Erika és a Babetta


Négy esztendővel ezelőtt kértem először randevút Balogh Erikától, a gyorsan népszerűvé vált színésznőtől, a Thália Színház tagjától. Az Operett Eszpresszó volt ennek a színhelye, és „hajnali” kilenc órakor megjelent egy torzonborz kislány, fején sisakkal, sajátos motoros ruhában.
Pontosan érkezett, s ahogy akkor mondta, azért tud mindig időben mindenütt ott lenni, mert motorkerékpárral járja a főváros utcáit.
A helyszín ismét az Operett Eszpresszó és ugyancsak Balogh Erikát várom, aki azóta nemcsak a színházban, de a televízióban, a filmen, a szinkronban és a rádióban is közismert. Szokás szerint órát lehet hozzá igazítani, s annak ellenére, hogy szemerkélt az eső, fújt a szél, Erikán látszott, hogy nem taxival jött.
- Csak nem motorral?
-De igen. Azzal a különbséggel, hogy a régi Babettámat ellopták. Mégpedig nagyon rafináltan. Dupla lánccal odakötöttem a házunk előtti fához és másnap reggel csak a láncot találtam. „Kioperálták” a motort és az egész karosszériát a láncból. Legalább hat-hétórás munka lehetett, még ha többen is csinálták. Senki nem vette észre, vagy legalábbis nem akarta, senki nem zavarta meg a tettest. Most egy újabb Babettám van, mert a motorozás továbbra is kedvenc szórakozásom és szerintem a legbiztonságosabb, leggyorsabb jármű. Egy gond van, amikor olyan tél tör ránk, mint a legutóbbi, bizony még az olyan keménykötésű leánynak is, mint én vagyok, megsínylik az ízületei a motorozást.
- Nem is vágyik autóra?
- Akár vágyom, akár nem, férjhez mentem egy kaszkadőrhöz, így aztán lett egy autóm is, egy öreg Volkswagen. Férjemnek is van egy motorja, Simson, így aztán ha jó idő van, akkor együtt megyünk kirándulni, motorozni. Ha pedig az időjárás az autóba kerget bennünket, akkor én vezetek, mert a férjem ugyan biztonságosabban, de látszólag vakmerőbben, félelmetesebben vezet. Na meg azért is, mert nagyon szeretek autót is vezetni. De szívesebben beszélek a motorozásról, mert az az igazi.
- Ám legyen. Hallgatom, jegyzetelek.
- Amikor meglovagolom a kis Babettámat, hiába 40 kilométer a maximális sebessége, a nagy autók között a legnagyobb csúcsforgalomban lehagyom a legelőkelőbb és a leggyorsabb világcsodákat is.
- Hogyan fogadják a forgalomban a motorozó kislányt, vajon megismerik-e a színésznőt?
- Vegyes a fogadtatásom. Általában tréfálkoznak, jó szándékkal viccelődnek velem. De, sajnos, a közlekedésben ez is veszélyes. Jóllehet, életemben egyszer buktam, megcsúsztam egy olajfolton, de a motorom és én is megúsztuk karcolás nélkül. Kisebb koccanást már okoztam. De annak története van. Nyár volt, egy blúzban és szűk nadrágban feszítettem a motoromon, és cikáztam az autók között. Egy Trabantban jókedvű, fiatal fiúk ültek, kikiabáltak, többször egymás mellé kerültünk. Az egyik piros lámpánál is. Illetve még nem volt piros a lámpa, amikor a gépkocsi vezetője kihajolt, rá akart ütni a fenekemre. Én kis gázt adtam, ők is, csak éppen az előtte lévő Zsiguli a piros lámpa miatt hirtelen fékezett, és a Trabant belecsúszott. Nem történt nagyobb baj, de mégsem szeretem, az ilyen, és ehhez hasonló viccelődéseket. Sajnos, egyesek ennél komolyabb tréfákat is megengednek maguknak. Félek a teherautóktól, kerülöm is őket. Egy férfi nagyon megrémített, amikor „jókedvében” kinyitotta a kocsija ajtaját, hogy megijesszen, hát sikerült neki.
- Általában elharapódzott a trágár beszéd a közlekedésben. Vajon egy motorozó nőt megkímélnek-e ettől?
- Biztos. Nemigen hallom. Csak azt látom, hogy néha nevetnek rám, vagy inkább röhögnek az autóból. Ezekre inkább én szoktam rájuk szólni, mert engem fenyeget nagyobb veszély, nem őket. Mi motorosok sokkal szolidabbak vagyunk, mint az autósok. Főleg akinek Babettája van, az jókedvűen -köszön a másiknak, nem szoktunk káromkodni és ha bajba jutunk, azonnal segítünk egymásnak. Nálam ez egyoldalú, mert sajnos, nem értek a motorhoz. Van, amikor lenéznek az autósok, máskor irigyelnek. Amikor jó időben „kacsázunk” a nagy forgalomban és gyorsabban jutunk előre, vagy a legkisebb helyen is tudunk parkolni, szemükből a sárga irigység villan felénk. Bezzeg, amikor esik az eső, vagy hűvösebb van, nemigen sajnálnak bennünket. Azt a fajta embert nem értem, aki kiengedi a motorom kerekeiből a levegőt, vagy elvágja a küllőket. Hol van ebben az öröm, mikor okoz neki boldogságot? Amikor rongál, vagy amikor jót röhöghet azon, hogy én bosszankodom?
Kénytelen vagyok sokszor autózni is, ami egyre nehezebb ma már Budapesten, a parkolás miatt. Negyedévenként három-négyezer forint büntetést is kell fizetnem, sőt még a Nagymező utcában, a színház előtt is megbüntetnek, pedig ismerik a kocsit, tudják, hogy itt dolgozom. De nemcsak engem, hanem a többi kollégámat is. Goór Nagy Mária fél éven keresztül csak arra keresett, hogy a büntetéseket kifizesse. Ezúton is kérem a rendőrséget, és az illetékeseket, hogy kegyelmezzenek nekünk. Nem szórakozásból sietek a szinkronból a színházba vagy a televízióból a próbára. Általában az utolsó pillanatban érkezem, nem azért, mert elaludtam, hanem mert az előző produkcióból akkor engedtek el. Nagyon rosszul esik az ilyen magas pénzbüntetés. Egyik barátom a főútvonalon ment és elé vágott a földútról egy másik kocsi. Össze-vissza zúzták magukat a nagy fékezéstől a barátomék. A „bűnöst” 500 forintra büntették. Nekem most 3500 forintos parkolási számlám van, amelyet ha nem tudok kifizetni, le kell ülnöm. Téves az a hiedelem, hogy egy fiatal színésznő jól keres. Nagyon nehéz az életünk, ha állandóan büntetnek bennünket. Ne kivételezzenek, azt nem kívánjuk. De kérjük, hogy méltányosságból legyenek megértőek.
Hát ezért is motorozom szívesebben.


Ráczalmási György – Autó-motor, 1987. október






  Vissza