Aki idealista, az vak
A Fülöp király és Posa márki között zajló monumentális beszélgetés közben
(Schillernél minden monumentális, elsősorban maga a dráma, ha teljes
terjedelmében játszanák, hajnali négyig eltartana, a szóban forgó kiadós
dialógus tizennyolc nyomtatott könyvoldalt tesz ki Vas István veretes
fordításában, a dramaturg Vörös Róbert, ahogy az egész darabot, ezt is alaposan
meghúzta, ettől még a beszélgetés -legalábbis tartalmát tekintve -
monumentálisnak, mindenesetre nagynak tekinthető) a királyt alakító Kőszegi Ákos
azzal a sorral, hogy "Itt jól megóvott/Békében virul a polgári jólét” -
előrelépdel a rivaldához, és megállapítását közvetlenül a nézőkhöz intézi.
Kedvek Richárd - Posa szerepében - ekkor még kicsit hátrébb áll, onnan vág
vissza „a sír békéjét” emlegető híres replikával. Fülöp később előrecipeli maga
mellé bizalmasának kiszemelt alattvalóját, úgy folytatják vitájukat a közönség
közvetlen közelében. Posa részéről elhangzanak a legfontosabb politikai maximák,
az ,,Adja meg nekünk / A gondolat szabadságát” -tól a „Legyen újra / A polgár,
ami volt, a koronának / A céljá” -n át egészen addig a királyok és népvezérek
számára valószínűleg legkevésbé teljesíthető jó tanácsig, hogy a „Nagy gépezet
művésze tűnjön a / Homályba”, és ,,Az emberiség néha el se higgye, / Hogy van”.
Eközben a színész újra hátramegy, és ahogy részletezi az uralkodók üdvhozó
tevékenységének romantikus utópiáját, az előadás szereplői sorra rálépnek a
mozgásba lendülő forgószínpadra, hogy a lelkes monológot mintegy népképviseleti
tanúkként koszorúzzák.
Benne vagyunk a politikai drámában, s ez - a Don Carlosról lévén szó - nem is
lehet másképp. Itt a zsarnokot, szelídebben szólva az abszolút uralkodót
szólítja meg „az emberiség követe” vagy „az eljövendők polgára”, ahogy Posa
önmagát aposztrofálja. „Ön idealista”, mondja neki a királya kecskeméti Katona
József Színház előadásában, ha jól figyeltem meg, az eredeti fordításban
szereplő „rajongó” szót cserélve föl erre a korszerűbb, beszédesebb kifejezésre.
A népboldogításért, a szabadságért, sőt a világszabadságért (ez utóbbi is mintha
betoldás lenne) intrikáló márki Schillernél kétségtelenül idealista. A rendező
Alföldi Róbertnél ráadásul még vak is. Nemcsak metaforikusan - valóságosan. Nem
lát. Fehér pupillákkal, tapogatva közlekedik. Ez néha groteszk, például amikor
azt mondják neki, hogy nézzen körül Spanyolországban. Vagy amikor Fülöp azért
fogadja bizalmába, mert „tekintetét meg nem zavarja szenvedély”. (Ami egyébként
nem igaz.) Mai észjárásunk szerint, aki ennyire naivul bízik a hatalom jó útra
térítésében, abban van valami - legalábbis - tragikomikus. Mintha azt mondaná
Alföldi, hogy ebben a világban csak az idealista, aki vak.
Az előadás érezhetően játszik a romantikus, a patetikus és a groteszk - egy
másik rendszerben: a történelmi, a rituális és a hétköznapi - elegyítésének
lehetőségével. Kentaur díszlete sodronyhálós cellákból áll, amelyek külön-külön
elgördíthetőek, és alakzatokba tolhatóak; a rácsok mögötti, előtti és közötti
emberfigurák határozottan börtönhelyzetben érezhetik magukat. A jelmezek már nem
mutatnak ilyen egységes képet, Gyarmathy Ágnes a hivatalnokok sötét öltönyébe
öltözteti az ideológia férfi képviselőit (Posát is), laza ing-nadrágot vagy
hosszú kabátot ad a romantikus ifjú Carlosra, egyszerű, földig érő ruhát vagy
szoknya-blúzt a nőkre, de a három udvarhölgyet mulatságos, fodros-turbános
fantázia-egyenkosztümmel látja el. (Réti Erika, Jablonkay Mária és Kertész Kata
jelenléte ki is merül a darab elején tanúsított komikus gesztusokban; annyira
esetlegesek, hogy később véglegesen eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.)
Szerepet játszik a lemeztelenedés is, de sem Carlos, sem Eboli esetében nem
érzem indokoltnak; az infáns szinte a rituális fölfeszítettség Krisztus-pózában
kezd (nehezen tudja eltüntetni, majd partnerének átcsempészni a kezében tartott
elemlámpát, amellyel korábban megvilágította az arcát a sötétben; ezek a hol
fehér, hol piros fények később némely szereplő belső monológszerű vallomásait
emelik ki mint „szellemképet”, többnyire kihangosítva, inkább modorosan, mint
drámaian), majd a rítus átmegy egy gyermekien heves, rajongó fiatalember
pszichorealista portréjába; a hercegnő odaadásának és kiszolgáltatottságának
jeleként pedig a ruhátlanság megmarad jelnek, nem lesz belőle a szégyentől a
diadalig kiaknázható, paradox helyzet. Általában többször előfordul, hogy
Alföldi "játszik" a színész helyett: csak a gesztus születik meg, a magatartás
nem. Mintha vagy elegendő idő nem lett volna a kidolgozásra, vagy elegendő
színészi érzékenység. Néha egyik sem. Ezáltal sok megoldás ötletszerűen hat.
Önmagában nem kifogásolható, hogy egy párbajt elemlámpák fényeivel „vívnak”
(pláne, ha hatásos lenne), utána viszont meglep, hogy Posát hagyományos
pisztolylövéssel terítik le a színfalak mögül. Nem is lehet másképp, mert ebben
legalább van drámaiság - a színészek beállítása kis ideig bizonytalanságban hagy
afelől, hogy őt vagy Carlost érte-e a golyó -, de az előadás rendezői
partitúrája szerint itt is valami különlegeset várnánk.
Ezúttal épp ez hiányzik: a minden részletében kidolgozott partitúra. A rendezői
gesztusok csak felületesen vannak végiggondolva. Nem az „eklektikával” van baj,
hanem azzal, hogy a különféle elemek nem kerülnek összhangba, nincsenek
rendszerbe állítva. A barokk vokális zene architektonikus kiegyensúlyozottsága,
fensége és fájdalma rituális boltozatot emel a játék fölé; alatta kellene
egyensúlyba kerülniük a „szakrális” és a „profán” - egyszerűbben: a történelmi
és a mai - elemeknek. A királyi házaspár vitája a hideg protokoll mögött
közönséges féltékenységi jelenet, amelyben elmegy, ha Erzsébet váratlanul
„polgári” modorban jelzi, hogy ne a gyerek előtt veszekedjünk („aber nicht vor
dem Kind!”). De a protokollt is, a profán kijelzést is magatartással kellene
hitelesíteni. E jelenet végén a királyné szimpla ájulása helyett kitalált
vetélés (fölhúzza a szoknyáját, és megdöbben a lába közt futó vércsíkon) vagy az
ezt követő hisztérikus lábmosás a lavórban, amibe Eboli is „besegít” (a kataton
cselekvés az őrület nem egészen indokolt, legalábbis folytatás nélküli motívumát
hozza be), inkább érdekesség, mint lélektani értelmezés. Mintha a színész nem
lett volna elégséges, ezért a rendező játssza el helyette a jelenetet.
Kéner Gabriella esetében érthető a rendezői ráerősítés, mert egyelőre nincs meg
a kellő súlya Erzsébet királynői és női formátumához, a kettő közötti őrlődés
állapotához, amelyben állandó belső gyötrelmek érzékeltetésével kellene
megőriznie a belső méltóságát; ehhez eltérő fizikális adottságok és érettebb
színészi eszközök lennének szükségesek. Kőszegi Ákos - aki játszotta már a
címszerepet is, Posát is - Fülöp királyként a saját uralkodása alatt
összeroppanó magánembert emeli ki. Görnyedt tartása mintha az jelképezné, hogy
már nem birkózik meg a hatalom terhével. Nem akar Néró lenni, és nehéz
elképzelni, hogy ha akarna, tudna. Ahogy elhúzza a tenyerét Posa szeme előtt,
konstatálva, hogy „ilyen embert nem láttam” (tudniillik ilyen vakot a szó valódi
és jelképes értelmében, s hozzá ilyen önzetlenül idealistát), abban nem a rideg
hatalom kötelezően vállalt kényszere, csak egy féltékeny férj és egy
szeretethiányos apa jelenik meg, aki időnként kiereszti a hangját. Tovább
degradálja a szerepét, hogy fölmosóronggyal kell eltakarítania a vért a
padlóról.
Kedvek Richárd Posájából hiányzik a szuggesztió, pedig a vakság az eredeti
alaknál is erősebb kisugárzást követelne. Sűrű jelenlét kellene hozzá, a fiatal
színész ezzel nem rendelkezik. Még úgy sem, hogy az előadás Posája nem csupán a
szabadságeszme kiválasztottját imádja Carlosban. Eboli hercegnőből Balogh
Erika erőteljesen kihozza a büszke, sértett nőt; Ő a tartást, a verses dikciót
és az érzelmi váltásokat is eszközként tudja használni. Nagyjelenete Carlosszal
- legalábbis az első kétharmada - a produkció legjobb része. Ahogy az
Erzsébethez készülő, fölhevült infáns izgága köröket futva beesik hozzá, és a
tévedés fölfedezéséig mindketten egyre jobban belebonyolódnak a közös
pszichológiai és biológiai csapdába, az kimeríti a szituáció legtöbb
lehetőségét. Makranczi Zalán színészi fejlődése szerepről szerepre érezhető;
Carlos sorsát egy gyermekien rajongó, romantikus ifjú szertelenkedéseként éli
meg, aki a „nekem szeretet kell!” mottó jegyében rohan a végzetébe. Jelképesen
és demonstratívan a halott Posa mellé temetkezik, de a végén ketten döntenek
fölötte. A szó szoros értelmében fölötte. Fülöp és a sokat sejtető kettőzéssel
szintén Kedvek Richárd játszotta Főinkvizítor két magaslati ponton állva, egymás
felé fordulva áldozzák föl, miközben ő maga gyermeki köreit rója alattuk. Don
Carlos a szeretet és a politika közös áldozata - hirdeti az apró helycserével
hangsúlyossá tett zárókép.
Koltai Tamás, Színház