Balogh Erika arcai


Életrajzát nézve valósággal meglepett, hogy nem kecskeméti születésű, s még csak nem is itt él, olyannyira idetartozónak éreztem.

- Valóban csak a próbák és előadások idején vagyok ebben a városban, azaz elég gyakran, főként 1998 óta, amióta éves szerződés köt a Kecskeméti Katona József Színházhoz. Kiskunfélegyházán születtem, később Cegléden laktunk, most a fővárosban élek, mégis nagyon régi szálak fűznek ehhez a városhoz. Ez eleinte nagyon szomorú kötődés volt. Igen beteges gyerek voltam, gyakran kerültem be Kecskemétre a katonai kórházba. Az, hogy felnőtt koromra ilyen erős, mokány kis ember lett belőlem, máris ennek a városnak köszönhető. Még egy magánéleti jellegű nagy ajándékot kaptam ettől a várostól. Nagyon zárkózott ember voltam világéletemben, ezért is értékelem nagyra, hogy ebben a városban találtam meg életem legnagyobb barátságát. A nevét is büszkén említem fel, hisz dr. Bálint Ágnes a Kéttemplom-Galéria megálmodója, megteremtője. A hozzá és családjához fűződő barátság nahgyon sokat ad nekem, nagyon sok nehéz pillanaton segített át már eddig is. Másik érdekes színfoltja a kecskemétiségemnek Nunció, a piactéri éttermet vezető igazi déli olasz fiatalember, akivel már vagy öt éve vagyunk fantasztikusan jó baráti kapcsolatban. Minden előadásunkon itt van, utánunk jön a pesti előadásokra is, s aztán szenvedélyes színházkedvelőként széles körben meséli az élményeit. Ha egészen őszinte akarok lenni, azért is vagyok olyan gyakran Kecskeméten, hogy idevalósinak gondolt, mert az ezekhez hasonló apróbb-nagyobb kötődések miatt nagyon jól érzem magam ebben a városban.

- Milyen családi indíttatás vezette erre a pályára?

- Gyakran és büszkén szoktam hangsúlyozni, hogy - a szó nem pejoratív értelmében - én egy igazi földszagú parasztlány vagyok. Viselem ennek a bélyegét, de nagyon erősen hordom magammal a kunsági ember erejét is. Hihetetlen szívósság és energikusság van bennem, s nagyon figyeltek kisgyerekkorom óta a szüleim is arra, hogy ez igazi értékké váljon. Édesanyámmal rengeteget olvastunk. Külön figyelmet szentelt annak, hogy kifejezően, szépen, jól artikuláltan tanuljak meg magyarul beszélni. Kisiskolás koromban már sorra nyertem a különféle szavaló és prózamondó versenyeket, középiskolás koromban pedig az
országos Kazinczy-díjat is magaménak tudhattam. A szülői késztetés jelentőségét Csak most érzem igazán és nemcsak azért, mert végül is életpályámmá vált a szép magyar beszéd gyakorlása, hanem azért is, mert ma már látom, mennyire nem divat ez: mennyire nehéz például a mai gyerekeket rávenni arra, hogy ne úgy beszéljenek, ahogyan - tisztelet á kivételnek - a lealacsonyodott médiakultúra diktálja ezt a számukra. Ezt a valamikor otthonról kapott indíttatást ma már küldetésnek érzem. Nagyon sokat járok külföldön, s azt látom Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában, Németországban, hogy ott mindenki büszke a nyelvére. Például a kis osztrák faluból származó vjlághírű síbajnok, Hermann Mayer kiválóan beszéli az anyanyelvét méghozzá tájszólásban, amiért nem lenézik, inkább különösen nagyra értékelik a honfitársai.

- 1981-ben diplomázott, s úgy tudom, fantasztikusan jó, legendás hírű osztályba járt.

Kazimir Károly volt az osztályfőnököm. Iglódi István volt a zenés mesterség tanárom, s a teljesség igénye nélkül felemlítve Kulka János, Kubik Anna, Forgács Péter, Incze Józsi, Lang Györgyi, Bubik István voltak az osztálytársaim. Már főiskolás koromban címszerepeket játszó, szerződtetett színész voltam a Tháliában, friss színészként például rögtön Natasát játszottam a Háború és békében. Tizenöt éven át úgy havi 38 körüli előadásszámmal léptem a közönség elé. Feledhetetlen előadások voltak ezek, példám a Hétfejű tündér, A kék madár, A tenger asszonya. Számomra egyik legkedvesebb a Szikora-féle Rómeó és Jeannette című darab, melyben Júliát játszottam.

- Régi szenvedélye a lovaglás és a motorozás. Hogy fér meg egymás mellett ez a két oly különböző hobbi?

- Tudvalevő, hogy Budapesten már régóta nem lehet gyorsan közlekedni, legfeljebb csak motorral. Innen az egyik szerelem, aminek egyébként nagyon sok filmben is hasznát vettem. A ló számomra a szabadság és természet jelképe, ily módon kimaradhatatlan az életemből.

- A számtalan tévéjáték, kabaréjelenet és filmszerep (Jancsó-filmek, Szamba, amerikai filmek epizódszerepei vagy éppen a legnagyobb világsztárok szinkronhangjának nyújtása, rádiójátékok készítése, stb.) mellett színházi színészként öt éven keresztül próbálta a szabadúszást is.

- Ez úgy történt, hogy 1 993-ban megalakult a Művész Színház, s tőlünk egy egész társulatot szabadon bocsátottak. Ez egy kegyetlen és könyörtelen időszak volt főként az idősebb színészgeneráció számára. Mi fiatalok hamarabb jutottunk szerepekhez. Sokat játszottam Újpesttől kezdve Dunaújvároson át Székesfehérvárig sok helyen az országban, csak sajnos, a megszokott közösség hullott szét körülöttem.

- Hogy került Kecskemétre?

Bodolay Gézát évtizedek óta ismerem, már a pesti rendezései idején is próbált felkérni szerepekre, de ezek főként egyeztetési problémák miatt nem jöttek össze. Abban a percben, ahogy Kecskeméten színházat kapott, hívott engem is.

-A Színház- és Filmművészeti Főiskola, ma már Egyetem lassan évtizede oktató tanáraként minden bizonnyal közvetlen rálátása van arra, mennyiben változott mára a színészképzés.

- Úgy érzem, nem jó irányú a változás. Én még a régi Várkonyi-féle főiskolára esküszöm, aminek jellemzője volt többek közt az is, hogy kimondhatatlanul nagy tekintélye volt az idősebb, tapasztalt színészkollégáknak. Ha például kezdő koromban Tolnay Klárival vagy Sinkovits Imrével játszhattam együtt, egészen biztos, hogy minden szavukat, mozdulatukat lestem, ittam magamba, hogy amennyit csak lehet vagy bírok, eltanuljak tőlük. A ma kezdő színészgenerációban ez a fajta tekintélytisztelet már nemigen érhető tetten. Hihetetlenül nagy önbizalmat plántálnak beléjük már az iskola falain belül, hihetetlen nagy önbizalommal lépnek ki az életbe, ami valahol biztosan nagyon jó is, de nagyon nagy a veszélye annak, hogy ezzel igen nagy csalódásoknak is kiteszik magukat - annál is inkább, mert a ma kijövő fiatal színész pályán maradásának esélyei már nagyságrendekkel kisebbek, mint akárcsak az én időmben is volt egy fiatal színészé. Külső szemmel nézve védtelennek, s nézzék el nekem, éretlennek érzem őket úgy a hirtelen jött sikerek, kérészéletű sztárságok megéléséhez, mint az azt követő hullámvölgyek feldolgozásához. Ám mint tanáruk, s kollégájuk, minden erőmmel velük vagyok: Igyekszem megértetni, hogy ez egy hosszú távú pálya örömökkel és buktatókkal, s hogy ki lesz közülük az, aki alakításával, kitartásával, maradandó értékek nyújtásával kivívja majd a szakma és közönség osztatlan elismerését, nem pár év alatt fog eldőlni.

- Kecskeméten a létező összes női klasszikus szerepet eljátszotta az Ember tragédiája Évájától kezdve a Bánk bán Gertrudisán át a Don Juan Donna Elvirájáig. Ezekhez képest szerepkörváltásnak tűnik az idei őszi bemutató, a Tasnádi testvérek Malacbefőttjében Mámorné Jolán karakterszerepe. Hogyan éli ezt meg?

- Ez egy remek darab, remek író tollából, kiváló rendezésben, s ragyogó szereposztásban, ahol még a fiatal színészkollégák is a tudásuk legjavát adják. Elmaradhatatlan a sikere nem csak az itteni, hanem a fővárosi előadásoknak is, ami azért jelent valamit. A darab arra tanít színészt és közönséget egyaránt, hogy tessék elfelejteni a kicsinyes napi gondokat és nevetni szívből, igazán... Számomra az új szerepkör szokatlan és izgalmas kihívás. Különleges élményt ad, hogy ezt másokkal együtt ilyen szinten sikerült megoldani. Még egy dolog kikívánkozik belőlem a kecskeméti szerepléseim kapcsán. Sok idejövő színészkolléga véleményét osztom, amikor megállapítom, hogy még egy ilyen hihetetlen munkabírású, munkájára igényes, azt minden másnak alárendelni tudó műszaki gárda, mint ez a kecskeméti, az országban sehol máshol nem található. Sok apró gondtól mentesíti ez az itt játszó színészeket is. Köszönet érte!

- Idén van huszonöt éve a pályán. Mi adja hozzá a hitet?

- Hiszek a szó erejében, a művészet erejében, a zene erejében, a szépség erejében. Hiszek a családban. Jó érzés azt látni, hogy gyerekek a szüleikkel ünneplőbe felöltözve színházba jönnek. Jó érzés azt tudni, hogy míg sokan a plázákban és a tévé képernyője előtt az aktuális sorozatokat nézik, addig engem és kollégáimat verset mondani hívnak kisebb közösségekbe: iskolákba, nyugdíjas házakba, klubokba. Bár itt a mi szereplésünk tagadhatatlanul kisebb ovációt kap, mint egy valóságshow épp befutott sztárjának szervezett utcai közszereplése, mégis: miközben mondjuk a verset, tudjuk, ez is a valóság, erre is van igény, s nekünk ez a dolgunk, ez a hivatásunk: értelmes, igaz szavak erejével hatni.

- Mégsem szeret nyilatkozni. Egy pesti kollégától tudom, hogy fővárosi újságírók számára már szinte elérhetetlen, s a Köztérnek adott interjú most amolyan fehér hollónak számit, amit ezúton is köszönök.

- Valóban nem szívesen adok interjút, mert a mai lapok többsége inkább az ember magánéletére kíváncsi, pedig én a munkámon keresztül az élet sokkal intimebb titkait árulom el…


Kada Erika, Köztér, 2003. november







 

  Vissza