A nagy daráló a Merlinben
Bedarál a gépezet, és nem sok marad belőled, mondja a klasszikus Schiller és a
manapság oly divatos kortárs, Roland Schimmelpfennig egyaránt. Egyikük a hatalom
gépezetéről beszél, másikuk a hétköznapok taposómalmáról. Schiller veretes
mondatokban, hosszú jelenetekben, ráérősen közli mondandóját, Schimmelpfennig
már-már klipes gyorsasággal sorjázó életképekben, hangsúlyozottan egyszerű
mondatokban. A két szerző közt eltelt időben ennyit változott, ha úgy tetszik,
ennyit romlott a világ. Az azonban változatlan, hogy az egyéniséget megpróbálják
legyűrni, sőt, hogy modern korunkban egyszerűsödjön a helyzet, ma már eleve ki
sem alakul az egyéniség. Tömegemberek flangálnak az utcán Berlin, Greifswalder
Strasse című darabban. Attól válnak érdekessé, hogy egyiküknek felteszik a
kérdést, mit tenne, ha már csak huszonnégy órája maradna. Ettől aztán lesz
lótás-futás, szereplők garmadája árad a deszkákra. A színészek több alak bőrébe
is bújnak, Földi Andrea jelmeztervező kiélheti átváltoztatóképességét. Bodolay
Géza rendező pedig imádja, ha karikaturisztikus fazonok tömkelege tobzódik a
színpadon. Egész díszszemlét vonultat föl belőlük. Ötletbörzét mutat be,
vetítéssel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Megrendülés, különösebb mögöttes
tartalom nincs, de tulajdonképpen kellemes az este a kecskeméti Katona József
Színház Merlin Színházban tartott vendégjátékán. Ha már bekerültünk a darálóba,
legalább nevetgéljünk rajta.
A Don Carlos tempótlanabb, hosszadalmasabb, kidolgozatlanabb produkció. Alföldi
Róbert ritkán rendez álmosítót, ezúttal sikerült. Pedig már állított remekül
színpadra Schillert is, a Haramiák a Budapesti Kamaraszínházban szertelen, vad
és elementáris volt, igaz, a Stuart Mária már vontatottabbra sikeredett a Pesti
Színházban. Ezúttal pedig a kecskemétiek előadásában túl sok a finom
kimunkáltságot, a színészi sokszínűséget helyettesítő kiabálás és rohangálás.
Gyakran hangerő igyekszik pótolni a drámai erőt, túlmozgás a feszültséget.
Vannak sejtelmes fények, van meztelenség és van színészi vehemencia. Az
energiákat nem spórolják ki az előadásból, csak az árnyalatok, az aprólékos
cizelláltság hibádzik. Lehet, hogy ezt is elsodorta a nagy, mindent maga alá
söprő hatalmi gépezet. Kőszegi Ákos olyan II. Fülöpöt játszik, aki beleroskad az
uralkodás terhébe. Makranczi Zalán kamaszos hevületű, szeretetsóvár Don Carlos.
Kedvek Richárd visszafojtott indulatú Posa márki. Balogh Erika Eboli
hercegnőjében viszont nagyon is ég a tűz, hangulatváltásai nehezen kiismerhetővé
teszik. Ez a dupla-, sőt sokfenekűség nem jelenik meg kellő rejtélyességgel
a kecskemétiek előadásában. Amit így is hosszasan ünnepel a közönség.
Bóta Gábor –
Magyar Hírlap, 2006.
április 14.
Vissza