A száguldó színésznő
Balogh Erikát, a Kecskeméti Katona József Színház
vezető színésznőjét kétszeresen is megilleti e cím: főszerepeket játszik, és a
színpadon kívül a volán mögött, sőt motoron is nagyszerűen érzi magát.
- A mi az autókat és a motorokat illeti, vezetési tudományát, úgy mondják,
férjének, Oroszlánnak, a Legendás kaszkadőrnek, Pintér Tamásnak köszönheti!
- Van benne valami, de mindig is imádtam gyorsan menni! Ennek persze a hivatásom
éppúgy oka, mint a száguldás szeretete. Ilyen egy vidéken játszó, Pesten élő
színésznő élete. A rendőrök már legyintenek, ha motorommal vagy autómmal
"véletlenül" átlépem a megengedett sebességet.
- Említette egyszer, hogy a rendőrség és a gyorshajtásért ajándékba kapott
fényképgyűjteménye köteteket tudna mesélni, pedig a szüleinek hosszú ideig még
autójuk sem volt...
- Szüleim kiskunfélegyházi parasztemberek, apám katonatisztként, anyám a TIT
munkatársaként dolgozott. Egy autó gyerekkoromban még komoly anyagi áldozatot
jelentett a magunkfajta családok számára.
- Aztán hirtelen berobbant a fővárosi művészvilágba.
- Első próbálkozásra felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ráadásul
Kazimir Károly - minden idők egyik legerősebb - osztályába kerültem Kulka János,
Bubik István, Kubik Anna, a Pa-Dö-Dö-s Lang Györgyi és Incze Jóska mellé. A
magyartanárom biztatott, hiszen szavalóversenyeket nyertem, irodalmi színpadon
szerepeltem, Kazinczy-díjat kaptam, kitűnő tanuló voltam, de én biztos voltam
benne, hogy ha nem sikerül a felvételi vizsgám, nem kísérletezhetek többet a
színipályával. Beadtam a papírjaimat a jogra és a bölcsészkarra is, szerencsére
apámékat meggyőzte a főiskolai siker.
- Nem mindennapi teljesítmény, hogy lassan negyedszázada motorozik.
- Gimiben atletizáltam, a főiskolás évektől pedig, ha tehetem, itt Pesten a
Tattersaalon vagy Szilvásváradon lovagolok. Na, ezt egyértelműen a páromnak
köszönhetem, aki a főiskolán tanárom volt, és ő ügyelt a színinövendékek fizikai
teljesítményére, állóképességére. Pár éve megnyertem Tiszaligeten a díjugrató
versenyt, aminek az első díja egy Yamaha robogó volt. Azóta legszívesebben azzal
járok Pesten. Ám ha nem szereztem volna a régi Babettáimmal két évtizedes
gyakorlatot, szegény Yamahám a garázsban porosodna. Az az agresszivitás, ami a
mai közlekedésben mindennapos dolog, soha nem volt tapasztalható! Senki és semmi
nem számít, sem az idős ember, sem a babakocsi a zebrán, sem a kisgyerekek az
iskola előtt, csak a nagyképűsködés, a megjátszás, a ki ha én nem, a
cd-bömböltetés, a beintés, a beszólás. Én már tudom, hogy melyik autóstól
várhatom azt, hogy rám húzza' a kormányt, de ha most kezdenék, nem motoroznék. A
filmekben, reklámokban, bulvársajtóban csak az önző, magától eltelt, gátlástalan
kiskirályokkal találkozhatunk, mintha más felfogás nem is létezne a világban.
- Létezik?
- Én még hiszek a szép szó erejében. Tudomásul veszem, hogy sok ember nehezen
tud eligazodni ebben az álságos világban. De el fog igazodni, csak még nagyon
hangos az erkölcsi tartás nélkül élők hangja. A lufi csak egy ideig bírja, aztán
kipukkad, mert belül csak levegő van benne. Én még azt kaptam a szüleimtől,
tanáraimtól, hogy ne meneküljek el a problémák elől, segítsek másokon, szeressem
az embereket. Szerintem a színház, az élet erről szól. Felelősséggel tartozunk
másokért
P. Horváth Gábor - Dunántúli Napló, 2004. augusztus 8.