Álszent ellenőrök a moszkvai metrón
Bulgakov-Moliére a kecskeméti Katona József Színházban
A publikumból egyedül a szovjet himnusz
hátborzongatóan ismerős taktusai váltottak ki spontán tapsot a kecskeméti Katona
József Színház Bulgakov-előadásán. Még mielőtt ebből messzemenő következtetést
vonna le bárki, csak arra akarok utalni, hogy az Álszentek összeesküvése nem
aratott osztatlan sikert a nézők körében. A szünetben jó páran tüntetően
távoztak. Néhányan már úgy nagykabátosan kiadták első mérgüket az előcsarnokban
lévő véleménygyűjtő ládának.
Nem hiszem, hogy valaha is ül majd olyan néző a kecskeméti színház nézőterén,
aki jobban ismerné Moliére-t Bulgakovnál, Moliére-t és Bulgakovot pedig Bodolay
Gézánál. Valójában ennek a levét issza most a közönség. Mert mit tudunk mi e két
klasszikusról? Megnéztünk sok Moliére-darabot, olvastuk A Mester és Margaritát,
esetleg láttuk az Iván, a Rettentőt. A rendező viszont duplán is segédkezet
nyújt: rövid ismeretterjesztő szöveget hallunk Bulgakovról - a nézőtér még
szöszmötöl -, majd egy kellemesen unszimpatikus figura közli, hogy a moszkvai
elmegyógyintézetben kezelt Bulgakov Moliére-nek képzeli magát.
És innentől már nem is igaz a színlapon megadott hely- és kormeghatározás,
miszerint történik Párizsban, XIV. Lajos korában. Az Álszentek összeesküvése
ugyanis bármely diktatúrában játszódhat, legyen az kommunista vagy fasiszta, de
nevezhetjük akár abszolút monarchiának is. Moliére és Bulgakov kora (és még ami
utána jött) összemosódik, erre egyértelmű, olykor szájbarágó utalások történnek:
a Napkirály ütemes éltetését követő szovjet himnusz, a zöldesszürke uniformisba
bújtatott udvaroncok és (i)gaz fráterek, a Sztálin fizimiskáját idéző bálvány,
mintha a rendező attól tartana, a közönség nem érti, hogyan kerül az ötágú
csillaggal feldobott spanyolcsizma az asztalra.
A sztálini önkény alatt Bulgakov ugyanúgy megtapasztalta a siker és a
kegyvesztettség gyors és kiszámíthatatlan váltakozását, mint annak idején
Moliére a Napkirály udvarában. A Turbin család napjai Sztálin egyik kedvenc
drámája volt - állítólag tizenötször látta! -, de ez sem akadályozta meg abban,
hogy más darabjait szovjetellenesnek minősítse és betiltsa. (Ez lett a sorsa az
Álszentek összeesküvésének is.) Nem véletlen tehát, hogy Bulgakov a 17. századi
zseni bőrébe bújva kutatja a bukás és felemelkedés mechanizmusát, tárja elénk a
bármiféle hatalomnak kiszolgáltatott művész tragikus sorsát.
Bodolay Géza és társulata rengeteg energiát és munkát fektetett be a
Bulgakov-darabba. A színészek óraműpontossággal mozognak a bonyolultan
koreografált jelenetekben. Hitelesen alakítja Epres Attila (Jászai-díjas) az
egyszerre pimasz és meghunyászkodó, a szenvedélyes és cinikus, a ripacskodástól
sem tartózkodó Moliére-t. Emlékezetes pillanatokat szerez tragikus hősnővé
magasztosulva Balogh Erika (MadeIeine Béjart) a gyónási jelenetben.
Telitalálat volt Magyar Attilára osztani a hipokrita Charron érsek szerepét.
Rubold Ödön (Jászai-díjas), mint Napkirály nehezen tudja elhitetni, hogy élet és
halál ura. Kárász Zénókissé tú1fűtöttre veszi Bartholomé atya figuráját, viszont
a Bunkócskát igen eredeti interpretálásban hallhatjuk tőle.
Nagy élmény a díszlet! Székely László (Érdemes művész) hitvallása szerint a
létrejött műnek mindenkor a dráma legjobb kiegészítőjének kell lennie. E
gondolat tökéletesen testesül meg az Álszentek összesküvésének díszletében.
Jánoskúti Márta (Érdemes művész) jelmezei belesimulnak a darabba.
Mint fent írtam, Bodolay Géza nagyon sokat tud Moliére és Bulgakov mesterről.
Túl sokat ahhoz, hogy mindezt egy darabba bele lehessen gyömöszölni. A nem
teljesen gyanútlan nézőt (Fordította: B.!) egyszerűen letaglózzák az egymás
sarkát taposó utalások, gondolattársítások, poénok (Kurt Weill, Boris Vian,
Gogol, Nagy Feró, Rákosi elvtárs, amuri partizánok, a moszkvai metró... - ez
utóbbit jól kitalálta!). A fárasztóan hosszúra nyúló első felvonás ettől
széttöredezetté válik, a második rész már összefogottabb, egységesebb, ahogy a
végkifejlet felé közeledünk.
Bodolay Géza legújabb munkáját bámulhatjuk bambán, dühönghetünk a látottakon, de
el is fogadhatjuk kihívását a szellemi kalandozásra. Csak azt ne kívánjuk, hogy
vigye el az Ördög.
(Kormos Emese, Petőfi Népe)