Transzplantáció

Belátható, hogy Rómeó és Júlia szerelme örök, mégis meglepő, ha valaki a West Side Story után még abban mesterkedik, hogy átültesse őket egy más korszakú és más helyszínű zenés műbe. Kell ehhez bizonyos alkotói bátorság, amelynek voltát nem tagadhatjuk meg az 56 csepp vért jegyző Horváth Pétertől és Mihály Tamástól.


A szerzőpáros rockmusicalje eredetileg Szikora János rendezésében a szolnoki Szigligeti Színház nagyszínpadára készült volna – az ide tervezett produkció nyert 3 millió forintos támogatást a 56-os emlékév színházi premierekre szánt alapjából –, de aztán a Papp László Budapest Sportarénában valósult meg néhány estén. Szolnokkal egyetemben Szikora János is kikerült a képből, s a rendezést a zenés színházi tapasztalatokkal bőségesen rendelkező librettista, Horváth Péter vállalta magára.

A helyszínváltás oka talán az, hogy a nyilvános előadásokkal egyidejűleg filmet is forgattak az 56 csepp vérből. (Ismerjük az eljárást, Koltay Gábor István, a királya készült hasonlóképpen 1984-ben.) S ha figyelembe vesszük, hogy a produkció egy tágas sportcsarnokban mutatkozott be, ahol a látvány magában foglalta a filmes stábot, a kamerás, zsinóros embereket is – a szerelmesek legintimebb kettőseibe is belegyalogoltak az operatőrök –, akkor sejthető, hogy nagy illúziókeltésről itt nemigen beszélhetünk. Koncert, revü, parádé, akciófilm, nagygyűlés, megemlékezés, fülsüketítő hadgyakorlat, felvonulás műveleti területen – minderre emlékeztetett kicsit az 56 csepp vér. Színházhoz hasonlított a legkevésbé.

Maga a mű egyébként kifejezetten hasznavehetőnek látszik és hallatszik. Az ötletgazda Pintér Tamás ideája nyomán Horváth Péter ügyesen helyezte el a cselekményt a vidéki Magyarországon 1956 októberében. (Abból, hogy Rómeónk apja kitelepített színházi ember, talán még arra is következtethetünk, hogy Horváth Péternek van némi személyes köze a történethez vagy némely vonatkozásához.) Természetesen számos részletén fennakadhatunk a darabnak, illetve az előadásnak. Például azon, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok helyi parancsnoka jól beszél angolul. Vagy hogy az isten háta mögötti kis falu temploma Juhász Katalin díszletében valóságos katedrális. (Még altemploma is van, oda küldi a tiszteletes a bujkáló szerelmeseket.) Vagy hogy Júlia anyja – mint valami megbomlott Prozorov lány – miért is indul el a szovjet tiszttel Moszkvába egy katonai járművön. De mindezek elhanyagolható kérdések. A lényeg, hogy Horváth szövegkönyve egyrészt lendületes, politikailag determinált szerelmi tragédia, másrészt jó lehetőség arra, hogy Mihály Tamás az események számos pontján különböző stílusú zeneszámokat helyezzen el. Az álarcosbál például – amelyet a szovjet parancsnok Szvetlána nevű leányának tizenhatodik születésnapjára rendeznek – különösen jó alkalom, hogy a komponista vérpezsdítő mambóra meg csacsacsára bujtogassa a szereplőket. (Ja hácsú, csu-csu-csú – énekli a kar.) Ekkor az előadás során nem először és nem is utoljára juthat a nézők eszébe, hogy az alkotók a reminiszcenciák gazdag tárházát kínálják – például az ötvenes éveket feldolgozó magyar filmeket illetően. Miközben élőben húzza a talpalávalót az igen színvonalas zenekar Babos Gyula zenekarvezető és Zádori László karmester irányításával.

A produkció véleményes sajátossága, hogy szereplőgárdájában a Megasztár énekesverseny résztvevői keverednek a magyar zenés színjátszás leggyakorlottabb és legkeresettebb képviselőivel. Sőt, a színrevitel inkább az utóbbiakat rendeli alá az előbbieknek, mint fordítva. A Júlia (vagyis Juli) szerepét játszó Veres Mónikáról elmondható, hogy komoly hang és figyelemre méltó jelenség, ami azonban nem jelenti azt, hogy színészileg is képes megbirkózni a feladattal. A Rómeó (vagyis Robi) szerepében mutatkozó Palcsó Tamás hangja elenyészik partnernőjéé mellett, s színpadi jelenlétét kedves sutaság jellemzi. Ugyanakkor kötelességünk beszámolni arról, hogy véletlenül tanúi voltunk egy színészinek nevezhető pillanatának. A konkrét jelenetben nem lehetett tőlünk messzebb harminc méternél, irányban is ültünk, így mód nyílt észrevételezni, hogy egy adott helyzetben kétségkívül eljátszott (megélt?) valamit. Ráadásul nem is egynemű érzeményt, hanem többrétegű érzéskonglomerátumot. Az történt, hogy a fiúcsapat beállított Robi-apukához, a kitelepített színészhez, jelmezt kérni kölcsön a bálra. A papa Moličre-rel válaszolt nekik. Palcsó Tamás odasúgta barátainak, hogy ez szerep, kéretik tapsolni. S ekkor egyszerre futott át rajta a színész/ripacs szülő miatti büszkeség és szégyen, s szavaiban a taktikusság a mentegetőzéssel keveredett.

Magától értetődik, hogy a gyakorlatlanabb fiatal játszók mellett – akik közül még a Szvetlánát gömbölyűen és élettelien adó Hoffmann Mónika említendő – nagy terhet kell vinnie a szakképzett munkaerőnek. Természetesen a mind énekesként, mind színészként profi Kaszás Attilának nem jelentett különösebb gondot a Lőrinc barátként funkcionáló tiszteletes megformálása. Sőt, ő arra is képes, hogy egy drámai dal és némi ideoda szaladgálás által bejátssza az Aréna amúgy bejátszhatatlan terét. Szintén jókat mondhatunk Seress Zoltánról, akinek alkata jól érvényesült a Hercegnek nevezett orosz parancsnok figurájában. Imponáló az is, amilyen vehemenciával Miller Zoltán játszotta Mercutiót. Érdemes volt megfigyelni, hogy nincs egyetlen lépés, mozdulat, taktus, amit kicsit is ellazsálna, még ha negyven táncossal hajt is végre azonos koreográfiát, akkor sem. A produkció további jeles szereplői – Keresztes Ildikótól kezdve Forgács Péteren és Balogh Erikán át Szanitter Dávidig – valamennyien tisztességgel kivették a részüket nemcsak az énekből, táncból, vonulászásból és az iszonyatos hangerejű lövöldözésekből, hanem az apró-cseprő színészi munkákból is. Itt jegyezzük meg, a produkció rokonszenves vonása, hogy nem csupa fiatal, szép táncos statisztát léptetett fel. Ebben a tömegben idősebb, testesebb, kopaszabb embereket is látni lehetett. Már ahogy az a történelemben lenni szokott. A nézőtéren viszont a fiatalok voltak túlsúlyban. S akadt közöttük olyan is (mögöttünk), aki e helyütt, az előadás kezdésekor tudta meg, hogy a lyukas lobogó honnan ered. Jé! – mondta, amikor az Egmontnyitány hangjai mellett híradórészleteket láttunk a kivetítőn, s a korabeli felvételeken épp vágták ki a régi címert a magyar zászlóból.

Bár személyes vénségünkből és szkepticizmusunkból alapjában véve érintetlenség fakadt, mégis jól el tudjuk képzelni, hogy az 56 csepp vér előadása utat talált a fiatal nézők lelkéhez.




Stuber Andrea – Criticai Lapok, 2007. február


 

  Vissza