Kecskeméti bevetésen
Eugene Scribe: Adrienne
A Figyelő 1871. július 8-i számában megjelent cikk azon megállapítása, hogy
Eugčne Scribe életműve „mint nemzete sajátságainak s társadalmi erkölcseinek hű
képe, becscsel biró s elismerést érdemel", ma már megmosolyogtató. Sokat
változtak azóta a színház „olvasásának" és „olvasatának" szokásai, és változnak
folyamatosan, s hogy ez így van ma is, Magyarországon is, az többek között az
Adrienne meghívott rendezőjének köszönhető. Zsótér Sándor különösen friss
szemmel lát és láttat, ami mindenképpen érték, s az, hogy egy-egy rendezése jól
sikerült-e vagy kevésbé jól, tetszetős-e avagy sem, másodlagos abból a
szempontból, hogy egy új forma katalizáló hatásával zavarja fel a berögződött
nézői attitűd, valamint a (jó esetben) olajozottan működő, ám kissé avíttas
színészi játékmód állóvizét. Olyan kihívások ezek, amelyeket kevés vidéki
színház vállal fel, de Kecskeméten belevágtak.
Scribe-ről a fent említett Figyelő drámakritikusa azt is írja, hogy „semmi
esetre sem tarthat igényt maradandóságra". Jóslata annyiban beteljesült, hogy a
francia szerző művei valóban nem árasztják el a színpadokat manapság, de azért
fel-feltűnnek a színházak repertoárján. Így történhetett, hogy Kecskeméten, a
színház három játszóhelyéből kettőben Scribe-darab került előadásra ugyanazon a
napon. A Katona József teret uraló, azonos nevű, Fellner & Helmer építette
díszes nagyszínházban a Madách Színház vendégjátékon mutatta be az Egy pohár víz
című, legnépszerűbb Scribe-vígjátékot. Innen nem messze, a tér oldalából nyíló
Erkel utcában álló Kamara kopottas épületében pedig a kevésbé ismert Adrienne
Lecouvreurt, jelen írás tárgyát adta elő a színház vendégművészekkel kiegészült
társulata.
A helyzet iróniája, hogy a színházi konvenciókat feszegető előadás nem utasítja
el a konvenciók mesterének kidekázott dramaturgiáját, mégis pontról pontra
kérdőre vonja, párbeszédet folytat vele. Furcsa feszültség fakad az eredeti mű
és a rendezői formanyelv ellentétéből és egymásrautaltságából. A szöveg hajdan
lehetett a virtuóz szerkesztés és a hajlékony társalgási nyelv iskolapéldája,
mára azonban menthetetlenül mesterkéltnek tűnik szokatlan fordulataival és
túlságosan kerek mondataival. A fordító-dramaturg Ungár Júlia igazított ugyan a
dialógusokon, elsősorban hétköznapivá tette a szitkozódásokat, de a Chazeuil
abbé kijelentéséhez („Igen – maga miatt lettem a férje kebelbarátja..." stb.)
hasonló gördülékeny megszólalások archaikusnak hatnak. Az előadás már művi
nyelvével is a tiszta színház szférájába emelkedik. A megoldást tálcán kínálja a
darab, hiszen a történet szerves része a „színház a színházban" kedvelt barokk
bújócskájának bonyolítása. Csakhogy ez az előadás úgy lép túl ezen az alaptémán,
hogy színházesztétikai és -történeti tréfák színterévé változtatja a terepet.
Mivel a szöveg „jól szerkesztettsége" érvénytelen az előadásban, helyette a
mozgások és a tér hivatottak a pičce-bien-faite szellemét kajánul
visszacsalogatni a játéktérre. Ambrus Mária puritán, levegős díszlete négy
oszlopot ölelő előcsarnok, a háttérben kis színpaddal. Kétoldalt és a színpadon
kényelmes bőr ülőgarnitúra, szigorú szimmetria szerint elrendezve. A színészek a
tér mélységében legtöbbször vízszintesen, függőlegesen vagy átlósan mozognak.
Időnként alakzatokba rendeződnek, például amikor a Bouillon hercegnőhöz érkező
Adrienne-t a társaság tagjai körbeveszik, vagy amikor a garnitúrán egymás
mellett üldögélnek a Comédie-Française jelenésükre váró színészei. Az utóbbi
esetben a kulisszák mögé való bekukkantás igazolja a fásult ücsörgést, de a
motívum többször visszatér. Amikor Maurice és Bouillon hercegnő titkos
találkozása meghiúsul a villában, és ők a háttérfüggönnyel szobává lényegült
színpadon még csak hallják, hogy odakint az utcán megérkezett a hercegnő férje
egy kisebb társaság élén, viszont a színházi konvenció szerint még nem látják
őket, a nézők már szembesülnek a kis csapattal, amely a bal oldali fotelekben
várja, hogy színre léphessen. Mókás a felvállalt helyzet, a(z igenis berögzült)
színházi hagyomány szerint az érkezőknek, mondjuk, takarásban kellene
hangoskodniuk. Nyilvánvaló, hogy az efféle színházi helyzetek a színházban
jártasak számára nem hatnak a reveláció erejével, hiszen számos rendező élt már
hozzájuk hasonló megoldásokkal. Zsótér Sándor azonban nem csak rendezői
találmányként, a „színház a színházban" megerősítő gesztusaként használja fel a
mozzanatot, inkább mintha eltűnődne azon, miként kényszeríthetné a nézőt
ugyanazon megoldással kétféle kódolásra; arra kíváncsi, egyáltalán meddig lehet
tágítani az előadás befogadhatóságát. Gondolati provokáció ez az állandó
rákérdezés a színház lehetőségeire, amely néha már fárasztó is, mert a nézőt
arra kényszeríti, hogy folyamatosan résen legyen. Zsótéros előadásra elmenni
gyakorlatilag azt jelenti: színházi bevetésen részt venni.
A színészvezetésben más jellegű konvenciók vannak felrúgva, de ami a lassan
csordogáló első felvonásban még meghökkentő, az a másodikra az előadás rendjébe
simul. A Chazeuil abbét játszó Fazakas Géza és a Bouillon herceget alakító
Szokolai Péter zsánerfigurája a háttérben marad, Kertész Kata Athénaďs d’Aumont
hercegnője viszont szerepen túli jelentésekkel gazdagodik. A nézők bejövetelekor
kedvesen szemlélődik a jobb oldali bőrkanapéról. Néma szereplőként
hangsúlyosabb, mert titokzatosabb a jelenléte. Titoknak megszólalva sem lesz
híján a figura, de ez már inkább az előadás rendszere miatt van. A kezdőképben
Athénaďs annak az újságnak a februári számát lapozgatja, amelyet most is kezében
tart a nyájas olvasó; a beszédes gesztus, nagyszerű vicc szavakra lefordítva:
SZÍNHÁZ a színházban. Mint láttuk, később kiderül, hogy a fotelen való ücsörgés
egyúttal a színész színrelépésre való várakozását (is) jelenti. A helyzet
körülményeit visszaidézve a kezdőkép tehát utalhat arra, hogy Kertész Kata mint
színésznő várja az előadás elkezdését, de mert később megtudjuk, hogy ő d’Aumont
hercegnőt játssza, jelentheti a kedves Athénaďs várakozását is az úri
társaságra. Az újság lehet szaklap vagy csak egy újság, mindenesetre borítójának
színvilága illik a hercegnő gyönyörű citromsárga ruhájához. Később viszont
felismerni véljük, hogy a darabbeli Comédie-Française színészei Racine
Bajazidját a hercegnő citromszínű ruhájához hasonló stílusú jelmezben adják elő,
amely eszerint nem a főúri divatot követi, hanem a Bajazid kosztümjeit. Csakhogy
a színlap szerint Kertész Kata nemcsak d’Aumont hercegnő, hanem Mlle Dangeville
is, a Comédie-Française rendes tagja. Telhetetlenségünkben még akár azt is
hozzácsaphatjuk a gondolatmenethez, hogy a XVII. század társulatai
előszeretettel használták jelmeznek főúri mecénásaik levetett ruhadarabjait.
Végül a kör itt bezárulhatna, visszajutottunk a színészhez, de a dolog
bonyolultabb: a jelmez, a hercegnői és színésznői szerep és az újság egybemosott
múltat és jelent, megkülönböztethetetlenné tett két karaktert olyan
jelentésekkel terhelve meg a figurákat, amelyeket képtelenség korrekt módon
felfejteni. Talán nem is kell, hiszen egyáltalán nem valószínű, hogy Athénaďs
hercegnő előadásbeli rokonszenves figurája mindezt tartalmazza, lehet, hogy
mások másfajta értelmezési köröket futnának le, az a lényeg, hogy kizökkenjünk a
kényelmes befogadói aspektusból. Ha a fantázia beindul, akkor a rendező logikája
szerint bármi lehet akármi, egy (nem tudom, mekkora) határon belül. A
lisztesdobozka mérgezett port tartalmazó ládikává lényegülését a néző könnyedén
kódolja, de nehezebb helyzetbe kerül a polgári színház szerepköreinek
összezavarodásával. Például ha hősszerelmest idézünk magunk elé, akkor az
fiatal, domború mellkasú és lángoló tekintetű. De vajon okos is? Szarvas Attila
Maurice-a dinamikus és kedves, de kissé együgyű. Katona, csak a csatán jár az
esze, túlságosan jóhiszemű a hercegnő praktikáihoz és rosszindulatához képest, s
ezzel vesztébe sodorja szerelmesét, Adrienne-t, és így válik egy szerepkör
kiforgatása az események logikájának láncszemévé. Színháztörténeti tény, hogy
Scribe prózája a klasszikus deklamálásnál és a romantikus pátosznál
természetesebb beszédmodort kívánt. Szarvas Attila játéka igazán természetes
benyomást kelt, de vannak pillanatok, mikor a civilségig viszi a
természetességet.
Ha már természetesség és színháztörténet szóba került, érdemes megemlíteni, hogy
a darab címszereplő színésznőjének, Adrienne Lecouvreurnek is őszinte,
természetes beszédmódját ünnepelték a kortársak az 1700-as évek első felében.
Száz évvel később Scribe a szintén természetes játékáról híres Rachelnek írta a
darabot, s végül, hogy az analógiasort lezárjam: a jelen előadás Adrienne-jét
játszó Börcsök Enikő színészetének is a természetesség a legfőbb ereje. Úgy
tűnik, a rendezés ezen a ponton nem szembe megy a hagyománnyal, hanem megerősíti
azt, csakhogy mást jelentett a természetesség a XVIII., a XIX. században és mást
ma. Adrienne haláltusájában előadott didaktikus nagymonológja vibráló
ellentétben van Börcsök Enikő eszköztelen, nagyon pontos játékával. Ennek a
játékmódnak fontos ellenpontja a Bouillon hercegnőt játszó Balogh Erika érett
színészi megoldása. Bouillon hercegnő egyben Mlle Duclos is, Adrienne színésznő
riválisa, a természetességgel szemben a régi iskola képviselője. A darabban az
ellentét csak vázolva van, elhangzik, elhisszük. Az előadás felmutatja az
ellentétet a színésznőket (tehát önmagukat is) alakító színésznők játékában.
Balogh Erika méltóságteljes, nyugodt dámája áll szemben a szertelen
színésznővel. Ha Balogh Erikának nem lennének precíz, a társasági kedvességtől a
féltékeny nő gyűlöletéig terjedő érzelmi változásai, és nem lenne kimunkált,
Scribe hercegnőjéhez illő szövegmondása, akkor talán elveszne Börcsök Enikő
hiteles őszintesége is. Itt kell megdicsérni Benedek Mari csodálatos
kosztümjeit, mert mindkét színésznő többször vált jelmezt. A Bajazid-kosztümöktől – mert kezdetben Bouillon hercegnő is Mlle Duclos
jelmezében van – egészen frivol koktélruhákig jutunk el; érdekes, hogy a
kihívóbb ruhadarabok a hercegnőnek jutnak, míg az elegánsabbak Adrienne-nek.
Újabb felcserélődés?
Mind a két felvonást tabló zárja. Az első felvonás vége szépen meg van
szerkesztve, komolyan van véve. A villában vagyunk, Bouillon hercegnőnek
sikerült inkognitóban távoznia, Balogh Erikán kívül valamennyi színész fenn áll
a megvilágított színpadon, félfordulattal egymással szemben helyezkednek el, az
abbé a színpad szélén lógatja a lábát, ölében premiercsokor. Első ízben
érvényesülnek pompázatosan a színek: a csokor, a színes ruhák, a halványlila
háttérfüggöny festett formái. A kopott művház ebben a pillanatban a sötétség
leple alatt búsul. A hercegnő menekülése utáni zűrzavar egy pillanatra
kimerevedik és – függöny. Függönyből egyébként kettő is van. A színpad előtti,
két oszlop által közrefogott vízszintesen, a színpadi függőlegesen csapódik,
viszont mindkettő fekete. Zsótér Sándornak van érzéke a függöny használatához,
már a vígszínházi Kaukázusi krétakörben is emlékezetes volt a hatalmas
bársonyszárnyak összecsapódása. Most a két függöny felidézi a Comédie-Française,
azaz a darab korának, valamint a polgári színház, vagyis Scribe korának
színházát. Az előadás vége ezekre a függönyökre épül.
Adrienne nagymonológgal kísért haldoklását ugyan nem lehet komolyan venni, de
szép. Mint a darab mély érzelmei, úgy a haldoklás is érvénytelen, mégis
nosztalgikus sóvárgás lengi be a Kamaraszínház termét. A Michonnet-t játszó,
végig nagyon fegyelmezett, sok tartalékot hordozó Makranczi Zalán és Szarvas
Attila valódi, kövér könnyeket hullatnak Adrienne végső vergődése láttán. Az
előbbi a meg nem értett, önfeláldozó szerelmes, az utóbbi a szerelmét elvesztett
férfi jogán sírdogál; majdnem giccsbe hajlik a jelenet, de végül megtörténik a
színházi hazugság leleplezése. Adrienne ugyanis nem hal meg. Börcsök Enikő a
nézőtér arcába csodálkozik, hogy mindenki őt nézi. Hiába mondatja a delírium
láza Adrienne-nel ezeket a szavakat, igazak, hiszen a közönség valóban őt nézi.
Ezek után hátramegy meghalni, lecsapódik a függöny és sötét. Adrienne meghalt, a
színen lévő Maurice és Michonnet zokog, a többi színész a színpadon kívül, a
bőrfotelekben ülve mint néző figyeli a tragikus végkifejletet. Kisvártatva
felgördül a függöny, és Adrienne, azaz Börcsök Enikő meghajol. Tapsol a nézőtér,
és tapsolnak a színészek is Adrienne Lecouvreur alakításának. Egy darabig még
létezik a több dimenzió, végül a szereplők mind meghajolnak, helyreáll a világ
rendje. Végre... Egyébként az előadás arról szól, hogyan támadnak nagy érzések a
színpadon vagy annak közelében, s hogyan múlnak ki a világban
(Deme László, Színház)