Búcsúkeringő
A nyári, zalaegervári bemutató után jórészt
fanyalgó vagy elutasító beszámolók születtek a legújabb hazai
Schimmelpfennig-premierről. Kecskeméten viszont egy flott, pergő, nem kicsit
szemtelen produkciót élvezhettem. A hely szelleme? Az is.
Mert a kecskeméti Katona műsorrendjében alaposan elrejtett (havi egy, legfeljebb
két alkalommal játszott) Az állatok birodalma itt és most alighanem mást jelent,
mint a – minden bántás nélkül mondom – könnyed nyári kikapcsolódásra vágyó
egervári publikum szemében. És máris kínálja magát az előadás leginkább
kézenfekvő értelmezése, vagyis az, hogy amit látunk, nem más, mint a hírös város
direktori székétől kényszerű okokból megváló Bodolay Géza jókedvű, cinikus
búcsúja, itteni tevékenységének zenés-táncos summázata két óra húsz percben.
Nyilván az is, bár a dolog e szál felfejtése nélkül is működőképesnek tetszik.
„Valaha azt mondtuk, ha ez itt elmúlik, ha ezen mind túl leszünk – a hosszú idő
után –, akkor valami egész mást csinálunk. Ha ezek itt lehúzzák a redőnyt. Ha
ezek kitesznek az utcára.” Hát most túl vannak: Roland Schimmelpfennig 2006-os
darabjában Az állatok birodalma című bugyuta fabulát hat éve egyfolytában
játssza egy alighanem alkalminak induló, ám az évek során jórészt
összekovácsolódott társulat – valahol és valamikor. A hat esztendő felér egy
örökkévalósággal, a hely meg azért lényegtelen, mert bárhol járunk, úgyis minden
fontos döntést a színészeket játszó színészek feje fölött hoznak meg. Egy
biztos: új idők új szelei fújnak, az állatos hakni passzé, helyette ezentúl
elvontban kell utazni. A dolgok kertje című díjnyertes, artisztikus blődlit,
saját szerzeményét egy ifjú titán rendezi a kedvetlen trupp számára. (Csak hogy
fogalmunk legyen a színvonalról: a műben a legfőbb izgalmat a Tükörtojás és a
Pirítóskenyér kopulálása jelenti…) A darabba való bekerülés a túlélés záloga: a
gyenge szükségszerűen elbukik, a többiek meg marakodnak egy-egy zsíros koncért.
A Schimmelpfennig-értő Bodolaynak – az alföldi városban ez volt a negyedik
rendezése a kortárs német drámaírótól – könnyedén kezére áll a szerzőtől már
ismerős módszerrel összecsavarozott alapanyag. A mindenféle hosszabb-rövidebb
kitérő után valójában a legelejéhez visszakanyarodó, kezdeti értetlenségünket
ezáltal eloszlató történetet több, párhuzamos szálon futtatja a szerző. A
színház várható profilváltása miatt állásukat féltő színészek és az általuk
elővezetett szavannai állatok (Oroszlán, Marabu, Vadmacska, Antilop, Zebra,
Krokodil) sztorija természetesen egymásra kopírozódik, ehhez társul még a
másféle folytatás lehetőségének kissé erőtlen meglebegtetése (ld. a
takarítónőnek öltözött állástalan férfi színészek fiktív kalandjait az egykori
Zebra prezentálásában) vagy egy kifejtetlen családidráma-töredék (az Antilopot
játszó színésznő egyedül kénytelen boldogulni újszülött gyermekével). A második
felvonás jó részét az új rezsim számára már nem létező vezető színész és az
elkerülhetetlennek vizionált száznyolcvan fokos fordulaton teljes erőbedobással
munkálkodó író-rendező szópárbaja foglalja el. A színész kétségbeesett, utolsó
utáni kísérlete a dolgok folyásának megfordítására szükségszerűen bukik el, hogy
győzhessen a trendi lilaság.
Mira János előbb egyszínű, aztán mintás függönyeivel könnyen alakítható, egynemű
teret tervezett a kecskeméti kamaraszínházba: helyszínként egyenrangú a színpad
és a hálószoba, a színházi öltöző és a tusoló. Bal oldalt, elöl a vigyorgó majom
maszkját a feje hátulján viselő Bori Tamás ül a zongoránál: a kis Vuktól Gloria
Gaynorig, füstös kávézóba való szalonzenétől a Can You Feel the Love Tonight-ig
terjed repertoárja. Benedek Mari állatjelmezei lenyűgöző és igazán vicces
kreációk, melyek egyszerű eszközökkel és némi testfestéssel pontosan
felismerhetővé teszik a beléjük bújt jószágokat épp úgy, mint az emberből
folyton előmerészkedő állatokat.
Hogy ez utóbbi maradéktalanul működjék, arról a színészek gondoskodnak. Frankie
(Király Attila) vigyori, idétlen Zebra, rövid ideig az állatok izgága királya.
Csíkos jelmeze nélkül azonban esetlen és bizonytalan, valamiért mégis
rokonszenves fiú. Sokáig nem világos, hogy Frankie mit is akar a nyegle és
pökhendi, enyhén feminin és erősen hiszteroid Christől (Makranczi Zalán).
Tévedés azt gondolni, hogy Frankie (csak) a munkanélküliségtől fél, hiszen
kollégája, az Oroszlánt játszó Péter már az első jelenetben kimondja, mi
történik, ha vége szakad a szériának: „Nincs ember, aki tudná, hogy nézel ki. Te
– nem a Zebra. A Zebrát mindenki ismeri. Nincs ember, aki emlékezne még arra,
hogy egyáltalán létezel.” A személyiség elveszítésének félelme elkeseredett
kísérletbe hajszolja Frankie-t, s egy ideig abban sem vagyunk biztosak, hogy a
nagy hadműveletben nem jut-e majd szerep a háttérben diszkréten meghúzódó, vörös
műbőrrel bevont ágynak.
Frankie tragédiájának súlyát a többi színész nem érzi át, hiszen ők a darab
során mindegyikük által becsmérelt A dolgok kertjében egytől egyig szerephez
jutnak: a nagyképű és gőgös Oroszlán (Sorbán Csaba), a hosszú csőrét mindenbe
beleütő, kotnyeles és pletykás Marabu (Fazakas Géza), a folyton sértődött,
magakellető Vadmacska (Gidró Katalin), a többiek által figyelemre sem méltatott
Antilop (Magyar Éva), vagy a gyakorlatilag néma szerepében is életveszélyes
Krokodil (Balogh Erika).
Az elállatiasodott emberek – vagy ha máshonnan nézem: az emberi jellemvonásokkal
bíró állatok – kisszerű, s ettől is rendkívül mókás perlekedését Bodolay jó
ritmusérzékkel, a darabhoz illő ötletparádéval viszi színre. Nem is ezért
gondoljuk, hogy Schimmelpfennig most egy ideig nem köszön be újra Kecskemétre.
Jászay Tamás, Revizor – 2008. november 6.