Aki idealista, az vak


A Fülöp király és Posa márki között zajló monumentális beszélgetés közben (Schillernél minden monumentális, elsősorban maga a dráma, ha teljes terjedelmében játszanák, hajnali négyig eltartana, a szóban forgó kiadós dialógus tizennyolc nyomtatott könyvoldalt tesz ki Vas István veretes fordításában, a dramaturg Vörös Róbert, ahogy az egész darabot, ezt is alaposan meghúzta, ettől még a beszélgetés -legalábbis tartalmát tekintve - monumentálisnak, mindenesetre nagynak tekinthető) a királyt alakító Kőszegi Ákos azzal a sorral, hogy "Itt jól megóvott/Békében virul a polgári jólét” - előrelépdel a rivaldához, és megállapítását közvetlenül a nézőkhöz intézi. Kedvek Richárd - Posa szerepében - ekkor még kicsit hátrébb áll, onnan vág vissza „a sír békéjét” emlegető híres replikával. Fülöp később előrecipeli maga mellé bizalmasának kiszemelt alattvalóját, úgy folytatják vitájukat a közönség közvetlen közelében. Posa részéről elhangzanak a legfontosabb politikai maximák, az ,,Adja meg nekünk / A gondolat szabadságát” -tól a „Legyen újra / A polgár, ami volt, a koronának / A céljá” -n át egészen addig a királyok és népvezérek számára valószínűleg legkevésbé teljesíthető jó tanácsig, hogy a „Nagy gépezet művésze tűnjön a / Homályba”, és ,,Az emberiség néha el se higgye, / Hogy van”. Eközben a színész újra hátramegy, és ahogy részletezi az uralkodók üdvhozó tevékenységének romantikus utópiáját, az előadás szereplői sorra rálépnek a mozgásba lendülő forgószínpadra, hogy a lelkes monológot mintegy népképviseleti tanúkként koszorúzzák.
Benne vagyunk a politikai drámában, s ez - a Don Carlosról lévén szó - nem is lehet másképp. Itt a zsarnokot, szelídebben szólva az abszolút uralkodót szólítja meg „az emberiség követe” vagy „az eljövendők polgára”, ahogy Posa önmagát aposztrofálja. „Ön idealista”, mondja neki a királya kecskeméti Katona József Színház előadásában, ha jól figyeltem meg, az eredeti fordításban szereplő „rajongó” szót cserélve föl erre a korszerűbb, beszédesebb kifejezésre. A népboldogításért, a szabadságért, sőt a világszabadságért (ez utóbbi is mintha betoldás lenne) intrikáló márki Schillernél kétségtelenül idealista. A rendező Alföldi Róbertnél ráadásul még vak is. Nemcsak metaforikusan - valóságosan. Nem lát. Fehér pupillákkal, tapogatva közlekedik. Ez néha groteszk, például amikor azt mondják neki, hogy nézzen körül Spanyolországban. Vagy amikor Fülöp azért fogadja bizalmába, mert „tekintetét meg nem zavarja szenvedély”. (Ami egyébként nem igaz.) Mai észjárásunk szerint, aki ennyire naivul bízik a hatalom jó útra térítésében, abban van valami - legalábbis - tragikomikus. Mintha azt mondaná Alföldi, hogy ebben a világban csak az idealista, aki vak.
Az előadás érezhetően játszik a romantikus, a patetikus és a groteszk - egy másik rendszerben: a történelmi, a rituális és a hétköznapi - elegyítésének lehetőségével. Kentaur díszlete sodronyhálós cellákból áll, amelyek külön-külön elgördíthetőek, és alakzatokba tolhatóak; a rácsok mögötti, előtti és közötti emberfigurák határozottan börtönhelyzetben érezhetik magukat. A jelmezek már nem mutatnak ilyen egységes képet, Gyarmathy Ágnes a hivatalnokok sötét öltönyébe öltözteti az ideológia férfi képviselőit (Posát is), laza ing-nadrágot vagy hosszú kabátot ad a romantikus ifjú Carlosra, egyszerű, földig érő ruhát vagy szoknya-blúzt a nőkre, de a három udvarhölgyet mulatságos, fodros-turbános fantázia-egyenkosztümmel látja el. (Réti Erika, Jablonkay Mária és Kertész Kata jelenléte ki is merül a darab elején tanúsított komikus gesztusokban; annyira esetlegesek, hogy később véglegesen eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.) Szerepet játszik a lemeztelenedés is, de sem Carlos, sem Eboli esetében nem érzem indokoltnak; az infáns szinte a rituális fölfeszítettség Krisztus-pózában kezd (nehezen tudja eltüntetni, majd partnerének átcsempészni a kezében tartott elemlámpát, amellyel korábban megvilágította az arcát a sötétben; ezek a hol fehér, hol piros fények később némely szereplő belső monológszerű vallomásait emelik ki mint „szellemképet”, többnyire kihangosítva, inkább modorosan, mint drámaian), majd a rítus átmegy egy gyermekien heves, rajongó fiatalember pszichorealista portréjába; a hercegnő odaadásának és kiszolgáltatottságának jeleként pedig a ruhátlanság megmarad jelnek, nem lesz belőle a szégyentől a diadalig kiaknázható, paradox helyzet. Általában többször előfordul, hogy Alföldi "játszik" a színész helyett: csak a gesztus születik meg, a magatartás nem. Mintha vagy elegendő idő nem lett volna a kidolgozásra, vagy elegendő színészi érzékenység. Néha egyik sem. Ezáltal sok megoldás ötletszerűen hat. Önmagában nem kifogásolható, hogy egy párbajt elemlámpák fényeivel „vívnak” (pláne, ha hatásos lenne), utána viszont meglep, hogy Posát hagyományos pisztolylövéssel terítik le a színfalak mögül. Nem is lehet másképp, mert ebben legalább van drámaiság - a színészek beállítása kis ideig bizonytalanságban hagy afelől, hogy őt vagy Carlost érte-e a golyó -, de az előadás rendezői partitúrája szerint itt is valami különlegeset várnánk.
Ezúttal épp ez hiányzik: a minden részletében kidolgozott partitúra. A rendezői gesztusok csak felületesen vannak végiggondolva. Nem az „eklektikával” van baj, hanem azzal, hogy a különféle elemek nem kerülnek összhangba, nincsenek rendszerbe állítva. A barokk vokális zene architektonikus kiegyensúlyozottsága, fensége és fájdalma rituális boltozatot emel a játék fölé; alatta kellene egyensúlyba kerülniük a „szakrális” és a „profán” - egyszerűbben: a történelmi és a mai - elemeknek. A királyi házaspár vitája a hideg protokoll mögött közönséges féltékenységi jelenet, amelyben elmegy, ha Erzsébet váratlanul „polgári” modorban jelzi, hogy ne a gyerek előtt veszekedjünk („aber nicht vor dem Kind!”). De a protokollt is, a profán kijelzést is magatartással kellene hitelesíteni. E jelenet végén a királyné szimpla ájulása helyett kitalált vetélés (fölhúzza a szoknyáját, és megdöbben a lába közt futó vércsíkon) vagy az ezt követő hisztérikus lábmosás a lavórban, amibe Eboli is „besegít” (a kataton cselekvés az őrület nem egészen indokolt, legalábbis folytatás nélküli motívumát hozza be), inkább érdekesség, mint lélektani értelmezés. Mintha a színész nem lett volna elégséges, ezért a rendező játssza el helyette a jelenetet.
Kéner Gabriella esetében érthető a rendezői ráerősítés, mert egyelőre nincs meg a kellő súlya Erzsébet királynői és női formátumához, a kettő közötti őrlődés állapotához, amelyben állandó belső gyötrelmek érzékeltetésével kellene megőriznie a belső méltóságát; ehhez eltérő fizikális adottságok és érettebb színészi eszközök lennének szükségesek. Kőszegi Ákos - aki játszotta már a címszerepet is, Posát is - Fülöp királyként a saját uralkodása alatt összeroppanó magánembert emeli ki. Görnyedt tartása mintha az jelképezné, hogy már nem birkózik meg a hatalom terhével. Nem akar Néró lenni, és nehéz elképzelni, hogy ha akarna, tudna. Ahogy elhúzza a tenyerét Posa szeme előtt, konstatálva, hogy „ilyen embert nem láttam” (tudniillik ilyen vakot a szó valódi és jelképes értelmében, s hozzá ilyen önzetlenül idealistát), abban nem a rideg hatalom kötelezően vállalt kényszere, csak egy féltékeny férj és egy szeretethiányos apa jelenik meg, aki időnként kiereszti a hangját. Tovább degradálja a szerepét, hogy fölmosóronggyal kell eltakarítania a vért a padlóról.
Kedvek Richárd Posájából hiányzik a szuggesztió, pedig a vakság az eredeti alaknál is erősebb kisugárzást követelne. Sűrű jelenlét kellene hozzá, a fiatal színész ezzel nem rendelkezik. Még úgy sem, hogy az előadás Posája nem csupán a szabadságeszme kiválasztottját imádja Carlosban. Eboli hercegnőből Balogh Erika erőteljesen kihozza a büszke, sértett nőt; Ő a tartást, a verses dikciót és az érzelmi váltásokat is eszközként tudja használni. Nagyjelenete Carlosszal - legalábbis az első kétharmada - a produkció legjobb része. Ahogy az Erzsébethez készülő, fölhevült infáns izgága köröket futva beesik hozzá, és a tévedés fölfedezéséig mindketten egyre jobban belebonyolódnak a közös pszichológiai és biológiai csapdába, az kimeríti a szituáció legtöbb lehetőségét. Makranczi Zalán színészi fejlődése szerepről szerepre érezhető; Carlos sorsát egy gyermekien rajongó, romantikus ifjú szertelenkedéseként éli meg, aki a „nekem szeretet kell!” mottó jegyében rohan a végzetébe. Jelképesen és demonstratívan a halott Posa mellé temetkezik, de a végén ketten döntenek fölötte. A szó szoros értelmében fölötte. Fülöp és a sokat sejtető kettőzéssel szintén Kedvek Richárd játszotta Főinkvizítor két magaslati ponton állva, egymás felé fordulva áldozzák föl, miközben ő maga gyermeki köreit rója alattuk. Don Carlos a szeretet és a politika közös áldozata - hirdeti az apró helycserével hangsúlyossá tett zárókép.
 



Koltai Tamás, Színház



 




 Vissza