Hinni kell benne, és dolgozni érte!
Heti portré: Balogh Erika
színművész
Az internetes színházi fórumok állandó szereplője Balogh Erika. Színpadi
teljesítményét boncolgatják, és többnyire dicsérik a rajongók, akikről kiderül,
hogy a művésznő bennük látja a reményt a visszaútra. Mert az emberi értéket nem
határozhatja meg a pénz!
- 15 éven át, 1993-ig a Thália Színház tagja voltam. Amikor jött művészszínház,
egy pillanat alatt utcára került az egész társulat. 1998-ig szabadúszóként sokat
játszottam, de valamitől nagyon megkeseredtem, abba akartam hagyni. Bodolay
Gézának köszönettel tartozom, mert kitartóan hívott Kecskemétre. Hetekig járt a
nyakamra, visszaadta a pályába, kollégákba vetett hitemet.
- Az idei kecskeméti bemutatókon a kemény, érzéseit elrejtő nő szerepe talált
önre újra és újra. Beskatulyázták volna?
- Ez egy furcsa történet, mert a pályám kezdetén, hosszú évekig a kék szemű
hajas baba voltam. A tipikus bűbájos, jaj de szép, jaj de aranyos, és
egyszercsak hihetetlen keménnyé váltam. Nem skatulya ez. Koromhoz képest nagyon
jól találnak meg a szerepek. Az Adrienne című darab egyenesen isteni, imádom. De
hát Zsótérral dolgozni ajándék egy színész életében! Ma minden generáció, Béres
Ilától kezdve Makranczi Zalánig szinte rajongással beszél róla. Iszonyú nehéz a
próbafolyamat vele, mindenfajta önbizalmadat megkérdőjelezi a munka során.
Eljutsz oda, hogy biztos, hogy nem tudod megcsinálni, alkalmatlan vagy,
tehetségtelen. Mégis gyönyörű és eredményes lesz az egész. A közönség és a
kritika szereti, a POSZT-ra beválogatták, Budapesten őrjöngő siker, nekünk a
játék öröme.
- Igazi rajongói csapat veszi körül.
- Nagyon csodálkoztam, amikor fölbukkantak ezek a fiatal, főiskolás lányok, akik
rajonganak a színházért. Pécsváradon találkoztam velük először, ami nagyon
messze van a fővárostól, ők pedig csóró gyerekek, hiszen ösztöndíjból élnek. De
megvették a vonatjegyet, a színházjegyet, elintézték a szállást, és egy szóval
nem kértek segítséget. Egyszercsak megjelentek. Most a Vidéki Színházak
Találkozójának (VSZT) abszolút hősei, mert mindhárom előadásunkon tizenegynéhány
fővel ott ültek az első sorban. Májusban jönnek Kecskemétre is. Jó, hogy van
még, aki imádja a színházat, és semmiféle beteges rajongás nincs a háttérben.
- Ha már VSZT: van esélye a vidéken játszó színészeknek az előrelépésre?
- A vidéki színészek fizetése nagyon elmarad a fővárosi kollégákétól. El sem
tudom képzelni, hogyan lehet úgy kitörni, hogy közben önálló életet,
egzisztenciát indítsanak el. Amikor én kezdtem a pályát, még tudtam félrerakni
is. És a maiak sem herdálják a pénzt, nem dorbézolnak, csak elképesztők a vidéki
városok lehetőségei. De mégis csináljuk, és kedvvel csináljuk. Emellett muszáj
mindent megfogni, hiszen az ember gyerekeket nevel, házat szeretne. Persze
bizonyos erkölcsi normát azért be kell tartani. Megkérdezték például, hogy van-e
kifogásom az ellen, hogy a Jóban rosszban című sorozatban Michelle Wilddal közös
jelenetem legyen. Nem szerettem volna. Nem azért, mert valami problémám van az ő
munkájával. Az az ő dolga, de én színészekkel szeretek dolgozni. A
szinkronstúdióban is azokat a professzionálisan képzett embereket jó látni magam
körül, akik rengeteg időt, energiát, pénzt áldoztak erre, tanulták a
mesterséget. Az utcáról felbukkanó hirtelen naggyá váló sztárokban nem hiszek.
Ahogy Tolnay Klári mondta: ez egy hosszú távú pálya. Meg kell majd nézni ezeket
a kis sztárocskákat, hogy hol lesznek rövid idő múlva.
- Pedig a mindennapok ezt diktálják. Minden nap újabb hírességek születnek.
- A mostani erkölcsi lét is borzalmas. Fittyet hányunk az idősek, a nők
tiszteletére, szörnyű a közlekedési morálunk. Olyan elmebeteg dolgokat látni,
hogy néha nem hiszek a szememnek. Engem a szüleim másra tanítottak, és hiszem,
hogy van visszaút. Találkozom olyan fiatalokkal, akik reményt adnak erre. A
bankok által meghatározott hatalmi tébolynak, a reklámok által sugallt világnak
gátat kell szabni. A tudás legyen az alapja az emberi értéknek, ne a pénz. Hinni
kell ebben, és dolgozni érte!
2005. május 7.
Petőfi Népe