Háború és béke
A bemutató közönsége az előadás végén viharos
tapssal jutalmazta a produkciót, és lelkesen szólította színpadra a rendezőt.
Bemutató előtt (a rendező kommentárja)
A kérdés, hogy mi a koncepcióm, a Háború és békét illetően természetesen jogos.
De ugyanilyen jogosnak tartom a válaszomat is, azt, hogy a Háború és békét
illetően nekem nincs koncepcióm. Hangsúlyozom, hogy nekem. Csak Tolsztojnak és
Piscatornak. Nekik van koncepciójuk, és az olyan mély és annyira gazdag,
valamint szabatos, hogy tiszta lelkiismerettel rábízhatja magát egy rendező is.
A Háború és béke nem szorul rá, hogy felfedezze benne a remekművet bárki, még
egy felfedező kedvű és típusú rendező sem. Azt sem lehet mondani, hogy ma
aktuálisabb, mert mindig az. Mindig aktuálisabb lett, mint korábban volt. A
háború mindig komolyabb lett, a második világháborúban ötvenötmillió ember halt
meg, de egy harmadik világháború a mi termonukleáris korunkban már az egész
emberiséget, a teljes életet is megsemmisíthetné. Azt se felejtsük el, hogy
Tolsztoj regénye két hatalmas sorsprobléma, a háború és a béke mellett, szól egy
harmadik hatalmas sorsproblémáról is: a világirodalom egyik leggyönyörűbb
szerelmét mintázza meg. Mindez már az egész élet. Ha ennek csak körvonalait is
fel tudja mutatni közönségének a színház, azt sugallva, hogy klasszikusokba
érdemes belenézni, mint tükörbe: a színház ilyenkor felemelheti a fejét, hiszen
hivatását teljesíti. Tudomásul kell venni, hogy emberi szóra éhes a közönség.
Bemutató után (a kritikus kommentárja)
Kazimir nemcsak a fenti nyilatkozatában, hanem a Thália Színház mostani
előadásában is, utóbbiban persze áttételesen, elhallgatja, hogy negyedszázaddal
ezelőtt, egyszer már közel engedte magához a Háború és békét, akkor a
Vígszínházban. Nem akar emlékeket ébreszteni, sem saját magában, sem másokban.
Pedig az az előadás felejthetetlen, és arra is jó, hogy egy rendezői életmű
világosabb megértésében segítségünkre legyen.
A Piscator-féle feldolgozás akkori színpadra vitele, a narrátor és a szereplők
közötti elmés beszélgetésekkel, a cselekmény filmszerű pergetésével, a
helyszínek montázsszerű váltakozásával, de magának a színpadnak is három
játéktérre való tagolásával stb.: stiláris megújulásnak számított a magyar
színjátszásban. Ezen az úton haladva lépett egyre előrébb Kazimir a saját
stílusújításának kialakításában, aztán már, 1961 óta, mint a Thália Színház
művészeti vezetője és főrendezője, majd pedig igazgatója.
A mostani Tolsztoj-rendezésben szinte minden benne van, amit nagyívű pályája
során, mint eredményt, elért, és mint megújítást, kitalált. Mégis, ez egy
egészen más Kazimir, mint a korábbi bármelyik is. A totalitárius Kazimir van
jelen a színpadon ebben a rendezésében, de a teljesen leegyszerűsödő, ami nem
egyhangúságot jelent, hanem olyan kikristályosodást, melyben minden
csillogásnak, sőt, még a csillámlásoknak is jelentősége van a lényeg
kimunkálásához és megmutatásához vezető további úton.
Másként nem is lehet közelíteni, közeledni Tolsztojhoz, ha a találkozásnak
valamelyes reményét is táplálja magában az ember (a rendező). Eligazodni a báli
keringő és a harctéri kavargás között, az emberi nagyszerűség és a kisszerű
embertelenség között, a lélek mélységei és a szándékok magasságossága között: a
meggyőző egyszerűség, a kíméletlen igazságérzet, és a mindenre való - és valló -
érzékenység nélkül képtelenség. Ha viszont mindez rendelkezésre áll, akkor a
tolsztoji érvényesség átívelhet a regénybeli 1805-1812 közötti időből a mába, és
az ugyancsak a regénybeli Európa Rajnától Kis-Mitiscsiig terjedő helyszínéből
Közép-Kelet-Európába.
Itt most színházban érezheti magát az ember.
Visszatérve Kazimirra, kiemelhető, hogy három hajdani színművészeti főiskolás
tanítványa játszik most három főbb szerepet. Ez is hozzátartozik az egyre
kiteljesedő életműhöz.
Gálvölgyi Jánostól olyan Bezuhov grófot látunk, hogy meggyőződhetünk: a magyar
színjátszás egyik nagy formátumú színészegyénisége bontakozik ki, szerepről
szerepre, előttünk. A sikeres Bezuhov-szerepben már olyan összetett jellemet
kell a mélységekből a felszínre hoznia a mai közönség szeme láttára, hogy ahhoz,
egy különleges érzékenységű és gazdag kifejező erejű modern színész egyéniségre
van szükség.
Natasa szerepében Balogh Erika már-már a reveláció erejével hat:
megdöbbentően és elragadtatóan vibrál meghatódásaiban, tudatosságában és
tudatlanságaiban.
Mikó István nem tesz semmit a Napóleon-szerephez, de ereje van hozzá, hogy
semmit el se vegyen belőle.
Nemcsak hármójuk neve írható a sikerlistára, ez viszont a színház társulatának
további gazdagságára vall, mely a rendezőben a színészvezetés mellett a
színházvezetőt is dicséri.
Kozák András, mint Andrej Bolkonszkij herceg, markáns hősformálással villantja
fel a katonaéletre termett férfiú - valóságból élesen kihasított - vonásait. Az
apja szerepében Nagy Attila nemcsak hanggal, hanem robusztus játékkal is betölti
a színpadot. Ellenpontozása egy grófi anya szerepében Sütő Irén, aki ha kell,
némán is viselni tudja méltóságát. A Kutuzovként csak fel-feltűnő Inke László,
mintha kimerevített filmkockát látnánk, rögzíteni tudja magát emlékezetünkben.
Mindvégig jelen van a színen Mécs Károly, aki meséli, s időnkint kommentálja a
történetet: korrekt, ahogyan előrelendíti a történést, áthidalja a szükségképpen
elhagyott időszakokat, mert ő a múlt is, a jelen is.
Mintha mi lennénk ott, a színpadon. De a valóság más. A rendező érezteti velünk,
hogy a mi helyünk itt van, a nézőtéren. Meg az életben, melyet fenyeget a
világégés, biztonságossá tehet a megbékélés, megédesíthet a szerelem. Naggyá
növelhet embervoltunk - tolsztoji ihletésű, de modern fogantatású - teljessége.
Simon Gy. Ferenc