Határtalan álom - ébren
Hányszor álmodtam újra. Hányszor hánykolódtam
izzadtan, kimerülten, erőtlenül. Vergődtem tehetetlenül, kiszolgáltatottan.
Szabadulnék újra és újra a gondolattól, a sohasem felejthető fizikai-lelki
lemeztelenítés megaláztatásától. Az életerős férfi vad tekintetétől, ahogyan
térdel erőtlen combjaimon, s ahogyan két karomat a kékülésig szorítja...
Állatias ösztöneit az alkohol talán még jobban felszabadítja, erejét
megsokszorozza.
Az álom máskor és máshol folytatódik. Terhesség. Bizottság előtt ülsz
megalázottan, hazudozol, miért nem vállalod ezt az akaratod ellenére fogant
magzatot. Nem mondhatod el, hiszen úgysem értik, úgysem élhetik át helyetted.
Benned itt most egy gyilkost látnak, aki felelőtlenül „szeretkezett”, s
felelőtlenül kioltja egy leendő piciny emberi lény életét. Sumákolsz, a nehéz
anyagi körülményeidre hivatkozol, hímelsz-hámolsz. Már azt sem bánod, ha
elítélnek, csak eljuss innen az orvosig, s hogy biztosan tudjad, nem kell életet
adnod e „szerelem” gyümölcsének. Túl vagy rajta. Altatás nélkül. Mintha az
agyadban fogant volna, mintha ott is kaparnák... S nem tudod, fiú lenne-e vagy
lány, nem tudod, mi lenne a neve. És az álom visszatér. Megint és megint.
Nehezen halványul az „élmény”, lassan a „gyilkosság” felelőssége sem kísért...
Húsz év hosszú idő. S ahogy ülök a Karinthy Színházban, s nézem Az erőszak
határai című pszicho-krimit, előjönnek az emlékfoszlányok. Egyre erősebben,
egyre élesebben. Nézem Balogh Erika Marjorie-jét, s percről percre mind jobban
azonosulok vele. Belülről elönt a víz, fürdöm a saját izzadságomban, lihegve
kapkodok a levegő után, s egyre jobban előhívja belőlem a brutalitást. Meg
tudnám ölni, élve eltemetni. Szégyellem magam. Könyörtelenül várom, hogy
Marjorie meggyújtsa a kandallóban Rault, Kőszegi Ákost, aki méltó partnere. S
ahogy villog kezében a tőr, minden percben belém hasít az indulat, szúrd, vágd,
akár a micsodáját is - azt érdemli. „Mondd, hogy szeretsz. Mondd kedvesebben!” -
üvölti, miközben lába közé szorítja az éles kést. Hová lett az a borzalmasan
fölényes férfierő, az a határtalan erő-indulat, az a mindent legyőző, már-már
beteges közösülési vágy? S hiába cserélődnek fel a szerepek, hiába szabadult el
Marjorie megállíthatatlannak látszó indulata - vele vagyok. Azt veszem észre,
elfelejtem, hogy ez csupán játék. El, mert olyan életszerű, olyan hiteles és
annyira meggyőző, hogy elhiszem - éli, Kőszegivel együtt, a szerepet. Hogyan?
Ahogyan az megtörténhetett William Mastrosimone figuráival is. Balogh Erika
számomra ettől a szereptől és ettől a pillanattól kezdve a magyar színésznők
egyik legjobbikává vált.
Csorba – Pesti Műsor, 1995. május 4.