Érzelmek, sallangok nélkül
Eugène
Scribe: Adrienne
Bah! E korunkra már kiveszett indulatszóval
nyomatékosítja türelmetlenségét Bouillon hercegnő, aki társasági pletykákra
éhes. Kisvártatva egy látogatás okáról napjaink durvább szóhasználatával
tudakozódik, vagyis: mi a f…-t akar? Éppen csak elkezdődött, és máris
szembeszökő, hogy e színjáték több mint másfél évszázadot ível át. Sőt! A
történet 1730-ban zajlik, amikor Adrienne Lecouvreur uralkodott a Comédie
Française színpadán. Csaknem százhúsz esztendő múltán tette címszereplőjévé e
tragikát Eugène Scribe, a termékeny darabszerző Ernest Legouvé közreműködésével.
Amikor pedig Ungár Júlia lefordította és gondozta az opuszt, hogy Zsótér Sándor
kamaraszínpadra vigye a kecskeméti társulattal, olyan szövegkönyvet készített,
amely távoli pólusok között emel hidat. S e távolságot csöppet sem kívánja
elleplezni.
Ahogy a látvány sem. Első tekintetre Ambrus Mária díszlete lehet szalon vagy
színházi foyer. Mindkettő, és még egyéb. Vannak oszlopok, drapériák, amelyek a
múltra intenek. Bőrfotelok, fémvázas asztalka, egyszerű székek, amelyek pedig a
jelenre. De nehogy kizárólagosnak vegyük a kapcsolódást bármelyik korhoz, a
falikarok egyik oldalt felfelé, másik oldalt lefelé tartják burájukat. És ne
kötődjünk túlságosan a színházi miliőhöz sem. Amikor a szín mélyén széthúzódik a
függöny, emelt dobogót látunk, szintén bőrülésekkel, de nem feltétlenül
színpadot. Csak afféle pódiumot, mint amilyenre máskor is ültette már színészeit
e rendező. Akikre ezúttal csak részint adott teátrálisan hatásos, eleven
színekkel harsogó kosztümöket Benedek Mari. Leggyakrabban rafinált kivágású,
rövid, fekete ruhákat visel a hercegnő, elegáns, hosszú estélyiket a színésznő,
a férfiak pedig sportos vagy hagyományosabb szabású öltönyöket.
A legtávolabb egymástól a színi história és az a stílus van, amellyel előadják e
romantikus érzelmekkel és ármányos fordulatokkal teli művet. S éppen ez a
különbözőség szítja az érdeklődés feszültségét. Valójában száguld a cselekmény,
amely az ébredő vonzalomtól számos félreértésen keresztül a tragédiáig sodorja
Adrienne Lecouvreurt, miközben semmilyen túlzásra nem ragadtatja magát a játék.
De legalább a Pentheszileia óta sejteni lehetett, hogy Zsótér Sándor utóbbi
statikus rendezéseit lassacskán mozgalmasabbakra váltja. Mértékkel teszi,
persze. Most is gyakran úgy társalkodnak a személyek, hogy alig tekintenek
egymásra. A visszafogott mozdulatok, gesztusok, illetve partneri kapcsolatok
arra sarkallják a színészeket, hogy minél tisztábban, koncentráltabban, a
lényeget kifejezően szóljanak. Amivel nagyrészt meg is birkóznak.
Annál hangsúlyosabb, ha egyszer csak hevesebb a játék. Mint amikor vetélytársat
gyanítva „tombol” a hercegnő, akit különben tartózkodóan kezelt szenvedélyekkel,
féltékenységgel, bosszúszomjjal, a női természet meggyőző ismeretével alakít
Balogh Erika. Vagy mint amikor élénken meséli egy haditettét Maurice de Saxe,
akit pedig Szarvas Attila kamaszos gátlásokkal és férfias vágyakkal egyaránt
jellemez. De az általános „understatement” ellenpontjának tetszik gyakorta
Michonnet érzelmi nyughatatlansága, színházi tettrekészsége is, amellyel
Makranczi Zalán ad rokonszenves karaktert a reménytelenül szerelmes társulati
mindenesnek. Nem utolsó sorban Adrienne halála, a mérgezés görcseit mindinkább
láttató „koreográfia” kap rendkívüli nyomatékot. Börcsök Enikő játékában nincs
semmi szentimentalizmus, panaszos életvágy, sokkalta inkább szigorú ítélkezés az
értelmetlen halál küszöbén.
Jelentős az a munka, amelyet Zsótér Sándor végez. Nem véletlen, hogy ebben az
Adrienne-t játszó Börcsök Enikő úgyszólván a szövetségese. Most is, amikor
alkatilag távolabb áll a szerepétől, mint ideális volna. (Tudjuk, Zsótér Sándor
színházában akár a nemek, az életkorok is felcserélődhetnek, de ezúttal úgy
választott szereplőket, hogy külsejükben is elhitetően képviseljék a kikapós
dámát, a hódító hőst, s a többieket. Miért volna kivétel a színpad ünnepelt
királynője?) Börcsök Enikő jó ideje minden sallang nélkül, végtelen
egyszerűséggel szólaltatja meg feladatait. Miközben sokan vannak olyanok, akik
rendezői buzdításra vagy tulajdon ambíciójukból úgy értelmezik a
természetességet, hogy a mai nyegleséget, az újabb generációk beszédének kihívó
pongyolaságait s akár a médiában divatozó ritmikai „leleményeket” mímelik. Itt
ez senkinek sem jut eszébe. Nem a mai külszínt mutatják, hanem azt, ami
évszázadokon keresztül érvényes. Önös érdekű magatartásokat igaz érzelmek
ellenében.
(Zsöllye)