Adrienne Lecouvreur Kecskeméten
Scribe nagyipari darab-gyáros volt. Simán sikló,
olajozottan működő színi szerkezetek kieszelője. A francia drámatechnika
főmérnökeként sorozatban szerelt össze sikerdarabokat. Mára leginkább
operalibrettói élnek a színpadokon. Meg az Egy pohár víz című örökzöldje, amit a
kecskeméti Adrienne Lecouvreur másnapján mutatott be a Katona József Színház a
vendégszereplő Madách Kerényi Imre rendezésében.
Színpadi szerkezetei többnyire társszerzőkkel szerelte színre. Az Adrienne
Lecouvreurt Ernest Legouvéval.
Scribe cselekményei melodrámák. Figurái sakkbábuk. Szellemessége szaloncinizmus.
Merő kiszámított hatás. Ha az első felvonás második jelenetében mellékesen
színre hoznak egy ládikát, aminek tartalma örökösödési pornak nevezett gyorsan
ölő méreg, akkor az ötödik felvonásban a főhősnőt ezzel fogják majd megmérgezni,
magyarázkodás nélkül, a meglódult drámai időt nem fékezően. Ezt a kimértséget
ugyan Csehovra szokták fogni. Ő mondta volna, hogy az első felvonásban falon
lógó puskának az utolsó felvonás végéig el kell sülni. A velős mondás
Nyemirovics-Dancsenkóé. Ő tudniillik szabályos drámákat írt. Csehov drámáinak
újítása éppenséggel sutba dobta a scribei szabályokat. Ez a lőpornélküliek közül
senkit nem akadályoz meg abban, hogy ismételgessék a puska-szabályt.
Scribe mindent tökéletesen csinált. Túlontúl tökéletesen. Nem hagyott helyett
egyetlen kis fölös helyet sem színpadi óraszerkezeteiben, ahova befért volna
valami szabálytalan: a művészet vagy a költészet. Mégis jól munkálkodott.
Utánozhatatlan könnyedséggel. Utánozták is megannyian sokáig. Meglehet, művei
nem maradtak halhatatlanok, drámatechnikája máig halhatatlan, és alkalmazható.
Több-kevesebb sikerrel alkalmazzák is Hollywoodtól Sajkodig.
A por művészete a fordító Ungár és Zsótér adományozta kétértelmű alcím. Utal a
vetélytársnője által ibolyacsokorban beadott méregporra, egyszersmind az
özönvizek előtti drámatechnikát belepő porra.
A Kecskeméti Katona József Színház Kamaraszínházának nevezik azt a lepusztult
művelődési házat, ahova kisebb érdeklődésre számító előadásaikat száműzik.
Ambrus Mária a terem adott vasoszlopait átabotában bemeszelt dór-hatású
fahengerekkel burkolta be. Úgy fest, mintha valami színház előcsarnoka volna, de
színházi díszletből fölállítva. Valóságos nézők ülnek azonban székeiken, de
lehetetlen járásokból színészek jönnek ebbe a semleges térbe - egyszerre nézőtér
és játéktér - kiülnek, észre sem veszik a nézőket, sem a játszókat. Várnak a
szegedi személy indulására Benedek Mari papagáj- tarka színi jelmezeiben. Semmi
lazaerkölcsű bohémség. Színházipari fásultság. Fölhúzódik időnként a raffolt
kortina. A színpadon néha a magánélet eseményei folynak, leugrik azonban Szász
Móric a deszkákról és a szalonban, nézőszinten folytatja őrjöngését. Filmes
kölcsönkifejezéssel élve: blick-zűrt érzünk.
Hol a színház valójában? Künn-e, vagy benn? Mégsem Balázs Bélát parafrálja a
kecskeméti Scribe-Legouvé. Adrienne meghal a színpad közepén. Lehull a függöny.
Az ügyelő bejelenti halálát. Sötét. Felhúzódik a kortina. Teljes fényben ott áll
a kínhalált halt. És knixelve megköszöni ügyesen kivitelezett meghalási
jelenetét. A halott felkél tapshoz. Kik voltak a tapsoló nézők? A színdarabbeli
nézők, vagy a nézőtéri nézők? Merre van a színház és mennyi belőle a valóság, és
mennyi a valóságban a teátrális mutatvány meg alakoskodás? Mikor vagyunk
színpadiasan hamisak? És mikor természetesen életszerű a színház?
Ez Zsótér előadásának föladványa.
Az előadást, ha nem Börcsök játszaná a címszerepet - de persze ő játssza-, akkor
merőben esszének tekinthetnénk, a szaporakezű rendező kísérletének, hogy
körüljárja a színházi természetesség mibenlétét és történelmi elnyúlását. Vagyis
a teátrálisnak nevezett természetellenesség ciklikus újratermelődését.
Kezdjük az előadást a végével, az eredetileg V. felvonással, ahol Lecouvreur
kisasszonyként Börcsök a színpad helyett estélyen Corneille Phaedrájából szaval
a társaságnak meglehetősen kétértelműen kiválasztott szakaszt. Lecouvreurnek
sasorra volt, Börcsöknek gomborra. A francia színésznő 38 évesen halt meg.
Börcsök most 37. Csak tragédiák szerepeit alakította a Comédie tagja, a
Vígszínház színésznője operettben is megállja helyét. A legegyszerűbb ruháját
hordja. Színésznő csak a színpadon űzi mesterségét, civilben öntudatos polgár.
Méltósággal viseli a méltóságosok között tehetségét és emberi rangját. Még
elárult szerelmének sértettségét is előkelően viseli. Felvonásnyi haldoklási
jelenete mindvégig őszinteséggel igazolt színészeti bravúr. Egyszerre szenved a
testét átjáró méreg okozta fájdalmaktól és a szívét kínzó féltékenységtől.
Börcsök egyedi példánya a mai színészetnek. Akár csillogón kiemelkedő alakítása,
akár kevésbé jó, vagy félrerendezett: mindig őszinte, magától értetődő. Úgy
érződik, mintha nem csinálná a szerepet, csak létezne a színpadon. A szakavatott
csinálmányban olyan tragikus magaslatokra emeli a szerepet, mintha Kleopátra
kígyó marta halála, Júlia méreghalála, Ophélia őrülése, Cordélia ártatlansága
együttesen jelenne meg a színpadon. Fullasztóan szép, megrendítő alakítás, egy
istenáldotta tehetség legnagyszerűbb formája, ahová könnyed eleganciával
belefogalmazza szenvedések szaggatta életének gazdaságosan kizsákmányolt
fájdalmas tapasztalatát.
Hagyjuk végére az előadás kezdetét, ha a végével kezdtük el. Bouillon
hercegnéként Balogh Erika eltalálja Scribe és az előadás alaphangját, sajnos,
amint elhagyja a színpadot, az alaphang is vele megy az öltözőbe. Balogh Erika
van olyan eszes színész, hogy a csípős társalgási mondatokat elmésen
szervírozza. Tud csevegni, töretlen mosoly mögé rejteni indulatait. Elbájolóan
hazudik. És vérében van a társalgási hangnem, ami kiveszett színpadainkról és
kiveszett a társadalmi életből. Egy humortalan szocialista korszakot követett a
medvehumorú demokrácia másfél évtizede, doronggal cimbalmoznak, Kalasnyikovval
riposztoznak, a társasági elmésség mélypontja számomra a Heti Hetes a
televízióban, de ez egyben a jelenkor legmagasabb szintje is.
A Balogh Erika álnok kedvességét, ártatlan résen levését, szende fullánkjait
nem
tudja folytatni a színpadon sem Fazakas Géza (Chazeuil Abbé), akinek egyetlen
szellemessége él meg a színpadon - tagadhatatlan, hogy Scribe könnyed
patentszellemességekkel hímezte tele darabjait. Ungár Júlia nagy színházi
biztonsággal csillogó dialógusokat adott színészszájra, ahonnan kissé kásásan
kapjuk vissza nézőként - , Szokolai Péter (Bouillon herceg), Kertész Kata (D'Aumont
hercegnő), Pethő Orsolya, Báhner Péter, Kertész Richárd nem tudja követni, vagy
legalább átvenni a hangot. Önhibájukon kívüli, hiszen sem a fejőnőknek nem
kellett társalgási hangnemben elmésen riposztozni, ráadásul a társadalomból is
kiszellőzött a modor, ahonnan modellt meríthetnének.
Szarvas Attila (Maurice, Saxe grófja) magas, nyalka, jelentékeny színpadi
jelenség. Néhol olyan fegyelmezettnek hat, mintha a bécsi spanyol lovas iskola
nemes neveltje volna.
Hagyjuk végére Makranczi Zalán (Michonnet) alakításának méltatását. A
hősszerelmes alkatú fiatal színész sarzs karakterszerepben néhol a szakmai
félig-érettség zöld foltjaival a színpadi őszinteség, természetesség
ritkaságszámba menő értékeit mutatja. Úgy rémlik: nagyszabású drámai színész
lesz belőle.
(mgp.szinhaz.hu)
Vissza