HÁBORÚ ÉS BÉKE
Megható redivivus tanúi lehettünk a Thália
Színházban. Ismét látható Tolsztoj monumentális műve, a Háború és béke. Annak
idején a Vígszínházban olyan megrendítően avatott be minket Tolsztoj
gondolatainak és Piscator színpadi látomásainak világába, hogy azt érezhettük:
ebben a látomásban egy új, más minőség született, egy különvélemény, egy
időszerű példázat a történelemben élő, a történelmi sorssal küzdő emberről.
Igazolva láttuk, amit Németh László Tolsztojról mondott: "Ennek a szokatlan,
brutálisnak ható írónak egy nagy szenvedélye volt, az igazság." S Piscator
módszere ezt a szenvedélyességet, őszinteséget, világosságot fordította át a
színpad nyelvére, megteremtvén az epikus dráma egyik mesterművét. Olyan érték
született Piscator keze nyomán, amelyet az is minősít, hogy feltámasztható.
Nem véletlenül fordult Tolsztoj felé. Nemcsak mondanivalókért, hanem a
gondolatot hordozni tudó, világtörténelmet kifejező hősei ért. Azokért a belső
drámai erőterekért, ami a
nagyeposzokat oly megunhatatlanná teszi. Megérezte Tolsztojban a mítosz emberivé
nemesíthető, megérinthető, belátható titokzatosságát és közeliségét.
Az orosz élet archetípusaiból épült ez a színpadi világ. Ebben a különös
találmányban, a piscatori világban a sorsszínpadon folyik a tizenkilencedik
század világtörténelmet alakító háborúja és békéje, a cselekményszínpadon
ugyanennek a személyiségekben zajló megfelelőit világítja át. Akaratok és
érzelmek dúlnak, családok, vetélytársak, szerelmesek, hősködők, ellenfelek és
barátok között - a ragaszkodás a saját sorshoz teszi teljessé még a nyersen
felvázolt színpadi létezést is. De Piscatornak van még egy ötlete: a meditáció,
a magányos vallomástétel. A nyilvános gyónás terében a gondolati színpadon
premier plánba állítja a szellemi arcot, megszervezi az ember magányos
szembenézését önmagával.
Kazimir Károlynak akkor ezzel sikerült egy stílust adaptálni. Láthattuk, a
színház természetes lélegzetvétele a stílusok létezése. Írói, színészi, rendezői
törekvések egyaránt bírhatnak ilyen – stílusoknak teret adó – erővel. A
világszínház természete, hogy mondanivalókat stílusokon keresztül közvetít.
Azért kell figyelni rájuk, mert a költőt hordozzák. Kazimir jól tudta ezt, s
most ezzel az előadással ismét utolérte, megmérte önmagát. Visszatért önmagához.
Bizonyítván, hogy megfelelő történelmi akusztikával fogalmazva ez a fajta
historizmus mindig érvénnyel tud megszólalni. Ezt érezzük az előadásban.
A rendező kikísérletezte – immáron évtizedeken át –, hogy ez a játékmód milyen
megszólalásmódot követel Nem egyszerűen alakítást, színpadi magatartást. Ahogy
Tolsztoj sem főszerepekben gondolkodik, hanem történelmi erőtereket ábrázol.
Kazimir is arra tör, hogy ez a megelevenedő eposzi szerkezet minden szereplőt
arra indítson, inspiráljon, hogy a neki kijelölt helyen maximálisan érvényre
juttassa a benne lélegző mondanivalót. Izzón és fényesen, érzelmi színességgel
és emberi szenvedéllyel. A nagy jellemek ezen a piscatori színpadon nem csupán
emberi példákat, hanem igazságokat jelentenek. Sajátos közelítésben, kihívó
fogalmazásban. A rendező ehhez a magatartáshoz kereste meg a legjobb
szereposztást és a legerőteljesebb színpadi létezésmódokat. Jó partnerekre
talált a szereplőkben.
A narrátor, Mécs Károly okos eleganciával közvetíti a nézőtér sugallatait és
segíti a szereplők helyzetbehozását. Kozák András (Andrej) életét a
történelemnek, a nemzeti sorsnak alárendelő ember tisztaságát, gyanútlanságát,
hitét, megrendüléseit - és erejét egyaránt megjeleníti. Pierre Bezuhov
szerepében Gálvölgyi Jánost láttuk. Merészség volt rábízni a szerepet. Mert van
némi távolság a szerep emberi tágassága és Gálvölgyi színészi adottságai között.
Neki meg kell küzdeni; gyötrődnie kell ezért a szerepért. Legyőzni belső
feszültségeit, hogy Pierre csetlés-botlása, magát kereső meditációi, válságai,
cselekedetei, szellemi váltásai elfogadhatók, meggyőzők, hitelesek legyenek. Az
öreg Bolkonszkij herceg: Nagy Attila. A szerep mindenestül, hangban, modorban
egyaránt az övé. Jó lenne, ha ezt ó is mind pontosan érezné. Mert a jellem
minden árnyalatát fel tudja mutatni. Ha ezt elhiszi, akkor nem lesz szüksége
arra, hogy erőltetett hangsúlyokkal, mozgással felerősítsen különcségeket.
Natasa szerepében Balogh Erika telitalálat. Az ő játékát is érlelni fogja az
idő, de most is zavartalanul élvezzük a lány kirobbanó természetességét, érzelmi
tombolását, játékosságát, gyermeki komolyságát. Tándor Lajos Tolsztoj
ideálképét megjelenítő Karatajev paraszt alakját fogalmazta meg visszafogottan,
nemes egyszerűséggel. Kutuzov szerepében Inke László a tőle megszokott drámai
erővel teremtette meg a jellem auráját. A kisebb szereplők jól illeszkedtek a
nagy történelmi látomás rendjébe. Mindenekelőtt Sütő Irén, S. Tóth József,
Zsurzs Katalin, Jani Ildikó, Incze József alakítását dicsérhetjük. Szinte Gábor
díszletei Nagy Károly világítástechnikai rendszerében különösen jól
érvényesülnek. Székely Piroska jelmezei, Prokopiusz Imre kísérőzenéje hatásossá
teszi a produkciót.
(Illés Jenő – Film, Színház, Muzsika)