Adrienne Lecouvreur, avagy a színpadi természetesség


Micsoda váratlan kisiklás a nézőborzoló Zsótértól divatja-szürkült drámatechnikushoz fordulni nyersanyagért! Kényes irodalmi ízlése inkább vállalja a nézők ellenszenvét, semmint beálljon a színházi nippkészítők sorába. Az előre gyártott, szalonokban kicsiszolt rutinszellemességeket nem engedi színészeinek meglovagolni, vastagon poentírozni. Eldobják az élceket. Nem tudatják alantas eszközökkel, hogy most pedig vicc következik, nevetni kell. Mellékesen mondják az aforizmákat. Úgy tesznek, mintha nem tapsra dolgoznának. Nem engedik a nézőknek megszakítani beletapsolással a megértett tréfákat, gúnyos megjegyzéseket. Brecht-sorozat után 19. századi párizsi körúti dráma. Világnézeti színház után kasszatöltő drámatechnikai csillagszóró. Együttes játék után bravúrszólózások. Persze, nem így van. A munkásságból rikítón kiütköző Scribe-darab szervül eddigi útjához.
Azért érdekes ez, mert a nézőszomorító rendező valójában esd a sikerért. Szerencsénkre nem ott keresi, ahol a könnyű tapsokat pazarolják, a háromhetes felejthetetlenségeket, a háromórás emlékezetességű műveket. Mára kritikusi közhely Zsótér színésznevelő képességeiről szólni. Leneveli a keze alá besoroltakat a vásott klisékről, a megrögzött közhelyekről, a meggyőződés nélküli óbégatásról, a kiürült fejű álintellektualitásról. Zsótér egyszersmind nézőket is nevel magának (és a honi színháznak). Nem biztos, hogy a következő premierjére már összeverődik teljes tábora, de gyanítja a jövő útját.
Adrienne Lecouvreur védjegye lehetne Zsótér Sándor rendezői törekvéseinek.
A színdarab kilép a jelenkori repertoárok sublerjéből. Hősnője a 18. század tragikája. A természetes megszólalást és a szoborszerű pózoktól távoli természetességet hozta a Comédie színpadára. A természetes színpadi beszédért és magatartásért folyó harc spirális a színháztörténetben. Nemzedékről nemzedékre újraküzdenek az elődök klasszicizálódott rutinjával szemben. Azok ellen harcolnak művészi és intrikai eszközökkel, akik fiatalon az előző színésznemzedék ellen fordították a maguk természetességét. Látszólag nemzedéki kérdés nekibuzdulni a színpadi természetesség visszaszerzéséért. Leszámolni a fast food-bemutatókkal, a kitérdelt játékkedvvel, és az újramelegített tavaly karácsonyi sikerrel.
A túlhajtott természetesség közben elvész a drámai erő, a lendület és a mértéktartó emelkedettség. Lúgkövet ivott hangok krákognak verset. Az Adrienne Lecouvreur mégiscsak egy nagy tragika történetét regéli el, nem egy varrónő viszontagságairól számol be szociológiai hitelességgel.
Hosszú haldoklási jelenetében az (állítólag) megmérgezett tragika az ibolyacsokorból belehelt gyorsan ölő méregtől átjárt testtel talpon marad. Nem a fájdalmat illusztrálja. Brutálisabb hatással él: kínjait enyhítendő saját húsát igyekszik letépni testéről. Beszél, de közben jobbjával igazgatja alsóajkát. Majd széthúzza orcája húsát. Mintha pumpálná arcát, úgy igyekszik érthetően artikulálni végállapotában. Szabatos klinikai fázisait ábrázolja a kiszáradt szájnak. De nem az orvosi hitelesség ragadja meg a nézőt, hanem a színpadi hatás, borzalomkeltő őszinteség a fegyelemmel elviselt éles fájdalmak ábrázolásában. A színház paradoxonjai közé tartozik, hogy hagymázas agóniájában a színésznő igyekszik nem lesírni szemfestékét és tetszetős rendben borzolni a haldokláshoz frizuráját. Börcsök Enikő hiúsága az őszinteség. Mennyire mélyre tud (és mer) lemerülni őszinteségben. Kockáztatva behízelgő kartársnői csinos haldoklásainak közkedveltségét: magánélete értelméért küzd foggal-körömmel. Hirtelen váltással hidegen ráparancsol Móric grófra: kövessen. Ez nem a színpadi királynők parancsszava. A végsőkig elkeseredett szerelmes asszony álszemérmét levető, jogos követelése, hogy a szeretett férfi kövesse és tisztázza magát.
Két szerető férfi áll mellette. Szerelme a szász gróf és Michonnet, a Comédie Française ügyelője. Segítenének rajta, de a kínjától eltompult színésznő elveri kezüket. Durván ellöki magától Michonnet-t. Megcsapja mindkét férfit, mert segíteni akarnak rajta. Mindkettőt másként üti, akit szeret, és aki őt szereti. De úgy üti meg őket, ahogy csak azt ütjük meg, akit szeretünk. Nem azt mondom, hogy gyengéden, csak másként. Meglazítja hamis nyakláncát. Ez még szokványmegoldás volna, de nem tépi le magáról, megoldja csupán, és a nagy tragikus jelenetben komikusan fityeg nyakán a kilazított kaláris. Nem forgatja szemét színpadiasan, érzékelhető azonban, merre jár testében a méreg. Kínjában nem tépi teátrálisan a haját. Más haját tépi fájdalmában. Valóságos őrülési jelenetben földre teperi a csalfa grófot, annak kibomlik hosszú, vörhenyes sörénye. Börcsök hajánál fogva fel-alá vonszolja a parketten a férfit. Kegyetlen kép. Az áthárított fájdalom megjeleníti a haldokló roppant kínjait.
S miután kínok kínját mutatta be őszinte hitelességgel, lezuhan a redőzött kortina. A hű Michonnet szárazon közli: Meghalt. Fölfutnak a redők. Teljes világításban ott áll mosolyogva az imént még őrjöngő halálba készülő. Szelíd mosollyal nyugtázza a tapsot. Végül is hol vagyunk? Egy párizsi színház nézőterén néztük Adrienne Lecouvreur haláltusáját? Vagy egy lyukas fenekű művelődési házban lehettünk tanúi Börcsök Enikő megvesztegethetetlen önismeretének és gyónási estjének?
Balogh Erika társasági mosolyok mögé rejtőző intrikája saját szellemességével tölti meg a régi "szaloni hangot". Szarvas Attila kortársian neurotikus Maurice, Sax grófja, Makranczi Zalán (Michonnet, a Comédie Française ügyelője) introvertált titkossággal szerelmes a címszereplőbe. A többiek: urak-hölgyek, színészek-színésznők (Szokolai Péter, Fazekas Géza, Kertész Kata, Pethő Orsolya, Báhner Péter, Kertész Richárd) korabelinek tekinthető jelmezekben elszalonnásodott, bundásmodorú kortársaink. Ungár Júlia a rendező kérésére a szaloni szövegbe még a hercegnek is trágár kifakadásokat stoppolt, hangsúlyozandó, hogy valójában nem egy 18. századi párizsi szalonban járunk, hanem napjaink rossz modorú közegében.
A színházi természetesség kipirosítottan föstött, közfogyasztásra kicsinosított, tetszetősen elrendezett. Ha festék és műszempilla alatt a színész személyes fájdalmai, elsőszemélyű érzései működnek: akkor bármennyire bizarr képet látunk is, természetes a közlés. Embertől szól embernek. Nem színművész parádézik fizető nézőinek.


Molnár Gál Péter


 

  Vissza