A száguldó színésznő


Balogh Erikát, a Kecskeméti Katona József Színház vezető színésznőjét kétszeresen is megilleti e cím: főszerepeket játszik, és a színpadon kívül a volán mögött, sőt motoron is nagyszerűen érzi magát.

- A mi az autókat és a motorokat illeti, vezetési tudományát, úgy mondják, férjének, Oroszlánnak, a Legendás kaszkadőrnek, Pintér Tamásnak köszönheti!
- Van benne valami, de mindig is imádtam gyorsan menni! Ennek persze a hivatásom éppúgy oka, mint a száguldás szeretete. Ilyen egy vidéken játszó, Pesten élő színésznő élete. A rendőrök már legyintenek, ha motorommal vagy autómmal "véletlenül" átlépem a megengedett sebességet.
- Említette egyszer, hogy a rendőrség és a gyorshajtásért ajándékba kapott fényképgyűjteménye köteteket tudna mesélni, pedig a szüleinek hosszú ideig még autójuk sem volt...
- Szüleim kiskunfélegyházi parasztemberek, apám katonatisztként, anyám a TIT munkatársaként dolgozott. Egy autó gyerekkoromban még komoly anyagi áldozatot jelentett a magunkfajta családok számára.
- Aztán hirtelen berobbant a fővárosi művészvilágba.
- Első próbálkozásra felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ráadásul Kazimir Károly - minden idők egyik legerősebb - osztályába kerültem Kulka János, Bubik István, Kubik Anna, a Pa-Dö-Dö-s Lang Györgyi és Incze Jóska mellé. A magyartanárom biztatott, hiszen szavalóversenyeket nyertem, irodalmi színpadon szerepeltem, Kazinczy-díjat kaptam, kitűnő tanuló voltam, de én biztos voltam benne, hogy ha nem sikerül a felvételi vizsgám, nem kísérletezhetek többet a színipályával. Beadtam a papírjaimat a jogra és a bölcsészkarra is, szerencsére apámékat meggyőzte a főiskolai siker.
- Nem mindennapi teljesítmény, hogy lassan negyedszázada motorozik.
- Gimiben atletizáltam, a főiskolás évektől pedig, ha tehetem, itt Pesten a Tattersaalon vagy Szilvásváradon lovagolok. Na, ezt egyértelműen a páromnak köszönhetem, aki a főiskolán tanárom volt, és ő ügyelt a színinövendékek fizikai teljesítményére, állóképességére. Pár éve megnyertem Tiszaligeten a díjugrató versenyt, aminek az első díja egy Yamaha robogó volt. Azóta legszívesebben azzal járok Pesten. Ám ha nem szereztem volna a régi Babettáimmal két évtizedes gyakorlatot, szegény Yamahám a garázsban porosodna. Az az agresszivitás, ami a mai közlekedésben mindennapos dolog, soha nem volt tapasztalható! Senki és semmi nem számít, sem az idős ember, sem a babakocsi a zebrán, sem a kisgyerekek az iskola előtt, csak a nagyképűsködés, a megjátszás, a ki ha én nem, a cd-bömböltetés, a beintés, a beszólás. Én már tudom, hogy melyik autóstól várhatom azt, hogy rám húzza' a kormányt, de ha most kezdenék, nem motoroznék. A filmekben, reklámokban, bulvársajtóban csak az önző, magától eltelt, gátlástalan kiskirályokkal találkozhatunk, mintha más felfogás nem is létezne a világban.
- Létezik?
- Én még hiszek a szép szó erejében. Tudomásul veszem, hogy sok ember nehezen tud eligazodni ebben az álságos világban. De el fog igazodni, csak még nagyon hangos az erkölcsi tartás nélkül élők hangja. A lufi csak egy ideig bírja, aztán kipukkad, mert belül csak levegő van benne. Én még azt kaptam a szüleimtől, tanáraimtól, hogy ne meneküljek el a problémák elől, segítsek másokon, szeressem az embereket. Szerintem a színház, az élet erről szól. Felelősséggel tartozunk másokért



P. Horváth Gábor - Dunántúli Napló, 2004. augusztus 8.





 

  Vissza