Egy szabad ember
Don Carlos – Kecskemét
Thália Színház, április 10.


"Ember önnek / Csak használatra kell már, semmi másra, / S éppoly kevéssé élhet önmagáért, / Akár a szem, a fül. A koronáért / Van csak a világon. Abban süllyed el / Tulajdon lénye és akaratának / Fennkölt joga. Növénnyé aljasult / A szellem." Ezt Posa márki, "az eljövendők polgára" mondja II. Fülöpnek, a hatalmába beleittasult és szemlátomást összeomlóban lévő vezérnek. Posa Carlosra, a romantikus ifjú hősre "tesz", és nemcsak a világról alkotott idealista eszményei okán, hanem mert igazán és szenvedélyesen szerelmes belé. Alföldi Róbert Kecskeméten rendezte meg Schiller Don Carlosát, amelyet a választások első fordulója utáni estén a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Találkozóján láthatott a budapesti közönség; és láthatta azt is, ahogy a vezér, azaz a király körül a forgóra föllép, majd egy forduló után lelép az udvar.
A nagyszínpadon egyébként kamarajátéktér van: Kentaur rozsdásnak látszó, tologatható ketrecei, ha kell, szűk teret produkálnak. Ez a Schiller-dráma minden vonulatát összepréseli és fölhangosítja - a szerelmi és féltékenységi bonyodalom mégiscsak komplementer teátrális elem az apa-fiú konfliktust átható hatalmi meccs és birodalmi mámor mellett.
Mert II. Fülöp Alba herceget akarja Flandriába küldeni - a vérfürdő és kegyetlen megszállás részleteiről a történelemkönyvekből tájékozódhatunk -, a fiú, Carlos viszont maga szeretne menni, és nemcsak azért, mert emberségesebb ember lévén szánja a megszálltakat; nem is csak azért, mert szeretne végre leválni a szeretetlen papáról; hanem leginkább azért, mert olyan szerelmes a mostohaanyjába, Erzsébetbe, hogy - ha nem kerülhet hozzá mindenkinél közelebb, márpedig nem kerülhet, akkor - mindenkinél távolabb szeretne kerülni tőle.
Alföldi számos ötletet épített bele az előadásba; úgy működnek ezek, mint mély vízben a pillérek: csak rájuk kellene lépni. Ilyen a szabott ritmusban hallható mikroport, a piros, illetve fehér fényű elemlámpa, az egyetlen bútordarab, a tonettszék - és akad még jó néhány. Az már a koncepció része, hogy nemcsak a Főinkvizítor, hanem Posa márki is vak (igaz, a Főinkvizítor vaksága nemigen mutatkozik, hiszen csak áll az egyik ketrec tetején). Az is, hogy Erzsébet mindvégig - értsd: mindvégig - nyilvánvalóvá teszi, hogy viszontszereti a mostohafiát. Az is, hogy Carlos tehetetlen, ám forró barátsággal szereti a szerelmes Posát. Az is, hogy Fülöp király egy tiszta pillanatában rálát udvaroncai silányságára - és közvetve önnön tragikus vétségére is (egyáltalán: van tiszta pillanata!). És az is, hogy a személyiség belső szabadságát áhító Eboli saját súlyos drámája révén rádöbben rabságára - és szinte maga méri magára a halált, amikor Domingo atya késébe fut.
Don Carlos: a szabad ember - bármennyire kötik és szabályozzák az udvari regulák és saját szenvedélyei. Körötte pedig mindenki rab.
A színészi alakítások egyenként és olykor önmagukon belül is egyenetlenek. Két igazán erős szerepformálás van: Makranczi Zalán Carlosa és Balogh Erika Ebolija. Makranczi a mai színészi felhozatalban igazi ritkaság: romantikus hős, ráadásul nemcsak kívül, hanem belül is; ilyent írt a Schiller. Ugyanakkor igazán modern (ezt is Schiller írta): ilyen alakokkal teli van a város, nem eléggé, teszem hozzá. Makranczi jó a lángolásban, jó az összecsapásban, jó az állhatatosságban - és jó, amikor Fülöp és a Főinkvizítor alkudozása alatt csak rója a köreit fáradhatatlanul. Szabad ember, mondom.
Balogh Erika Ebolija - nyilván nem véletlenül - a vele való közös jelenetben izzik föl, aztán úgy marad. Szenvedélyes és szenvedélyvezérelt asszony, ez utóbbi az ő tragikus vétsége. Balogh Erika szinte demonstratívan mutatja meg a nő lelkiállapotának a változását, amikor Ebolija rádöbben, hogy Carlos nem őt szereti: szép ív ez, pontos lélektani rajzolat.
Kőszegi Ákos Fülöp királya igazi triplázás a darabban: hajdanán Carlost, később Posát játszotta a színész, mert adottságai kétségkívül hajlamosítják a romantikus szerepekre. Ebben az előadásban az Erzsébettel való nagyjelenetében - amikor az asszony mellesleg a megrendüléstől elvetéli gyermeküket - a legjobb, de a Carlosszal való összecsapásban is hiteles. Ha egyedül marad, akkor rátesz egy lapáttal a romantikus klisékre: monumentálist akar mutatni, de csak teátrális lesz.
És számos szereplőt alig érteni: rosszul beszélnek, rosszul intonálnak, rosszul gazdálkodnak hangjuk erejével. Ezen túl is kár Alba herceg jelentéktelenségéért, Domingo atya egysíkúságáért, az elején fölléptetett hercegnők eltüntetéséért. Posa márki szerepében Kedvek Richárd belevész a vakságba; Kéner Gabriella Erzsébet királynője pedig eléggé üres forma mindössze (bár a mániákus mosdási jelenet tartalmat is mutat).
A Schiller-dráma erényeit meggyőzően mutató rendezés a színészi deficit miatt kevésbé meggyőző előadást eredményezett. Illetve nem is a meggyőzésben volt hiány, hiszen a rendezés hangsúlyai és eszközei igazán mutatják magukat - maguktól mintegy. Carlos és Eboli "elvitte a tejfölt".

Csáki Judit – Magyar Narancs, 2006. április 20.
 

 Vissza