Adrienne Lecouvreur, avagy a színpadi
természetesség
Micsoda váratlan kisiklás a nézőborzoló Zsótértól divatja-szürkült
drámatechnikushoz fordulni nyersanyagért! Kényes irodalmi ízlése inkább vállalja
a nézők ellenszenvét, semmint beálljon a színházi nippkészítők sorába. Az előre
gyártott, szalonokban kicsiszolt rutinszellemességeket nem engedi színészeinek
meglovagolni, vastagon poentírozni. Eldobják az élceket. Nem tudatják alantas
eszközökkel, hogy most pedig vicc következik, nevetni kell. Mellékesen mondják
az aforizmákat. Úgy tesznek, mintha nem tapsra dolgoznának. Nem engedik a
nézőknek megszakítani beletapsolással a megértett tréfákat, gúnyos
megjegyzéseket. Brecht-sorozat után 19. századi párizsi körúti dráma.
Világnézeti színház után kasszatöltő drámatechnikai csillagszóró. Együttes játék
után bravúrszólózások. Persze, nem így van. A munkásságból rikítón kiütköző
Scribe-darab szervül eddigi útjához.
Azért érdekes ez, mert a nézőszomorító rendező valójában esd a sikerért.
Szerencsénkre nem ott keresi, ahol a könnyű tapsokat pazarolják, a háromhetes
felejthetetlenségeket, a háromórás emlékezetességű műveket. Mára kritikusi
közhely Zsótér színésznevelő képességeiről szólni. Leneveli a keze alá
besoroltakat a vásott klisékről, a megrögzött közhelyekről, a meggyőződés
nélküli óbégatásról, a kiürült fejű álintellektualitásról. Zsótér egyszersmind
nézőket is nevel magának (és a honi színháznak). Nem biztos, hogy a következő
premierjére már összeverődik teljes tábora, de gyanítja a jövő útját.
Adrienne Lecouvreur védjegye lehetne Zsótér Sándor rendezői törekvéseinek.
A színdarab kilép a jelenkori repertoárok sublerjéből. Hősnője a 18. század
tragikája. A természetes megszólalást és a szoborszerű pózoktól távoli
természetességet hozta a Comédie színpadára. A természetes színpadi beszédért és
magatartásért folyó harc spirális a színháztörténetben. Nemzedékről nemzedékre
újraküzdenek az elődök klasszicizálódott rutinjával szemben. Azok ellen
harcolnak művészi és intrikai eszközökkel, akik fiatalon az előző
színésznemzedék ellen fordították a maguk természetességét. Látszólag nemzedéki
kérdés nekibuzdulni a színpadi természetesség visszaszerzéséért. Leszámolni a
fast food-bemutatókkal, a kitérdelt játékkedvvel, és az újramelegített tavaly
karácsonyi sikerrel.
A túlhajtott természetesség közben elvész a drámai erő, a lendület és a
mértéktartó emelkedettség. Lúgkövet ivott hangok krákognak verset. Az Adrienne
Lecouvreur mégiscsak egy nagy tragika történetét regéli el, nem egy varrónő
viszontagságairól számol be szociológiai hitelességgel.
Hosszú haldoklási jelenetében az (állítólag) megmérgezett tragika az
ibolyacsokorból belehelt gyorsan ölő méregtől átjárt testtel talpon marad. Nem a
fájdalmat illusztrálja. Brutálisabb hatással él: kínjait enyhítendő saját húsát
igyekszik letépni testéről. Beszél, de közben jobbjával igazgatja alsóajkát.
Majd széthúzza orcája húsát. Mintha pumpálná arcát, úgy igyekszik érthetően
artikulálni végállapotában. Szabatos klinikai fázisait ábrázolja a kiszáradt
szájnak. De nem az orvosi hitelesség ragadja meg a nézőt, hanem a színpadi
hatás, borzalomkeltő őszinteség a fegyelemmel elviselt éles fájdalmak
ábrázolásában. A színház paradoxonjai közé tartozik, hogy hagymázas agóniájában
a színésznő igyekszik nem lesírni szemfestékét és tetszetős rendben borzolni a
haldokláshoz frizuráját. Börcsök Enikő hiúsága az őszinteség. Mennyire mélyre
tud (és mer) lemerülni őszinteségben. Kockáztatva behízelgő kartársnői csinos
haldoklásainak közkedveltségét: magánélete értelméért küzd foggal-körömmel.
Hirtelen váltással hidegen ráparancsol Móric grófra: kövessen. Ez nem a színpadi
királynők parancsszava. A végsőkig elkeseredett szerelmes asszony álszemérmét
levető, jogos követelése, hogy a szeretett férfi kövesse és tisztázza magát.
Két szerető férfi áll mellette. Szerelme a szász gróf és Michonnet, a Comédie
Française ügyelője. Segítenének rajta, de a kínjától eltompult színésznő elveri
kezüket. Durván ellöki magától Michonnet-t. Megcsapja mindkét férfit, mert
segíteni akarnak rajta. Mindkettőt másként üti, akit szeret, és aki őt szereti.
De úgy üti meg őket, ahogy csak azt ütjük meg, akit szeretünk. Nem azt mondom,
hogy gyengéden, csak másként. Meglazítja hamis nyakláncát. Ez még
szokványmegoldás volna, de nem tépi le magáról, megoldja csupán, és a nagy
tragikus jelenetben komikusan fityeg nyakán a kilazított kaláris. Nem forgatja
szemét színpadiasan, érzékelhető azonban, merre jár testében a méreg. Kínjában
nem tépi teátrálisan a haját. Más haját tépi fájdalmában. Valóságos őrülési
jelenetben földre teperi a csalfa grófot, annak kibomlik hosszú, vörhenyes
sörénye. Börcsök hajánál fogva fel-alá vonszolja a parketten a férfit. Kegyetlen
kép. Az áthárított fájdalom megjeleníti a haldokló roppant kínjait.
S miután kínok kínját mutatta be őszinte hitelességgel, lezuhan a redőzött
kortina. A hű Michonnet szárazon közli: Meghalt. Fölfutnak a redők. Teljes
világításban ott áll mosolyogva az imént még őrjöngő halálba készülő. Szelíd
mosollyal nyugtázza a tapsot. Végül is hol vagyunk? Egy párizsi színház
nézőterén néztük Adrienne Lecouvreur haláltusáját? Vagy egy lyukas fenekű
művelődési házban lehettünk tanúi Börcsök Enikő megvesztegethetetlen
önismeretének és gyónási estjének?
Balogh Erika társasági mosolyok mögé rejtőző intrikája saját szellemességével
tölti meg a régi "szaloni hangot". Szarvas Attila kortársian neurotikus
Maurice, Sax grófja, Makranczi Zalán (Michonnet, a Comédie Française ügyelője)
introvertált titkossággal szerelmes a címszereplőbe. A többiek: urak-hölgyek,
színészek-színésznők (Szokolai Péter, Fazekas Géza, Kertész Kata, Pethő Orsolya,
Báhner Péter, Kertész Richárd) korabelinek tekinthető jelmezekben
elszalonnásodott, bundásmodorú kortársaink. Ungár Júlia a rendező kérésére a
szaloni szövegbe még a hercegnek is trágár kifakadásokat stoppolt,
hangsúlyozandó, hogy valójában nem egy 18. századi párizsi szalonban járunk,
hanem napjaink rossz modorú közegében.
A színházi természetesség kipirosítottan föstött, közfogyasztásra kicsinosított,
tetszetősen elrendezett. Ha festék és műszempilla alatt a színész személyes
fájdalmai, elsőszemélyű érzései működnek: akkor bármennyire bizarr képet látunk
is, természetes a közlés. Embertől szól embernek. Nem színművész parádézik
fizető nézőinek.
Molnár Gál Péter