpadi működésképtelenségének előfeltétele.
Nézzük a Bánk bánt. Ha muszáj. A forradalom nálunk úgy kezdődött, hogy a darab
előadását félbehagyták. A lengyeleknél meg gyakran úgy - és abból -, hogy
valamelyik klasszikusukat végigjátszották. Ez lényeges különbség - színház
helyett vagy színházzal csinálni forradalmat. A színház tartalmi és formai
provokáció. A klasszikus akkor szólal meg, ha szembeszegül a saját hagyományával
és előadásának korával. Különben múzeum.
A Bánk bán idült klasszikus. Rossz idő jár rá. Sehol a láthatáron egy idegen
elnyomó, vérmes királyné, papucskirály, a hevítők és altatók se úgy működnek,
mint régen. Vannak viszont idegenszívűek - mint hallám -, meg lézengő ritterek,
meg bojóthiak, meg "görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó", szóval mindenféle
náció. Meg vannak, akikből "most a nemzeti / Rút gyűlölet, nem az igazság
beszél". ("Nacionalisták", mondaná ma Bánk a gyűlésben, ha hagynák neki
végigmondani.) Tudunk mi elnyomók nélkül is egymással veszekedni, gyűlölködni,
pártütni, van köztünk is nagy ember, ki "érthetetlenül beszéli / Kétféleképpen
gondolatjait", úgyhogy Katona drámája mégsem eljátszhatatlan.
Csak a koturnusából kell kiléptetni. Nosztalgiával emlékszem Mohácsi János
egykori mozgalmár-pamfletjére, mely Hogyan vagy partizán? címen Kaposváron
futott.
Bodolay Géza a Kecskeméti Katona József Színházban többszörös előjátékkal indít.
Ez szokása. Trikolórt vetít a kupolába, fellövi a nemzeti színeket. Más
sorrendben, hogy nehezebb legyen kitalálni. Szól az Erkel-opera, ritkán játszott
részlet, nem az elkoptatott sláger. Epres Attila mint Bárány Boldizsár, a jó
barát a páncélozott függöny előtt fölolvas egy Katona-levelet, nehezen
silabizálja a régies kifejezéseket, a szerző kortársa is, a miénk is, jelzi,
valahogy hidat kellene verni a kettő közé. Közben átmegy a színen Hegedűs
Zoltán, Bánk alakítója, megzavarja a felolvasást, mintha azt metakommunikálná,
hiába a magyarázkodás, ezt a dolgot nekik, a színészeknek kell megoldaniuk.
Bodolay, a rendező többszörös elidegenítő és rávezető gesztussal közli, milyen
nehéz helyzetben van. Ami igaz.
A királyné dombérozó mulatsága amolyan diszkóbuli, valamely metálhodályban,
amelyet kibéreltek e célra. (Nem is bánom, mindig tréfára fogtam, hogy a királyi
palota átjáróház, melynek legbelső termeibe szabad bejárása van Tiborc
parasztnak mint besurranó tolvajnak.) Kiürült borospalackok és szemét fölött áll
a bál, Ottó (Bori Tamás) vezeti az aranyifjak technótáncát, a német elnyomást
ezen a téren sikerült lerázni, angol a divat, az erősítők a nemzetközi
standardot nyomják. Gertrudis (Balogh Erika) egy személyben védnök és
bálkirálynő, Jánoskúti Márta estélyi kreációjában vonul láttatni, gorillák
kíséretében. Az ifjak diszkóruhájától elüt a bojóthiak világosszürke és a
magyarok mélyszürke öltönye: közhivatalnokok kétszólamú kórusa, palack borokkal
dekorálva. Petur (Őze Áron) garbópulóverben, fölhajtott gallérú zakóban
indulatos frakcióvezér. Epres Attila Tiborcként tér vissza, kezében nemzetiszín
bevásárlószatyor (lesz még ezért nemulass!), abba gyűjti a visszaváltandó üres
üvegeket (lopás ez egyáltalán?), állástalan értelmiségi, egy mai Bárány
Boldizsár, oly halkan és oly meggyőző erővel mondja el panaszát társalkodó
hangon, mint aki több értekező tanulmányt írt e tárgyban.
Van ebben valami igen jó. Fennhéjázó üresség, gagyi reprezentáció, uralkodó
elitek léha tobzódása, fröcskölődő társadalmi csoportok, egyszóval úgy, ahogy
vagyunk, mégpedig nem történelmi távlatban, hanem a megtapasztalt jelenben. S
hozzá az alvó közvélemény. Amikor Mikhál (Szívós Győző) csöndességre inti
Peturt, mondván, "beszélj hát egy kicsit alantabb / Hangon: az emberek néznek",
akkor Őze Áron fürkész indulattal közelebb lép a kivilágosodó nézőtérhez, és
ránk mordul Katona szavaival: "Kik? Hol?" Ott vagyunk, és mintha ott se volnánk.
A közönség csöndes apátiája mint kortünet. Talált.
A Székely László tervezte metálcsarnok nagyzoló gyertyacsilláraival, föl-le
járkáló diszkódíszlet fenékfalával, mely hol csak lábakat, hol kémlelő szemeket,
hol settenkedőket enged láttatni (néha egy elektromos gitárt is, a hozzá való
gitárossal, ki csöndes kommentárként a "Hazám, hazám..."-ot vagy a
Marseillaise-t hangicsálja), legújabb kori történelmi erőtér. Méltó tere egy
történelmi drámának, melynek előadásaiban jó ideje - tetszik vagy nem - Biberach
a pozitív hős. (Tanúsíthatom, a közönség írja át imígyen a darabot, mai magyar
fiatalok, lehet sopánkodni, de még jobb nem az "Ott van a haza, / Hol a haszon"
nemes példájával szolgálni nekik.)
Kecskeméten nem Biberach a pozitív hős - Szokolai Péter kisstílű kalandort
játszik nagyon rendesen -, hanem Bánk bán. Itt kezdődnek a rendező nehézségei.
Mert az ironikus légkörből a nagyurat ki kell menekítenie, hacsak nem akar
cinikus lenni, vagy nem akar paródiát. Nem akar. Hegedűs Zoltán nagykabátban,
borostásan, utazástól fáradtan nem értelmiségi politikus (ilyen már volt a
színpadon és van az életben), hanem indulattól fűtött mogorva ember. Helyzete
börtönébe van zárva, cselekvésképtelen, megy, hová a történet viszi. Gertrudis
dettó. Balogh Erika pontosan az a rendíthetetlen asszony, aki nem ronthatja el a
női politikus imázsát, nem adhat kegyelmet, fondorlatos, kétértelmű keménysége a
karizmája. Összecsapásuk a megszokott retorikai szinten zajlik, Katona
játéklehetőséget nem, csak szavakat adott a szájukba, melyeket még átírni sem
érdemes. (Illyés legitimálta az átírást, tőle tudjuk, hogy az eredeti
érthetetlen; Bodolay él is az írói szabadsággal.)
Danyi Judit mint Melinda, amíg teheti, normális fiatal nő a fehér ruhájában,
akinek udvarolnak. Hüse Csaba II. Endreként katonai külszolgálatból érkezik,
dramaturgiai funkciója kimerül az alkotmányosság fenntartásában. A második
részben Bodolayt cserbenhagyja a darab, de már az is nagy szó, hogy (mindössze)
két órán át nem klasszikust látunk, hanem valamit, amihez közünk van. Epilóg
zárja az előadást. Tiborc és föltehető élettársa, a játékban végig aktívan
részes hegedűművésznő magukhoz veszik Bánk félárváját. Egy rendes értelmiségi
családban, ahol öt gyerek éhezik, a hatodiknak is van hely.
(Koltai Tamás, Élet és Irodalom)